Joanne Harris: Egész évben karácsony

/Elöljáróban… Nagyjából mindenki, aki írt erről a könyvről, ekézte már kicsit a kiadót, amiért a karácsonyi kereskedelmi agyelhagyás kihasználása kedvéért képesek voltak az eredeti címet – A Cat, a Hat and a Piece of String – lecserélni Egész évben karácsonyra és mindezt megfejelni egy igencsak szezonális borítóval. Ami önmagában még megbocsátható is lenne, ha a szerző nem tér ki külön az előszóban arra, miért adta novelláskötetének ezt a fura kis címet. Így már nem kicsit bosszantó, de azért valljuk be, nem halunk bele – láttunk már ennél nagyobb könyvpiaci bakikat/csalásokat/vásárlóhülyítéseket is. Ráadásul szerintem Harris van annyira jó (és népszerű) író, hogy egy ilyen borító- és címváltoztatás különösebben ne befolyásolja a könyv olvasottságát. Ettől még persze az Ulpius elmehet melegebb égtájakra…

…viszont… Én vagyok az a gyarló olvasó, aki képes volt félretenni ezt a kötetet a karácsonyi időszakra, noha tavasz óta itt figyel a polcomon. Pedig még tudtam is, hogy a karácsony csupán egy a számtalan téma és hangulat közül, ami szerepet kapott benne – mégis, olyan jó volt kézbe venni az ünnepi időszakban ezt a giccses borítót és olyan jó volt elmerülni Harris fantáziájában… Még akkor is, ha a novellák nagy része a legkevésbé sem ünnepi hangulatú. Sőt!/ 

Joanne Harris a női Neil Gaiman, ez most már lassan biztos. Újra meg újra meglep a sokszínűségével, és ha már le is vetkőztem – mondjuk három könyvvel ezelőtt – hogy rendre a „Csokoládé szerzőjeként” gondoljak rá, még mindig meg tud döbbenteni a sötétség, ami a történeteiből olykor árad és az éleslátás, amiről az írásai tanúskodnak. Mert ami elsőre tán elborult fantáziának tűnik, valójában mély emberismeret és kíméletlen görbe tükör. Mintha kiválasztaná a leginkább tagadott, elnyomott, szégyellt tulajdonságainkat, félelmeinket, vágyainkat, és azok köré húzná fel történeteit – fantáziába csomagolva az emberi gyengeséget, kísértettörténetbe a magányt, horrorba a fájdalmat.

A kötet szerkezete többszörösen keretes, érdekes kapcsolódási pontokkal, egyszer jó lenne felfejteni, milyen mintázatot adnak ki a novellák a szerző szándéka szerint olvasva – mivel én össze-vissza tettem magamévá őket, így erről ezúttal lecsúsztam. De sebaj, mert így legalább a legkevésbé tetsző első és utolsó novella nem vette el a kedvem az elején, és nem hagyott maga után keserű szájízt a végén. A maguk módján gyönyörűek ezek az afrikai novellák, szépen szólnak hozzánk olyan valós társadalmi jelenségekről, melyekről szólni kell – mégis, valahogy ezekben éreztem a legdirektebbnek és a legkevésbé fantáziába-csomagoltnak Harris kritikáját, és hiányzott. Pont azért hiányozhat, mert sosem álságos, sosem szépeleg, sosem fedi el a dolgok valós árnyalatait, ellenkezőleg: hozzáad egy olyan réteget, amitől plusz gondolkodnivalót hagynak maguk után.

Mint a „Csináld magad” hősének története, mely lehetne szokványos kísértetház-történet is egy magányos férfiról, aki beköltözik egy romos vidéki kúriába, ami aztán szépen lassan bekebelezi és az őrületbe kergeti. Mégsem az. Mert Harrist nem a kísértetsztori érdekli, hanem az ember. Vajon miért lesz egy sikeres férfi egy kísértetjárta ház megszállottja? Mit ad neki a ház, mit ad a története, mit adnak az ódon falak, a százéves fényképek, a korhadt bútorok, mit adnak a kísértetei, amit a „való élet” nem tud megadni? Mi elől menekül, mit keres, hova fut, amikor a saját élet helyett egy másikat választ?

Ha van kapcsolódási pontja ezeknek a sokszínű, tényleg végtelen fantáziáról tanúskodó novelláknak, akkor itt keresendő. Miért menekülünk rendre pótszerekhez, pótcselekvésekbe, pótérzelmekbe a valóság elől? Keresünk valamit vagy futunk valami elől? Mit várunk a „pótlékok” világától? Elfogadást? Biztonságot? Hogy ha már túl sokat bántott a világ, itt legalább nem bánthatnak? Igaz, nem is szeretnek viszont – de vajon van az a pont, ahol már annyi bántás ért, hogy ez is elég?

Van, és Harris ezt tudja. Tudja, hogy olykor egy tölgyfa lehet a legállhatatosabb szerető és egy cukorból, fűszerből és mindenféle finomságból gyúrt gyermek tudja leginkább kielégíteni az anyai vágyakat. Tudja, hogy a virtuális élet túlélhet minket, és hogy adott esetben egy túlélő virtuális jelenlét jelentheti a túlélést az ittmaradottnak is. De látja, és hálistennek láttatja az árnyoldalt is… Hogy a virtuális élet nem helyettesítheti a valódit, hogy a mégoly szeretetteli mánia is túlléphet rajtunk és bekebelezhet minket, hogy egyszer csak eljön a pont, amikor a karácsonyi kivilágítás, az online játék, a sütifalás, a barkácsolás önálló életre kel, és nem engedi lekapcsolni magát. Eljön a pillanat, amikor a pótlék nem ad nekünk semmit – mi adjuk oda magunkat neki.

Szomorúak és tűpontosak ezek a novellák – és ne legyenek illúzióink, nem csupán fantázia-termékek. Hányan vannak körülöttünk - ad absurdum: közöttünk - akik szenvedélybetegségek, játékok, diéták, pót-ez-meg-azok rabjai? Hányan kerültünk már életünk során olyan helyzetbe, hogy akár az olvasás pótlék, menekülés, „egy-másik-élet” volt a „valóság” elől? És vajon felismerjük, mikor csúszik el a szenvedély és mikor lesz belőle pótlék? Mikor megy a megélt élet rovására a mánia? Mikor zárjuk be a külvilággal összekötő kapukat, hogy csak annak éljünk, ami nem bánthat? Nem mindig… És vajon felismeri-e időben a környezetünk, ha baj van? Harris e tekintetben is pontos: nem. Egyszer sem. Csak amikor már megtörtént a tragédia.

Nem kell azért megijedni, kedves „könnyedebb-Harris” rajongók, ez a válogatás sem mindvégig ennyire komor, helyet kapott benne például két újabb Faith és Hope novella – a meadowbanki idősek otthona két korát meghazudtolóan csintalan lakójának kalandjain újfent remekül szórakoztam (persze azért társadalomkritika ezekben is akad, jócskán); valamint két, a Rúnajelek világából ismerős régi istenek modernkori csetlés-botlásait elmesélő történet (hol máshol találkozhatnánk velük, mint New Yorkban?).

Sokszínű, okos, szellemes kötet ez – Harris-rajongóknak természetesen kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott, pláne, ha még mindig vannak kétségei a tekintetben, hogy a hölgy messze túllépett a rózsaszínbe hajló háztáji mágián… És a végére még az én karácsony-mániás lelkem is kielégült. Mi kell még? 

/Sok-sok újabb Harris kötet mondjuk – az sem érdekel, ha hülye címet és borítót kapnak, csak olvashassuk őket!/

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin