„Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott
Bonbonpalota.”
Valahogy ahányszor a
Bonbonpalotára gondolok, Joanne Harris novellái jutnak eszembe – és nem is csak
a Bársony és keserű mandula felszínes
asszociációra késztető borítója miatt, hanem mert az édesbús „hétköznapi mesék”
angol-francia nagyasszonya és az elsőszámú török női szerzőként ismert Elif
Shafak stílusa nem is áll annyira távol egymástól. Sőt – ez a tulajdonképpen „semmikülönös”
emberi történeteket szolid misztikummal, az itt-ott már-már vásári
szórakoztatást mély mondanivalóval keverő attitűd nagyon is egy tőről fakad. Valahonnan
a mágikus realizmustól még innen, de a puszta szórakoztató irodalmon túl…
Shafak Bonbonpalotája történetünk
idején már Bolhapalota – a valaha egy korszak és egy balul sikerült házasság
mementójaként építtetett szecessziós palota immáron csótányok és egyéb
élősködők terepe, melynek falai mellett csak gyűlik, gyűlik a szemét, maga alá
temetve mindent. Lakókat, történeteket, szerelmeket, gyűlölségeket, mániákat. Hogy
aztán egy ponton kiderüljön, a szemét nem is feltétlenül onnan támad, ahonnan
elsőre gondolnánk, s hogy mi szemét és mi nem, az csupán viszonyítás kérdése. (Azért nem kell megijedni, ez nem a Trash, itt a szemét pusztán allegória, annak pedig
igazából elsőrangú. Ha az ember meg tudja szokni a csótányokat.)
A lakók legtöbbje már nagyjából
hozzászokott – éli a mindennapi kis életét a szeméthalmok és bogárinvázió
közepette. Mint Celal és Cemal, akik még egy török szappanoperába illő hangulatú
szépségszalont is üzemeltetnek a Bonbonpalota földszintjén – kuncsaftjaik
rajongásától körülvéve a meleg fodrász ikerpár igazi kiskakasként uralkodik eme
kis szemétdomb felett és fűzi össze a szemünk láttára a szétágazó szálakat. Bár
a felszínen nem ők azok, akik összetartják a kaleidoszkóp darabkáit, olvasva a
regényt óhatatlanul elfog az érzés, hogy a középpont a fodrászat. Ami önmagában
a ház leképezése, kicsiben – ahogy egy ponton a fodrászkellékek is átváltoznak
lakókká, egy mesterien szórakoztató „történet a történetben” jelenetet adva.
Persze valójában más fűzi össze a szálakat – az író. Lehetne
a nagybetűs Író, aki nem feledi el
közölni velünk már az első mondatban, hogy neki bizony „élénk a fantáziája” –
hogy mennyire, csak a végén derül ki, amikor már megismertük, összerakosgattuk,
szétziláltuk, megráztuk és újrarendeztük a kaleidoszkóp darabkáit. Mert ez a
regény minden kinyitásra valami más képet ad. Miként a város – állandóságában is
változékony, lüktető, szeszélyes entitás. A Bonbonpalota valójában város a
városban – A bolhapalota pedig, bár
hősei jóformán ki sem mozdulnak a házból, egy város regénye.
És az emlékeké… Nem is tudom,
olvastam-e mostanában szebb, kifejezőbb, ugyanakkor bosszantóbb allegóriát Shafakénál.
A regény lapjain minden a szemét körül forog – a fal mellé hányt szemét, a
lakások ajtaja elől ellopott szemét, az összeguberált szemét, a megmentett
szemét, a felgyűlni-nem-hagyott szemét körül. Ám a sorok között, a
szemétrétegek alatt ott lapulnak az emlékek.
Az emlékek, melyeket hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül szemétre dobni,
eltagadni, magunkba temetni – vagy épp ellenkezőleg, mániásan gyűjteni, körülvenni
magunkat velük, általuk élni, átadni magunkat nekik. Belefeledkezni a
kincsekbe, az „egyszer még jó lehet valamire” tárgyakba éppúgy, mint a valaha
volt boldogságba. És nem vesszük észre, hogy a körülöttünk felgyűlt tárgyak
éppúgy képesek megfojtani minket, mint az, ha emlékekbe kapaszkodunk és nem
hagyjuk magunkat továbblépni. Ahogy azt sem, hogy a „csak ne húzzon vissza
semmi” elve mentén kihajított használati tárgyak éppúgy a kötődésre való
képtelenségünk fémjelzői, mint az, hogy egyetlen barátunk egy bernáthegyi.
A Bonbonpalota mintha vonzaná az
emlékekkel sajátságos viszonyt ápoló furabogarakat – a kidobott tárgyak
megmentőjét, kinek kilétét nem árulhatom el; a válását feldolgozni képtelen,
képzelgésekbe menekülő egyetemi tanárt; a mindent maga mögött hagyó, Svájctól
Törökországig futó diákot, kinek lakásában szigorúan egy könyv, egy CD, egy
bögre, egy tányér található, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek
maradni; a babonás Meryemet, aki képtelen megszabadulni bármitől, ezért két
ülőgarnitúra közt kell átkúszni nappalija egyik végéből a másikba. És persze a
fodrászokat, kiknek gyermekkori szétválasztása tán a legfájdalmasabb eltemetett
emlék, aminek felszínre kell kerülnie. No meg az unokáit dzsinnekről szőtt ősi
mesékkel traktáló nagyapát, kinek történetei által a közösségi emlékezet egy –
egyfelől elnyomott, másfelől fanatikusan védett, de semmiképpen sem helyén
kezelt – szelete is bedugja orrát a Bonbonpalota kapuján.
Mely palota alatt akár szentek is
nyugodhatnak – ki tudja. Hisz ahogy a lakóknak, úgy az épületnek, az építtetőnek,
a telken feldúlt ősi temetőnek is meglehetnek a maga titkai. Föld mélyére
száműzött, szemétre dobott, eltemetett emlékek, történetek, legendák, melyek
csak arra várnak, hogy valaki kiássa őket. Elif Shafak könyvének is megvannak a
maga titkai – a felszínen hétköznapi sorsokkal operáló, ironikus, kedves, olykor
bolondos szórakoztató regénye nagyon is okos kérdéseket rejteget. Csak ki kell
ásni őket – hogy megkeressük-e a választ is, rajtunk áll.
Kiadó: Európa
Fordító: Nagy Marietta, Sipos Kata
De szépen írtál róla! :) Örülök, hogy tetszett. És tényleg, van benne egy kis joanneharrisesség, bár nekem Baricco is eszembe jutott, és a Harag-várak.
VálaszTörlésKöszi :) Nekem érdekes módon ő nem. De amúgy imádtam a hangulatot, még ha néha fantomviszketésem is volt a sok bogártól ;)
Törlés