Ian McDonald: Síkvándor

Az elsősorban sci-fi íróként ismert és elismert Ian McDonald egyetlen eleddig általam olvasott regénye, A dervisház a maga nemében páratlan élmény volt – és nem utolsó sorban számomra a sci-fi elemek ellenére is vérbeli szépirodalom. Elbűvölt, magával rántott, meggyőzött – legfőképp arról, hogy ez a fickó bármit ír, nekem azt olvasnom kell (hogy a Brazyl eddig sajnálatos módon kimaradt, arról legkevésbé a szerző tehet…). Amikor először hallottam a Síkvándor című ifjúsági kalandregényéről, rögvest Scott Westerfeld és a Leviatán-trilógia ugrott be – manapság a léghajó és steampunk hívószavakra már-már természetes, hogy Deryn és Sándor kalandjai jutnak az ember eszébe. A dervisház és a Leviatán elegye pedig mi más lehetne, mint minimum izgalmas kirándulás?

Nos, izgalomból akad bőven és panaszra sem nagyon lehet okunk – még ha az ember nem is feltétlenül azt kapja, amire számított. Elsőre meglep a könnyedség, az egyszerűbb narratíva, a kamasznézőpont érezhető mássága – figyelmeztetni kell magunkat, hogy azért ez nem A dervisház, ez egy hamisítatlan kamasz-kaland, annak minden egyszerűsítésével és akcióközpontúságával. Aztán meg épp az lep meg, hogy ez a látszólagos könnyedség milyen zökkenőmentesen vált át valami sokkal nagyobb léptékű, sokkal komolyabb kérdéseket feszegető, valós tétekkel játszó kalanddá. Úgy nő túl önmagán, hogy közben végig megmarad annak, ami: egy kiválóan megírt ifjúsági sci-fi – ami a mai mezőnyben, ahol a legtöbb ifjúsági (vagy YA, vagy akármi…) épp ott vérzik el, hogy vagy túl bugyuta, vagy túlságosan „felnőtté” válik az aktuális világmegmentés közben, önmagában nem semmi.

Everett Singh, a tizenéves zsenipalánta (matematikus, kapus, leendő mesterszakács, és még ki tudja, mi…) egy karácsony előtti londoni estén kénytelen végignézni, ahogy kvantumfizikus apját elrabolják a nyílt utcán, és nem elég, hogy a rendőrség nem is annyira titkoltan hülyének nézi, még saját anyja sem hisz neki. Pedig ő látta, amit látott. Amikor Dr. Kvantum nevű tabletjére (gyengeség, tudom, de imádom, ha valaki elnevezi a tárgyait…) titokzatos fájl érkezik elrabolt apjától, melyet egyedül Everett tud értelmezni, nyilvánvalóvá válik: nem egyszerű emberrablásról van szó. Még néhány rendőrség által manipulált fotó, gyanúsan viselkedő egyetemi kolléga, egy rejtélyes cipőfűzés, és hősünk előtt pikk-pakk kikristályosodik: apja valami hatalmas titokra bukkant, mely az egész univerzum sorsára lehet befolyással. Illetve univerzumokéra – hisz arra azért viszonylag hamar rájövünk (ő is, és az olvasó is) hogy nem csak egy van belőlünk.

Innen pedig csak egy ugrás (kivételesen jó érzékkel kivitelezett fajta…) és máris egy másik Földön találjuk magunkat, egy „elektropunk” Londonban, ahol nanoszálas léghajók lebegnek a város felett és vívnak egymással gigászi légi csatákat, univerzumközi politikai intrikák befolyásolják a Sokaság és a Seholvégetnemérő világainak sorsát, és egy kis jóféle indiai kajával még a legszőrösszívűbb légikalózt is le lehet venni a lábáról. És ahol – nem mellesleg – Everett apját fogva tartják, hogy rákényszerítsék egy olyan munkára, amit ő, érthető okokból, nagyon nem akar elvégezni. Tizenéves kis hősünk pedig nem is lenne tizenéves kalandregényhős, ha nem akarná megmenteni apját, a világot, az összes univerzumot és persze a megmentésre cseppet sem szoruló leányzót, akit útjába sodort a véletlen – lehetőleg úgy, hogy közben lazán leszámol az egyik legijesztőbb női gonosszal, akiről mostanság olvastam.

A történetről ezen a ponton bűn lenne többet elárulni – az egyszerre kiszámítható és fifikás sztori pont annyira csavaros, hogy felnőttfejjel is élvezhető legyen, és pont annyi mellékvágányra visz el minket, hogy még ne jusson eszünkbe öncélú időhúzást kiáltani. Nem mellesleg olyan erős atmoszférával és sajátvilággal ajándékoz, ami – persze a műfajiság figyelembe vételével – simán odateheti a már így is túl sokat emlegetett előző mű mellé. McDonald nem kispályázik: ha kitalál egy másik univerzumot, az pestiesen szólva „ki van találva”. Minden a helyén, a legapróbb részletig – az elektropunk London él, lélegzik, érezzük a bűzét, halljuk a „csendjeit” látjuk a fejünk felett a lenyűgöző léghajók hasát elsuhanni. Ha hagy maga után bármi hiányérzetet a regény, akkor az éppen az, hogy csak egyet ismerhettünk meg az univerzumok sokaságából – sorozatnyitó kötetről lévén szó, remélhetőleg ez a hiány hamarosan orvosolódik.

Egy hiány – ami nem is igazi hiány – mellett egy közepesen nagy kritikám van: engem sokszor halálosan idegesített ez az Everett gyerek. Annyira okos, annyira jól főz, annyira jó sportoló, annyira jó hátsója van… üdvözlendő, hogy végre nem egy „kis kiválasztott” menti meg a világo(ka)t, hanem egy „csak úgy” az események közepébe csöppenő srác, de könyörgöm, ne legyen már ennyire tökéletes… Szeretném, ha egyszer végre egy dagi, szemüveges könyvmoly mentene meg minket. Köszönöm! Óriási szerencséje McDonaldnak – mit szerencse… ez a pasi egyszerűen nem hibázik ekkorát – hogy a történet egy pontján nem kevés öniróniával rakja helyre ezt a fenenagy tökéletességet. „Amikor az ember távol kerül az otthonától, amikor elűzik onnan, kitalált történetekkel takarózik. Súlymester, zsoldos katona, kalandor és úriember – így hívta magát. Kapus, matematikus, utazó és síkvándor – felelte rá Everett. Ha elég sokszor mondogatod, igazzá válik.” 

Párhuzamos univerzumok, világok közötti ugrások, kvantumfizika, nagyon mai infokommunikációs utalások tömkelege – nálam nagyobb geeknek kéne lenni ahhoz, hogy ezt az ember igazán magáénak érezze, de nincs kétségem afelől, hogy a tizenéves fiú olvasók legtöbbje úgyis az – ráadásképp egy kifejezetten egyedi és (bár néhány elemében rém idegesítő, de) eléggé szórakoztató tolvajnyelv no meg egy kis csilis csoki – mindez olyan fűszeres és szerethető elegyet eredményez, hogy nehéz nem rajongani érte. Ide nekem a folytatást! (És akarok egy léghajót…)

Kiadó: Gabo

Fordító: Sziklai István