Sárkányok, nyavalygás, Martin

Vigyázat! Spoilerektől hemzsegő szöveg következik!

Jó pár hónapja már a közepén csücsülök. Ülök a sárkányok tánca közepén. És tőlem pireghetnek-foroghatnak – mint ha ott se lennének. Mintha ott se lenne a Sárkányok Tánca az elolvasandó kupac tetején, félbehagyva. Olyannyira félbe, hogy azt hiszem, újra át kell majd lapozzam az elejét, hogy legyen értelme folytatni; azon az előreláthatólag meglehetősen távoli napon, amikor újra el akarom vitetni magam ebbe a világba. Dühít ez – sokáig szerettem ezt a Folyamot, tovább, mint szerintem a legtöbben – de mostanra úgy érzem, teljesen eliszaposodott; az egyre lassuló sodrásban egyre több cselekményágra szakadó, lassuló víz nemhogy nem mos partot, de lassan lerak engem is. Megpróbálom körüljárni ezt az elakadást a zátonyon – magamért főleg, mivel nem szoktam ilyet csinálni. Volt, hogy abbahagytam valamit, becsuktam, kész, pont. Volt, hogy végigszökelltem rajta, átlapozva az unalmas részeket – lelkiismeret-furdalás nélkül. Volt, hogy hónapokig kínoztam magam egy könyvvel, amit egyébként (közben) nagyon szerettem… De ez a zátonyon veszteglés új. Úgyhogy most ezen fogok morfondírozni itt kicsit, hogy aztán hajtás után elszálljon az agyam –fantáziáljak tovább, a még (Martin úr által) meg nem írt okokhoz.

Szóval egyre inkább úgy látom: ez egy bő lére eresztett fricska. Amelynek elsődleges célpontjai a különböző (túlságosan is jól mérhető) olvasói várakozások, a szerkesztői rutin és olykor pontosan lefektetett elvárások: „szabályok” gerjesztette nyesések, mondjuk ki: a tabuk, amikkel egy életen keresztül nyaggatták a rendezők, szerkesztők, producerek és egyéb nyalánkságok Martint, a sorozatírót. Egyre inkább úgy látom, hogy ez egy igen hideg fejjel kitervelt bosszú – meg kell mondjam, pont ennek kapcsán aggódom kevésbé az író egészségéért, azt hiszem a teremtőnek van annyi humorérzéke, hogy ezt végigvárja. (Meg persze azért, mert a sorozat miatt el kellett árulja a béríróknak az utolsó slusszpoént is…) Az jobban zavar e gondolatmenetben, hogy e szerint mi olvasók is csak egy gyengén köszörült mezei nyílvessző lehetünk a Vendettát író vénember kezében – a dolog nem nekünk készül, mi ebben a meccsben nem vagyunk senkik.

Merthogy ha előhűtött fejjel végiggondolom a halálokat, szép egymásutánban, egészen a Sárkányok Tánca leggetvább húzásáig, amivel tényleg kihalt a maradék hősi fantasy is a meséből – hát azt kell mondjam: ezek valamennyien egy-egy tipikus fantasy-tabu szépséges megtörései. Stark lefejezésétől (baszki, milyen bátor) az édes kicsi fia véres nászáig (szó bennszakad…); Brienne fellógatásától (az annya!) Tywin utolsó kielégüléséig (beszarok ba*meg!). Az eddigi irodalom, film kliséit szedi itt hideg fejjel darabokra a mester – aki kiszámítottan váltott formátumot (szabadabb felületre cserélve a csapatmunkát), türelmesen felépítette a könyvek által a brandet és mostanra gründolt magának egy sorozatot, ahol azt csinál, amit csak akar.

Ugyanezzel a gondolatmenettel vizsgálható a cselekmény is. A legtöbb klisét Martin előbb szépen megvalósítja, élvezetes jelenetek egész sorát alkotva – hogy aztán megismételje őket egy másik szereplővel ügyesen kiforgatva. Például több teljes könyvön át építi a legköpnivalóbbra Joffrey-t; aztán kicsinálja úgy, ahogy addigra a Föld Martin-olvasó részének egésze várta el (patkányhalállal, naná) – s miután szinte pontról-pontra ennek ellentett-rendszerét építi fel Robbal, kicsinálja úgy, hogy megrendíti a saját táborát. Megteheti – egy földrengés nem a világ, és ez a cucc tényleg addiktív. És ez még csak a szoktatás eleje szerintem. Nézd meg, ahogyan a jogosan elvárt bosszú sárm-királyfijával Oberynnel elbánt – még többször megkapod ugyanezt a cselekményi bohócbukfencet. Amíg egytől egyig el nem fogynak a hősök…

Mondom - hideg fejjel elkövetett bűncselekmények ezek a könyvek, nem ellenünk ugyan, de nem vagyunk ebben a meccsben tényezők se. Na, szerintem ezt az érzést szokom nehezen, az általában íróilag kinyalt seggű olvasó énem fogadja be nehezen a végbélkúpot. Annyira meg még nem vagyunk, hogy pusztán ezt a nem nekem szóló gesztust élvezzem – szerettem ezt a könyvsorozatot, érzelmi viszonyom volt vele, kell egy kis idő, míg pusztán klinikai érdeklődésből végigolvasom a további szórakoztató tabutörés-ismeretet…

Hajtás után a jövőről fantáziálok – csak saját felelősségre!

Először is: számítok rá, hogy hamarosan verbuválódik majd pozihullasereg is. Kedvenc fattyúnkkal az élen. A halál itt úgyis elég flexibilis. Számítok rá, hogy előbb vagy utóbb minden pozit besoroz, és mivel a jelenlegi nézői-olvasói várakozások is feszítik a folyamatot, ezek közt lesznek a legfrissebben dédelgetett kedvencek, Daenerys sárkányostul (bár lehet, hogy ő utoljára), Bran, Arya (milyen poén volna, ha őt küldenék a Targaryen-csajra…), kedvenc törpém – aki él és mozog, és jófej, az meghal. Ez egyfajta eltúlzott háborús realizmus, és filmes bűnhődésmánia-kritika – csaknem ellen-Tarantino.

Nem tudom, feltűnt-e, hogy a sorozatot helyezem előre. Szerintem Martin mindvégig sorozatot akart, csak a hosszabb úton jutott el hozzá. Maga a könyv is egyfajta sorozat-forgatókönyves szemléletű, lazán fűzött epizódokból több egymást keresztező szálon futó formátum – ha valaki kíváncsi, milyen, amikor Martin könyvet ír, olvassa el a Lázálom című regényt. Eszetlenül Martinos szöveg az is – de feszes, pontos ritmusú, összerántott cselekményű, remek ívet húzó szöveg. Ezért nem tekintem innentől az HBO játékát adaptációnak, és valóban semmi jelentőségét nem látom annak, ha netán jelentősen eltérnek a leírtaktól eztán. Sőt, azt se tartanám különösebb csodának, ha az író a sorozatot folytatná egy ponton túl, a könyvvel. Láttunk már ilyet...

A jelenlegi állásban (sorozatban, könyvben) egyetlen valódi sötét ló van: Baelish. Remekül él túl, rutinból nélkülözhetetlen - de akarni valójában egyetlen dolgot akart mindvégig: meg akarta dugni a fiatal Cat-et. És egy halom gusztustalan ármány árán ezt el is érte - a hölgyet Sansának hívják ugyan, de hamvas szépsége a régi. Nos - ez egy érdekes helyzet: a tipikus Martin-hősök akkor szívnak mindig torokig (pengét), amikor elérték a céljukat... az igazi producerdühítő húzás persze az volna, ha kellemesen megrontott hölgye oldalán a végén ő volna a nyerő - Timi szerint ez is fog történni; ha így lesz, az fantasy-történeti pillanat lesz, valóban.

S hogy szerintem ki lesz a befutó? Ha következetesen megyek az eddigieken, akkor az, aki a legeslegelső tabut törte – gondolkodás nélkül a halálba taszítva egy kisfiút (nem rajta múlt…). Szerintem a tesóbaszó, királyölő, hányingerszőke, aranykezű Jamie-re vár a Vastrón – mert ez a jelenlegi keretben megadható legnagyobb, hitelesen végigfacsarható csavarás; csaknem akkora, mintha egy nagy sorozat végén Voldemortról kiderülne, hogy csak egy még nagyobb gonosz távoltartása végett halálfalt kicsit szegény. És szépen eljutottunk ennek az útnak a feléig – amikor a sárkányok táncolnak, már egészen szimpatikus. Nem járja meg az agyam, hogy a legnagyobb szarkavaró nyerjen – mégpedig azért nem, mert a legelegánsabb befejezés hideg fejjel is egy jóízű, remekül alkalmazott kliséböfögés; megnyugtatásul az addig zabált, gyomrot ülő tabuk után. A producer-szívatás tűréséért nekünk vetett konc. Mint egy pohár kóla a popkornra…