Bin Jip: Heavy (CD)

Elkészült. Tényleg el; az igen sok munkával variálódó játéktér, a hármas egymásba fűzött, koncertek tucatjain elénk tárt őrült mennyiségű ötlete egy többször ismételhető pillanatra tényleg kiad egy összefüggő mondatot. Összefüggő mondat – a dalok között nincsenek szünetek; Andrew J. úgymond „egyetlen szetté” álmodta a dalokat. Többször ismételhető egy-pillanat ez a zenekar életében, hiszen többször belakhatja a lejátszód, számtalanszor meghallgathatod Harcsa Veronika annyiféleképp téged nyitó szövegeit – de készülj fel, ha elmész élőben meghallgatni a Bin Jip valamelyik koncertjét, nem is egy olyan dal lesz, ahol Gyémánt Bálint teljesen új harmóniákat épít az ismert dalok teljesen új ritmusába. És őrült mennyiségű ötlet – elég, ha csak a „Vicky”-re utalok: barokkos túlzásokon át nyers zúzásból csiszolódott-tompult kompakt-felvehetővé. A Bin Jip esetében ez a legelső, amit szokj meg: semmi nincs kőbe vésve.

Van abban valami hallatlanul vicces, ahogy kezdődik. Élvezd a resztlit. Mintha a zenészekben lakó kíváncsiság iránya tényleg csak befelé hatna – mintha nem is akarnának nagyon vadonatúj dalokkal szöszölni. Itt a maradék, a második korongra… tudom, hogy nincs így; de már itt ránk kacsint Veronika egyik kedves fegyvere: az irónia. A zene egyedi módon gazdag – megint nem érzem azt, hogy a stúdiókörülmények, a számtalan sáv visszaélésekre csábítaná a hármast, sőt. Veronika loopjai alatt a koncerten sokkal több apró színezést megenged magának Andrew és Bálint, mint a lemezen. Fogj meg mindent, ami fontos, ragadd magadhoz – aztán vidd az ablakhoz és szórd a szélbe. Jó kezdet: ürülj ki, hogy befogadhasd, ami jön.

Vagy ami megy. A nehéz dolgok, surranó négy keréken. „Heavy”. Ezt a dalt akkor is a klippel vetíti a belső látásom, ha nincs előttem. Sorjáznak a finom, anime-jellegű képek, lüktet benne a mese az elveszésig tartó keresésről, a „csodaszarvas-kergetésről”, az égbe röppenő éjbe olvadásig. A pillanat, amit meg kell ragadni – ez az útlevél, amivel átléphetők a határok, így lehetsz függője a függetlenségnek. Együtt lüktetni az idővel – a világosság a gyertyalángban, a cseppben a vízesés… nem először érzem úgy, ebben a zenében első a szöveg. A dalok minden hangulata a szóba oldott mondanivalót szolgálja.

Aztán az őszinte keresés elhiteti veled: többet érdemelsz. Már csak gint iszol citrommal, mint aki már ehhez is elég magasra emelkedett. Felül… Az ének hangsúlyaival csöpögtetett irónia: menők vagyunk, a siker forrón átjár – maga ez a menőség a siker. „Gin with lime”. Mert persze ott van a dalban a hosszú monológ, a fiúk által körbeudvarolt dünnyögés, ahol nem számít semmi, nem érdekel semmi; ahol nem szabad ujjlenyomatot hagyni, adjatok még pár refrént… A világ fejen áll, az értékrendjét tekintve, tehát aki legfelül van, az merítkezik fejjel a sárba. A zene megint remekül szolgál – olykor nagyon nehéz eldönteni a dalok alatt, milyen hangszert hallunk, felismerhetetlenségig torzított gitárt, vagy szintetizátort, gitárszerű hangmintát loopolva, vagy hangmintaszerű torzított pengetést...

Nagyon tisztelem Harcsa Veronika őszinteségét a dalokban. A „Toss and turn” szinte agresszióként cipeli magán ezt az őszinteséget. Kegyetlen vízió ez, ha akarom az éneklő hang bensőjében egyre növekvő lyuk a hiány maga, a csírázó új élet, a burjánzó beteg sejt, vagy mindhárom együtt. Az önreprodukálás kényszerébe rejtett elmúlás-tudat. S mindez éles, pontos zenei kíséretet kap: „nővéreim, gyertek, támogassatok…” Jönnek is a hangok, aláfekszenek az éneknek. Tényleg egyre nehezebb eldönteni, ki adja a basszust, ki feszíti a dallamot az ének alá… egymás elgondolásaival játszik Balázs és Andrew.

Hogy a játék kedvéért akár feladjanak egy előzőleg játszottat. A „Vicky” a koncerteken eddig hallott verziókhoz képest mintha a klipben központi szerepet játszó abszolút retró ZX Spektrum számítógéphez jobban illő zenei környezetet kapott volna. Elsimogattak benne számos karcos, éles elemet – és az így megnyílt helyre beáramlott valami az egykori játék-kísérőzenék legjobb pillanataiból. „A nedves fű szinte vezeti a készséges lépteket…” ezt a dalt is nehéz a klipje nélkül elképzelni, ha egyszer már láttad.

Ezen a lemezen alig is érezni akármilyen hangszeres dominanciát – nem igazán követhető, mikor uralja a teret Gyémánt Bálint vagy Andrew J.; a legnyilvánvalóbb eseteken túl nem igazán található ki, ha nem látod hozzá a színpadot, hogy épp ki adja a másik alá a lovat. Egy biztos: a kettejük játékán Veronika lovagol az énekkel. „A legjobb férfi elment”, panaszolja a „Fig peel”; „már megint hol voltál” perlekedik a „Flimsy” (hallatlanul gúnyos, szinte karikatúraszerű passzív agresszív szöveg); „úgy hiányzol, mint egy érintés”… kinek az ujjai járják végig az öltéseket – kérdi a „Stitches”. Csupa párkapcsolati dráma, jelentősen különböző zenei környezetekben, hol poposabb, hol szinte groove-be hajló, hol az egykori Genesis legfényesebb progresszív korszakát idéző zenei elemekkel.

Persze ennyi csalódás önvizsgálatra késztet – így fűződik tovább a dalokból font mondat. Nagy jelentősége van, hogy nincs szünet; ez is egyfajta klasszikus progresszív jellemző, az egész albumon végigfutó koncepció, ahol a dalok egésze egy-egy dal saját meséjén túli, egyetemesebb történetet is hordoz. A „Ploy” az elbizonytalanodás dala; hagyd az életed megváltozni – énekli Veronika. Tudjuk, nem olyan egyszerű.

Hogy mennyire nem? Ott az „Uncle”. Van egy saját asszociációm hozzá, a Kiégő Izzók vetítette radarernyőn villódzó pontok ajándékoztak vele; a dal hangulatának sajátságos képre kerülése a dallal együtt egy kedves régi mesémbe repített – egy animébe, ahol a félszemű kalózkapitány („egy szakáll nem elég, hogy elbújj”) egy ponton túl, az ismeretlen űrben közeledő ismeretlenre lőve nem tudhatja, hogy épp egy más időbe csábult „önmagára” lő. Van hogy kötelező változni – főleg ha tényleg túl vagy az utad felén… (remélem, a Bin Jip hármasából még senki nem gondol így magára…).

És a „Noway boy”. A „sláger”. Amin tényleg felállva kell táncolni, és végig kell bírni, ez benne a pláne. Valójában mindannyian „szóbasejöhet” fiúk vagyunk valahol, valakinek. milyen érdekes: a lemezre nem egy túlcizellált változat került, ezt már hallottuk szerintem koncerten ennél több rafkóval keverve – ez a dal is a tézist illusztrálja szerintem: korongra az kerül, ami letisztul. S hogy a történet vége mi? Vacsora a démonnal, aki a lelkedre éhes… „azt mondta, nem ízlik neki, borzalmas vendéglátónak nevezett…” mert valójában azt keressük, kapcsolatban, élményben, zenében, ami felfal? Nem tudom. Ezt a mesét most én meséltem végig nektek – és ideje abbahagyni.

Hallgassátok végig – és meséljétek el magatoknak ti is. Megéri. Hallgatni is, mesélni is.