Advent idején

Advent vasárnapján, várakozás közben – hiszen ez az első nap a várakozásra – nézegetem a könyveim. Várom, hogy valaki úgy várja bennem kultúránk megtartó gyökérzetének legszelídebb ünnepét, ahogy egykor a gyermek – hogy úgy köszöntsem az eljövendőt évről évre, ahogy egykor, csillogó szemmel, várva tőle a mindent. Várva a könyvet. Mert a könyv volt mindig az ajándékok ajándéka. Az ajtó a titokba. Ami a leginkább emlékeztetett a legendára, amit a gyermek bennem most is úgy nyit meg minden alkalommal, ahogy a mindenkinek szóló, közösen mesélt mesét szokás: áhítattal.

Advent vasárnapján előre forgolódik bennem az ünnepi hajsza – és nem érzi jól magát. Pedig elmondhatom, egy ideje tudatosan próbálom korlátozni magamban az éhet a másik erőszakos megajándékozására. Próbálok gátat szabni az ünnepi vásáriságnak – hogy jobban szóhoz juthasson, amiről szólna. Hogy a jobban válogatott, figyelmesebb szemmel kilesett, dédelgetett vágyakat töltse, amit adok. Jobbára könyvet – aki szeret, úgy szeret olvasni, ahogy én, ha nem jobban; szellemi torna és elheverő pihenés neki is a könyv.

Voltak Adventek, amikorra lekerült a vállamról ez a teher, a jól ajándékozásé. Mit adhat az ember – variációkban ugyanazt, évek óta – idősödő édesapjának, aki nem vágyik, láthatóan semmire, a pár éven kívül, amit leélhet? Ajándék volt az év, amikor szóba került az a három kötetes, egykor olvasott családregény – ami a múlt fiatalemberét magával ragadta, de nem olvashatta végig, akkor valamiért nem… mennyit elmesél egy ember sorsáról a tény, ez a befejezetlenség arról a sokféleképpen kiteljesülő, de másfelől annyi módon bedeszkázott sorsról, amit élt az apukám. Nem tudom, befejezte-e az életében, eljutott-e a harmadik kötet utolsó, mindent beteljesítő mondataiig. De az öröme velem marad, amikor azon a jól ajándékozó karácsonyon kezében tartotta a befejezés lehetőségét. Lehet, nem is kellett neki több.

Advent van, és emlékszem arra az ünnepváró napra, amikor elsirattam szívem legkedvesebb könyve viseltes példányát, ami - úgy tűnt - nem lehet az enyém. Egy antikváriumban vettem észre, egy antikváriumban, az aluljáróban, ami aztán leégett - de a könyv nem pusztult ilyen könnyen. Fölfedeztem, hogy túlélte a tüzet. Olyan nagyon akartam! Szeretem, amikor a könyv már olvasott, forgatott, adakozó, könnyen nyíló. Az a kiadás, amiben ezt a mesét először olvastam, s amiben a legtöbbször olvastam újra – amelyik ettől aztán ott nyílik könnyen, ahol én akarom. A kedvenc részleteknél ajánlja fel magát, ha nyitnám. De mire megvettem volna, láttam, már nincs ott a boltban. Akkor még nem tudtam, az vette meg, nekem, aki szeret; ott várta a rejtekhelyén, ruhák és zoknik közt becsomagolva a találkozást – velem, a fa alatt. A mai napig megvan, kalandos sorsát még mindig őrzi a kiszellőztethetetlen, enyhe füstszag.

Advent vasárnapján nézegetem a könyveim – ahogy egykor a gyerek, látva a múlt ajándékait, várva a frisseket. Annyi jó útja lett a történeteknek azóta! Annyi hordozó cipelheti felénk méltón a mesét! Mégis, nemcsak a nosztalgia, vagy az otthonosság, az olvasás megszokott gesztusrendje ragaszt ma is leginkább a könyvhöz. Nemcsak a tény, hogy a könyv az információ hordozásán túl maga is műalkotás – ha gondot fordítanak rá, ma is az: egyfajta gondolatokkal telipakolt, kinyitható szobor. Hanem ez: a könyv nekem ajtó a titokba. Ahol a képzelet képei rakják körül a látomásaikkal a teret, a behunyt pillák mögött. A könyv úgy tanít látni, ahogy a kép nem – hiszen nem adja készen magát. Jobban megtanulod belőle, a befogadásod szűr, mégpedig azzal, akivé lettél. Akit a kép szocializál, védtelenebb, mint akit a szó. Akkor is, ha a leírt szó az elmeséltnek árnyéka csak. De nem vásárolhatsz a betű mellé minden alkalommal felolvasót is…

Advent vasárnapja van, nemrég gyújtottuk meg az első gyertyát. S én nézem, akit szeretek, lesem a titkait, a kívánságát – hogy betölthessem, ha tudom. Nézem, ahogy nézegeti a könyveink. Karácsony jön, amikor ünneplünk, és ajándékozunk. Könyvet idén is. Biztosan.

A bejegyzés az Antikvárium.hu felkérésére készült.