Nem is olyan régen írtam arról, mennyire
felemelő tud lenni ha egy általunk kedvelt szerző úgy tud újat mutatni más
műfajban, más témában, más elbeszélői módban, hogy rá sem ismerünk – nos, Murakami Haruki esetében ez a veszély
nem fenyeget. Napjaink (nemzetközi szinten) legnépszerűbb japán írósztárjának
épp az a legnagyobb erénye, hogy magabiztosan hozza mindig ugyanazt. Ami lehet,
hogy akad akinek kevés, unalmas, kiszámítható – én nem tartozom közéjük.
Ellenkezőleg. Ahányszor kézbe veszek egy újabb Murakami kötetet, jóleső
otthonosság-érzet fog el, úgy burkolózom bele ezeknek a tökéletesen
megkomponált, kiszámított, visszafogott(an ironikus), a távolságtartás és a
szókimondás határán teljes biztonsággal egyensúlyozó mondatoknak az áradásába,
mint egy puha, meleg takaróba.
Ezúttal - a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan
- kissé rövidre szabott takaróba. Ugyan a novellista Murakami éppoly közel áll
a szívemhez mint a monumentális nagyregények szerzője, meg kell mondjam, így
két novellaválogatás után jólesne egy újabb bő lére eresztett, lassan építkező
misztikus regény. Szerencsémre az életmű gazdag, nekem pedig még mindig áll a
polcomon eddig nem olvasott kötet. De ha már novellák… Azt is meg kell vallani,
hogy az előző kötet, a Köddé vált elefánt
valamivel összefogottabbnak tűnt számomra mint ez – dacára annak, hogy
látszólag ebben erősebb a közös tematika. Ezek itt ujjgyakorlat-novellák: mind
egy tökéletesre csiszolt kis mini-Murakami, de valahogy az az olvasó érzése,
mintha szerzőjük a reggeli kávé mellett csak úgy kiszórta volna őket az
asztalra, hogy meglegyen a napi csipegetni való morzsa. Gyönyörűek – de hagynak
maguk után hiányérzetet.
A közös tematika ott rejlik már a címben
is – férfiak, nő nélkül. Férfiak, akiket elhagytak, férfiak, akiket megcsaltak,
férfiak, akik elvesztették az egyetlent. És vele valami mást is… Elszalasztott
lehetőségek, egykorvolt vágyak, melyek felett eljárt az idő, dédelgetett
illúziók, melyekről le kell mondanunk – a jellegzetes murakamis témák apropója
itt a nő, általában. A feleség, aki meghal, örökre megtartva a titkot, hogy
miért csalta férjét a legkülönbözőbb partnerekkel – nem csupán hiányt hagyva
maga után. A szerető, aki másért hagyja el a férjét, nem azért, aki mindent
feláldozna érte – még önmagáról gondosan felépített képét is. A mesélő, aki
modern Seherezádéként minden ölelkezés után mesél, csak mesél, megadva egy
másik valóság illúzióját, mígnem egy mese befejezetlen marad…
Kevesebb misztikum, több földhözragadt
szomorúság – kedvencem a válogatásból mégis az egyik leginkább a „túlsó oldalra”
kacsintó történet, a „Kino”, melynek futócipő-ügynök főszereplője, miután in
flagranti találta feleségét egyik kollégájával, nem csak házasságát, de egész
addigi életét maga mögött hagyva nyit bárt egy eldugott sikátorban. Esőbe
forduló magányos esték, egy macska a sarokban, titokzatos vendég, aki olvasni
jár a csendes bárba, jazz és jóféle whisky – ismerős elemek sokasága. Aztán
megjelennek a kígyók, elmaradnak a vendégek és minden fenekestül felfordul.
Mintha a világokat elválasztó függönyt egy pillanatra elhúzták volna és ami
átszökött, soha nem zavarható vissza.
Magányra kárhoztatott férfiak, a magányra
kárhoztatás terhét levetni nem tudó nők, élethosszig tartó sóvárgás és
belenyugvó szomorúság elegyednek a lapokon, semmivel össze nem téveszthető
elegyet alkotva. Veszteségek, titkok, idegenség, távolságtartás, végletekig
letisztult, tisztára sikált, olykor a banalitás határán egyensúlyozó, máskor
túlságosan is kimért nyelvezet; elfojtott érzelmek az egyik, olykor
megbotránkoztató testiség a másik oldalon – nagyon japán és nagyon Murakami.
Hibátlan, mint szinte mindig. Csak most egy icipicit tán kevés. Várom azt a
következő nagyregényt.
Kiadó: Geopen
Fordító: Nagy Anita
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése