Simon Stålenhag: Mesék a Hurokból

Szeretettel őrizgetem Simon Stålenhag Elektronikus államát a polcomon, várja az idejét, mert lapozgatni fogom még, sokszor, agyhalott koraestéken, az biztos. És nagy várakozással vettem a kezembe a Mesék a hurokból kötetét - talán túl naggyal is. Amiből aztán a vele eltöltött órák szelíden kineveltek. Mert ez a könyv azért másik liga - nem mondanám zseniálisnak, csak szeretni valónak; nincs kiteljesítő koherencia a két kötet közt például, azaz a félelem magára hagyott látomása (a mi alternatív jelenünk, vagy közeljövőnk) azért számos helyen lerúgja magáról ezt a bájos, alternatív közelmúltat. Valahol inkább illusztrációk a szövegek a szokott módon ütős, a festő-szerző nívóját megalapozó képekhez, nincs meg az a félelmetesen erős kettősből fonódó egység, ahogy a magyarul előbb kiadott, de későbbi munkában kép és szöveg kétségtelen egyenrangúsággal mesél. Persze ez egy széttartóbb, legendákat összemarkoló, gyermekszájba meséket adó kötet - nincs története, amely (minden sablonos, sokszor mesélt, elhasznált mivolta ellenére) egyetlen, de számos módon megérthető folyamattá feszítse. A Hurok dinamikájából következő játékok a jövőt múlttá jelenítő gépek romlásának romantikájától az időhurokig, testcseréig, teleportálás víziójáig feszített epizódokban nem állnak össze egyetlen, felejthetetlen teljességgé.

De nem is arról mesélnek elsősorban. Emlékezetről, nosztalgiáról és gyerekkorról, egy nagyon sajátos, direkt megtört (vázlatokkal, a festmények születésének feltáró gesztusaival megtört), vállaltan epizodikus szerkezetben. Amiben benne van az egymásnak legendát mesélő gyerekek nagyobbat mondásának kényszere, hogy mindig nagyobbat, érdekesebbet kell mondani az élményből, mint amit elmesélt a másik. Ez a könyv a fantázia és az emlékek keveredésének szelíd bibliája, azt a képzelőerőt dicsőíti, ami szörnyekkel népesíti az ágy alját, a szekrényt más-világra nyíló kapuvá - de ezúttal egy alternatív valóság titokzatos létesítményét használva a fantázia-utazás illusztrációjaképp. A föld alá épített titok, a Hurok, a Riksenergi által épített projekt gigásza a rajzokon nem jelenik meg - csak a felette, a felszínen elszórt gépi romok, és a működését kísérő legendák. Legendák, amelyek leginkább arról mesélnek, hogy milyen volt a gyermekkor egy ilyen egykor dicsőséges, mára összeomlott indusztriális környezetben. Ezt amúgy dunaújvárosi gyermekkorom folyományaképp kéjes élvezettel olvastam - az olvasztómű és a komplex gyár-gigász hulladékában egykor bóklászó gyerek rácsodálkozásai köszöntek vissza a képzelet múltjának jegyében megörökített lapokról...

A gyerekszáj, ahogy a titokról mesél. A Titokról, amibe a nagybácsi furcsa házából alagút nyílik, ami megbolondította az időt és korunkba hívta a dinoszauruszok kósza példányait, ami dinoszaurusz-szerű karbantartó robotok roncsait és a Fontos Létesítmény életfontosságú szerkezeteinek romjait hagyta maga után a menetrendszerűen következő gazdasági összeomlás után, amelyek aztán teljesen hihetetlen, de egymásnak komoly izgalomfaktorral elmesélhető kalandokba rántják a beléjük kíváncsiskodást. Itt szinte minden kalandot úgy mesélnek - maga a fiktív (alternatív múltba tükrözött) emlékező író-alternatíva ezeket meséli nekünk tovább szavakkal és (tényleg sokat böngészhető) képekkel. Gyerekszáj-történetek - nincs bennük a valóságunkban elmesélt kölyök-kalandokban lelhetőnél több koherencia. Mondjuk, kevesebb se. Azt hiszem, Simon Stålenhag legnagyobb erénye ez az arányérzék, amit számos gyerekszájat hivatásszerűen használó felnőtt író megirigyelhetne.

Mert amúgy a festő-író komoly arányérzékkel és érzékenységgel vert ember - a romlás képeiben, az egykor volt indusztriális dicsőség megidézésében nagyon sok valódi ízt is megéreztet. Hogy a katonai alkalmazások civil körülmények között általában használhatatlanok - lassúak és túl sokat esznek. Hogy a beáldozott táj, ha magára hagyják, beheged, de a szennyezettsége csak tízezer évek alatt tűnik el. Hogy a nyomot hagyásunk a gondoltnál mindig mélyebben taposódik a tőlünk nyögő talajba. Hogy a vágyaink ipari hulladék nyomjelzői olykor tényleg átölelnek bennünket és imitálják az egykori program által meghatározott mozdulatokat - akkor is, amikor már gép és program rég a funkcióját vesztette. És hogy a gyermekkor nyomot hagyásai is ilyenek - hiába hagyjuk magára a bennünk didergő gyereket, mélyebben nyomódott belénk, mint a lépegető gépek talpszerkezete a felázott talajba, valahol az egykori mesék máig rezonálnak bennünk, akkor is, ha mi meséltük őket, mély átéléssel, s tudva közben, hogy hazugságot. Ez a gyermekkor hazugság-költészetének igazsága - és ezt valami tüneményes módon tiszteli meg a szerző. Ez a könyv nem zseniális, csak jó. Mást és máshogyan nyit meg, mint az Elektronikus állam - de az ajtót ugyanúgy szélesre tárja. Lépj be rajta. Hagyd belépni rajta a benned nosztalgiába göngyölt gyereket.