Nicole Krauss: Nagy palota

Egy fiatal New York-i írónő egy csúnya szakítás után üres lakásában vegetál, amikor egy ismerős ismerősén keresztül „megörökli” egy Chilébe készülő költő-forradalmár, Daniel Varsky bútorait – elhasznált kanapé, néhány polc, asztal, szék, és egy igazi békebeli polgári íróasztal: hatalmas, egész szobát uraló, sötét fából készült darab, tizenkilenc fiókkal, melyek közül az egyik titkot rejt. Az írónő huszonöt éven át ír ennél az asztalnál – sikereket halmoz, szeretőket és férjeket fogyaszt, bútorait már rég lecserélte, csak az asztal és a kulcsra zárt fiók állandó. Örök mementóként vele van, és emlékezteti Varsky-ra, aki két évvel azután, hogy bútorait rá bízta, eltűnt a chilei forradalomban, a titokra, ami bele van zárva, és mindarra a számtalan titokra, amit korábban láthatott. Vele van egészen addig, amíg egy fiatal lány el nem jön érte – egy lány, aki azt állítja, az asztal apjáé volt, aki szemtelen magabiztossággal fosztja meg az írónőt legfontosabb igazodási pontjától – s aki ezzel együtt tán megszabadítja évtizedek óta vele élő kísérteteitől is.

Évtizedekkel korábban egy angol írónő, a lengyel-zsidó származású Lotte férjével, az oxfordi irodalomprofesszorral éli csendes napjait Londonban, melyeket az alkotás, a nyugodt délutáni séták, az ötórai teák töltenek ki – s melyekre semmi más nem vet árnyékot, mint a Lotte múltjából mementóként velük maradt sötét fából készült, sokfiókos íróasztal. Az asztal, mely a tetőtéri dolgozón uralkodva meghatározza gazdája napjait, írásait, emlékeit – s melyet hirtelen felindulásból ajándékoz el az írónő egy fiatal, forradalmi hevülettel megvert költőnek.

Közben valahol, valamikor egy idős régiségkereskedő a világot járja, hogy felkutassa tehetős kuncsaftjai olykor csupán homályos emlékekben élő valaha volt bútorait; hogy történeteket keltsen életre, és borítsa rájuk a feledés jótékony homályát, miközben végig azt az egyet, a neki legfontosabbat keresi. Nem veszi észre, hogy miközben ő egész életét a keresésre tette fel, gyermekei életének irányítása szép lassan kicsúszik a kezei közül. A két huszonéves, apjuk által elnyomott fiatal egyszer csak mintha álomból ébredne, megrázza magát, és önhatalmúan vet véget a keresésnek.

Ez a három szál fonódik egybe Nicole Krauss Nagy palota című regényében – pontosabban négy, hiszen a régiségkereskedő és gyermekei külön fejezeteket kapnak. Bonyolult, össze-vissza bogozódó történettel állunk szemben, melynek szálai sokáig semmi kapcsolódási pontot nem mutatnak – aztán, amikor mégis, értetlenül nézünk, hogy addig miért nem vettük észre, olyan egyértelmű. Nincs hagyományos értelemben vett „történet”, vagy ha mégis, az nem emberek története, hanem egy íróasztalé.

Az asztalé, mely meghatározza gazdái útját, mely termékeny írónők karrierjének lesz gyújtópontja, miközben kisfiúk titkait hurcolja bezárt fiókjában, és minden ajándékozással – mert ezt az asztalt soha nem veszik meg, mindig sokkal jelentőségteljesebb, ahogy gazdát cserél – csak még több jelentés, még több legenda pakolódik rá. Ő pedig begyűjti egykor volt gazdái titkait, történeteit, és önálló szereplővé válik – jelképpé, ijesztő, lenyűgöző és sorsokat meghatározó, örökké hajszolt, ám soha meg nem található kinccsé.

Zavarba ejtő kirakós ez a regény – szembesít minket saját ragaszkodásaink hiábavalóságával, emlékeinkkel, magunkkal hurcolt mániáinkkal, miközben elképesztően érzékletesen mesél az irodalomról, az alkotásról, arról, hogy mi határoz meg, mi inspirál és mi köt meg egy alkotót. Valamint arról, mily pusztító titkokat tudunk magunkkal hurcolni, és mily kegyetlenek tudunk lenni, hogy önazonosságunkat, saját, mélyen eltemetett gyengeségeinket, önmagunk előtt is szégyellt hibáinkat védjük – még a hozzánk legközelebb állóktól is. Krauss gyönyörűen és fájdalmasan ír képmutatásról, hazugságról, kapcsolatainkban elkövetett kis álnokságainkról.

Nem könnyű belerázódni a könyv hangulatába, az írónő túlságosan is sokáig hagyja homályban a kapcsolódási pontokat, a történetszálak jó darabig inkább széthúznak, hogy aztán hirtelen tartsanak össze – a nehezen emészthető történetért viszont kárpótol a nyelvezet és az idézhető mondatok tömkelege. Szép, érzékeny és megindító regény, némely pontján kis híján elsírtam magam, olyan gyönyörűen, egyszerűen, sallangoktól mentesen fejez ki alapvető érzelmeket – mégis, nyomasztó hangulata, töredezettsége és cseppet sem szórakoztató mivolta miatt elsősorban az irodalmi ínyencségek és a posztmodern regénykirakósok kedvelőinek ajánlanám. 

Kiadó: Magvető

Fordította: Berta Ádám

Claudia Pineiro: Szívecskéd

Inés tökéletes életet él – negyvenes, csinos nő, sikeres és vonzó férjjel, szép házzal Buenos Aires előkelő negyedében, korából fakadóan hisztis, de azért jól sikerült kamaszlánnyal. És ő mindent meg is tesz ezért a tökéletes életért – igazi született feleség, a fényesre suvickolt látszat nagymestere. Aki odáig suvickolja a látszatot, amíg már maga is elhiszi, hogy az a valóság – hogy aztán amikor repedés keletkezik gondosan felépített „látszatvalóságán”, egy pillanat alatt hulljon darabjaira, és forduljon ki önmagából.

Egy elrejtett szerelmes üzenettel kezdődik minden – amikor Inés megtalálja Ernesto papírjai közt a giccses rúzzsal rajzolt szívet, követni kezdi férjét, hogy kiderítse, ki a másik nő. Azonban amikor fény derül „Szívecskéd” kilétére, már újabb problémával kell szembenéznie: férje egy véletlen baleset folytán megölte a riválist. Mit is tehet ilyenkor egy tökéletes feleség? Mindent elkövet azért, hogy a család makulátlan életén ne essen folt – nyomokat tüntet el, bizonyítékokat gyűjt, terveket készít. És mélységesen fel van háborodva, amiért a férje egy tehetetlen balek, aki nem képes helyén kezelni egy véletlen gyilkosságot – hisz a család és a látszat mindenek előtt, úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna.

Aztán, amikor újabb üzenetek kerülnek elő, újabb gyanús események történnek, és a férj egyre furcsábban viselkedik, felmerül, hogy tán nem „Szívecskéd” volt az első, tán nem is az utolsó. Lehet, hogy ez a címlapra való családi élet csupa hazugság? Lehet, hogy Ernesto nem is annyira tehetetlen balek, mint inkább csalfa szemétláda? Lehet, hogy Inés egész élete összeomlik? Vajon meddig menne el egy, a családjáért mindent feladó nő, hogy megőrizze – saját maga előtt is, sőt, talán elsősorban saját maga előtt – a látszatot?

Ám az is lehet, hogy mégsem azzal a szerelmes üzenettel kezdődött… Hanem már évekkel-évtizedekkel korábban, amikor Inés bevallottan ősi női trükkökhöz folyamodva elvetette magát egy férfival, akit belekényszerített a tökéletes kertvárosi családi létbe, és az évek során szép lassan elfeledkezett arról, hogy a férj is egy élő-érző emberi lény. Mint ahogy azt sem vette észre soha, hogy a lánya, a „hálátlan kamasz, aki mindent megkap, mégis elviselhetetlen”, szép lassan egy olyan csapdába csúszott, amiből nem tud kikeveredni, és élete legválságosabb időszakát éli. Nem vette észre, mert azzal volt elfoglalva, hogy őrizze a látszatot – ami az ő értelmezésében úgy hangzik, hogy mindig a családjáért élt, mindenről lemondott a kedvükért, csak az ő boldogságukat tartotta szem előtt.

Inés a legönzőbb, legkorlátoltabb, leginkább önáltató nők végletekig sarkított, ám találó megtestesítője: el akarja hitetni velünk, hogy feláldozta magát a családjáért, valójában azonban őket áldozta fel a saját illúziói kedvéért. „Egyszer az életben magamra kell gondolnom” – hangzik el a történet végpontja előtt, amikor Inés végső kétségbeesésében elhatározza, hogy mindent feldúl, és mindenki életét tönkreteszi, aki ebbe a szerencsétlen ügybe keveredett. Ez a hazug, hatásvadász mondat a kisregény kulcsa – ez a nő tényleg elhiszi, hogy ő a férje és a körülmények áldozata.

Claudia Pineiro mesteri módon visz le bennünket ennek az önáltatásba feledkezett nőnek az elméjébe: hagyjuk magunkat megvezetni, vele gondolkodunk, vele tervezzük a férj tette nyomainak eltüntetését, vele háborodunk fel a megcsaláson – aztán fokozatosan távolodunk el tőle, nézzük teljes értetlenséggel a vakságát, és gyűlöljük meg a végére. Leginkább azért, amit a lányával (nem) tesz. Azért, mert vak, olyan szélsőségesen vak, amiről el sem hinnénk, hogy ember lehet – pedig az élet újra meg újra bebizonyítja, hogy igen. És mert mindeme vakság mögött a legtökéletesebben felépített önzés rejlik.

Olyan indulatokat váltott ki belőlem ez a kisregény, amilyeneket ritkán szoktak könyvek – jó részüket még csak nem is említettem, mert nem szeretném teljesen lerántani a leplet a legfontosabb rétegéről. Nem egyszerű és nem kellemes olvasmány – ugyan rövid, nyelvezete könnyed (bár trükkös: Inés monológját párbeszédek és kriminológiai szakszövegek szakítják meg, ezek összességéből bontakozik ki  a tulajdonképpeni „történet”); mégis sűrűnek és fojtogatónak érezzük emiatt a koncentrált képmutatás miatt. Hagy maga után bőven gondolkodni valót, és szeretnénk, nagyon-nagyon szeretnénk azt hinni, hogy ilyen életek, ilyen emberek valójában nincsenek – pedig valószínűleg több Inés vesz körül minket, mint gondolnánk.

Kiadó: Európa

Fordította: M. Nagy Miklós

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Egy biztos: Paolo Bacigalupi nem talál bennünk túl sok szeretnivalót, ha ilyennek ábrázol. Hogy szinte egyetlen szereplőnek jut csak akkora lélek és szív a történetben, amit nem ír felül egy ponton túl a puszta érdek; s pont ezt az egyet nem szülte anya. Egyéb bajom nincs is a könyvvel – sőt. Nehezen hiszem el, hogy első könyv (pedig az), nehezen hiszem el, hogy a nagy kiadók elengedték (pedig el); és értem miért halmozták el díjakkal, Hugotól Nebulán át Locusig. Merthogy a mesterség finom, stabil birtoklásának adja többszörösen is tanújelét e művében a szerző. Tanúságtételét annak: képes ijesztően pontos víziót álmodni a ma bizonyos tendenciáiból, a Monsanto nagyipari génmanipulációinak, az ug99 gabonaüszög megjelenésének, a steril magvak létrehozásának híréből – úgy továbbgondolva mindezt, hogy felfoghatóvá legyen a könyvét átható kalóriaéhség. S képes ezt a víziót eldugni az egzotikumba, olyan stabil kézzel, hogy elfelejtsem: ő maga is a farang, ő maga is megvetett fehér, aki legfeljebb turistaként tölthetett alig pár hetet Bangkok utcáin.

Nehezen hiszem el, hogy első könyv, mert Bacigalupi profin adagolja az információt, úgy a világáról, ahogy a benne játszódó történetről. Ez a világ túl van az energiaválságon, lendkerekes hajtású eszközeikhez hatalmas elefánt-klónokkal: megodontokkal húzzák fel a lendrugót, az irodákban tekerős számítógépek, az utcákon a bicikli az úr, léghajók és klipperek próbálják visszahozni az Összehúzódás bezárkózó kora után újfent az egykori Terjeszkedésre jellemző világkereskedelmet. Élelmiszerválság van, a számtalan génrippelés következtében kialakuló világjárványok, a cibiszkózis, a hólyagüszög kinyírták a biodiverzitást. Vigyáznom kell, mennyit fecsegek: minden további elcsöppentett infóval a könyv erejéből veszek el, mert valóban mesteri, ahogyan feltárul maga a vízió, ahogyan ez a sokszereplős, ügyes történet kibontakozik. Amit nem is érintenék bővebben. Olyan, mint valami bonyolult viktoriánus csoport-tánc – tucatnyi alaposan kitalált, előítéleteiben, motivációiban, esendőségeiben teljesen (olykor túlságosan is) emberire alkotott szereplő mozog a lapokon, több ügyesen egymásba gabalyított szál mentén.

Nehezen hiszem el, hogy a nagy kiadók elengedték, pedig nem kéne csodálkoznom rajta, hogy kockázatosnak véltek egy kevésbé ismert kultúra (egy nem elsődleges egzotikus amcsi turista-célpont) jövőjébe álmodott fantasztikus regényt, ahol a fehér ember szerepe minimum kétes – de semmiképp sem misszionáriusi, tanítói, vagy megmentői. Hogy ennek ellenére komoly siker lett, az egyrészt okot ad némi reményre a világ vezető hatalma lakosainak szellemi állapotával kapcsolatban, másrészt nyilvánvalóan a díjaknak köszönhető. Bacigalupi megteszi a magáét: múltat és álmodott jövőt rendkívül ügyesen vegyít, a tradíció és a vízió nála egyensúlyban van. Szinte érzem az algatartályok, a csatornák, a khlongok bódhi pontyok lakta bűzét, a vér és a félelem fémes szagát, a szentélyekben meggyújtott füstölők nehéz illatát, a piacok gyümölcsárusai körül legyeket felhőbe vonó érett illatokat, a kertek virágait. A korrupció mindent átható verejtékszagát. A tradícióra épülő vízió ügyesen varázsol álomország Bangkokjából jól olvasható jelent, amelynek „emberisége” megérett a végső járványra.

Ügyesen gondolja tovább a szerző az evolúciót – ha már annyi mindenbe nyúlkálunk a koszos kezünkkel, ózonlyuktól a globális felmelegedésig, miért ne lehetnénk hatással a természetes kiválasztódásra? Miért ne, ha már annyi természetiből csináltunk a magunk machinációival természetellenest? Miért ne lehetnénk istenévé önmagunknak? Sok apró történet – és néhány nagyobb: van Vogt Slanja például – eszembe jut, ahol már játszottak írók ezzel a tabuval, nem is szellemtelenül; ámde most először éreztem a vízión a lehetségesség keserű súlyát. S ez akkor is nagy dolog, ha felmérhető a különböző szálak mintaadó története szinte kivétel nélkül, a Taipantól a Szigorúan piszkos ügyekig. Egyáltalán nem baj, ha valaki mintát követ, amíg így teszi – amíg így rá tudja pakolni a valóságesélyt egy elképzelt jövőbe álmodott történetre. Amely történet továbbgondolásra csábít. A felhúzhatós lány nyitott befejezése nem követeli a folytatást; helyette olyan elegáns, nem tolakodó megoldással él a szerzője, amely nem is zárja ki. A történet mellesleg köszöni szépen, jól van, így, magában is. Íróiskolákban kötelezővé tenném: sorsokat fordító emberiség-fordulópontokról minimum ilyen színvonalon tessék álmodozni!

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Horváth Norbert

Deva Premal & Miten with Manose - Millenáris, 2012. május 26.

Lassan egy hónapja már, hogy életem eddigi legkülönlegesebbb koncertjén vettem részt – az elmúlt egy hónapban sokszor felmerült bennem, hogy írni kéne róla ide a blogra, de kicsit mindig bizonytalankodtam: az élmény ugyanis inkább volt spirituális, mint kulturális jellegű, az érzéseim a koncerttel kapcsolatban pedig tán túl bensőségesek. Viszont nem nagyon hagy nyugodni az élmény, újra meg újra eszembe jut, így hát nincs mese, ki kell írnom magamból.

A koncert előtt még csak nem is hallottam Deva Premalról. Ma már tudom, hogy a német származású hölgy a világ jelenleg tán legtöbbre tartott és legnépszerűbb mantraénekesnője, kinek zenéjét a legkülönbözőbb spirituális guruktól a dalai lámáig mindenki elismeri. A klasszikus zenei tanulmányokat folytató Deva (zongorán és hegedűn is profin játszik) huszonévesen egy indiai asramban ismerkedett meg a negyvenes, kiégett rockzenész Mitennel – zenei és privát egymásra találásuk indította el immáron majd’ húszéves sikertörténetüket. 

Hogy mégis hogyan keveredtem Deva koncertjére, ha még sosem hallottam róla, az inkább komikus, semmint emelkedett történet. Jó néhány hónapja már, hogy magam és a környezetem számára is többé-kevésbé elviselhetetlenül szenvedek attól, hogy nem tudok kikapcsolni. Tipikus túlhajszolt civilizációs betegség: rohanunk egész nap, ezer dolgot csinálunk, pörgetjük magunkat és aztán nap végén szembesülünk azzal, hogy mennyi mindent nem csináltunk meg – aztán nem tudunk aludni, mert jár az agyunk, osztunk-szorzunk, mi fér bele, mi nem fér bele, hogyan oldjam meg ezt, mikor csinálom meg azt, stb. Ahogy a legtöbben, én is kipróbáltam már a barikaszámolástól a természetes nyugtatókig mindent – mesterséges dolgokhoz meg nem akarok folyamodni. 

Természetesen felmerült az örök varázsszer, a meditáció is. Namost, én nagyjából úgy jártam a meditációval mint az Ízek, imák, szerelmek főhőse az első próbálkozásánál (csak én aztán nem is próbálkoztam tovább): jó, akkor én most nekiállok meditálni. Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… le kéne vinni a szemetet. Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… mit fogok legközelebb olvasni? Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… ez uncsi. Nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire, nemgondoloksemmire… na jó, hagyjuk az egészet.  

Hamar elkönyveltem, hogy nem való ez nekem, és szenvedtem tovább. Aztán legjobb barátom, akinek elpanaszoltam meditációs ámokfutásom totális eredménytelenségét, úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgot, és elvitt Deva Premal koncertjére. Amiről akkor nagyjából annyit tudtam, hogy meditatív jellegű dolog, és amúgy indiai zene. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy totálisan félreértettem az indiai részét a dolognak – amit én mostanában klasszikus indiai zene címen megismertem, azok rágák, ez meg ugye mantra. Hát volt meglepetés.

És nem is az volt a legnagyobb sokk, hogy ez az indiai zene nem az az indiai zene, hanem az, hogy a koncert az elejétől fogva inkább egyfajta szertartás jelleget hordozott, együtténekléssel, párbeszéddel, elmélyüléssel, nagyjából fényévnyi távolságra egy európai hagyományokon nyugvó zenei koncerttől. Bevallom, először majd frászt kaptam, amikor Deva közös mantrázásra szólította fel a közönséget, aztán szép lassan megbarátkoztam a gondolattal – ráadásul szerintem iskolapéldáját nyújtottam a szkeptikusnak, aki csak véletlenül tévedt oda: amikor 108 alkalommal kellett elénekelni ugyanazt a mantrát, a számolástól kezdve a „mekkora hülyeség már, hogy idegenekkel kántálok, és azt sem tudom, mit” érzésen át vezetett az utam a felszabadult éneklésig.

Mert az igazán meglepő az, hogy elragadott magával az énekesnő (és a közönség). Egyrészt Deva valóban csodálatos hangja, finom, éteri személyisége, az ősi dallamok és a modern előadásmód keveréke, és az a valóban spirituális légkör, ami körülvette őt és zenésztársait; másrészt az érzés, amit majd’ ezer ember együttes éneklése kelt. És amiben még nem volt részem sosem és nem is gondoltam, hogy mennyire felemelő tud lenni: a számok közti csend. Deva zenéjének szerves része a csend, ami a megszokott tapsorkán helyett követi a számokat – és bizony egy ezer emberrel teli teremben olyan csendben ülni, hogy még a légyzümmögést is hallani, elég különleges érzés. (És most nem kezdek el azon morfondírozni, hogy a nyugati világban mennyi zaj vesz körül minket, és mennyire elszoktunk az igazi csendtől – pedig lehetne…) 

A spirituális élményt azért szerencsére nagyon színvonalas és profi muzsika egészítette ki. Deva és társai nem csak mantrákat adtak elő, a közös éneklést meg-megszakították saját dalaikkal, melyek Brazíliától Indiáig számos vidék tradicionális zenei kincséből táplálkoznak – sőt, lazulásként Miten még egy kis bluest is belecsempészett az estébe. Ami már csak azért is vicces volt, mert a koncertek harmadik állandó fellépője, az elképesztően érzékeny és profi nepáli fuvolaművész, Manose fuvoláján kísérte.

Nagyon érdekes, nagyon felszabadító és nagyon megnyugtató élmény volt – három óra, amikor valóban kikapcsolódtam, mintha egy másik világba csöppentem volna, távol a megszokott mindennapjaimtól. Azóta is, ahányszor eszembe jut, vagy meghallgatom a Gayatri Mantrát, újraélem azokat a nyugodt, emelkedett perceket, és máris picit rózsaszínebbnek látom a világot. Jó lenne, ha a mindennapokban is alkalmazni tudnám, de azért illúzióim nincsenek – egy este még nem tanított meg meditálni. Gyanítom, hogy az ilyesmi mindig megmarad számomra érdekes kulturális kalandnak. Ami nem feltétlenül baj – szerencsére hinni benne, követni, magunkévá tenni egyáltalán nem kötelező; viszont Deva zenéje van annyira különleges és jó, hogy mindenkinek szívesen ajánlom.

Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

Úgy látszik, tényleg az undorig kell feszegetni a határokat a kedvünkért. Nekünk nem elég a hallgatag bárányok kannibálja, a maga facsart erkölcsével; a dühödt démonok szállta sorozatgyilkosokra vadászó rendőrségi vérelemző sorozatgyilkos – az elnehezedő szövegközegbe olyan kell, aki szörnyeteg voltát annak minden morális súlyával együtt fogadja el, akinek „isten halott, és ez az utolsó parancsolata”. Szinte kedvem lenne a történethez egyértelműen, szinte sorvezetői módon mintát adó hard boiled műfaj elnevezését e könyv kedvéért valami „nyersen zaftosra” módosítani. Mert ez felnőtt tartalom innentől és ezt a könyvet tessék elzárni a kiskamaszok elől.

Azt gondoltam, a paranormális purparlé lassan kifullad, azaz belefúl a saját konvencióiba – erre Glen Duncan elénk pakolta a műfaj egyik legjobban megformált vérfarkasát. Ez a könyv nem a maga műfaji ketrecében konvencionális. Érdemes felsorolni, mi mindenre nem emlékeztet a hőse, hogy látható legyen, mire is gondolok.

Először is: hősünk nem megváltanivaló rosszfiú, aki minden kiábrándult gesztusa ellenére a lelke mélyén dédelgeti egykori ideáit. Ez a romantikus zsánerből para-világba emelt csaj-önbecsapó alapgesztus valójában igen ősi toposz. Regényalakok tucatjait sorolhatnám itt antik héroszoktól szívtiprókon, betyárokon át a titkon érző szívű hóhér-behemótokig. Jake Marlowe-nak is vannak ideái, csak tudja, hogy időről időre hatályon kívül helyeződnek. Tudja, hogy megválthatatlan. Mert a mintának bedőlő nők csak azt nem veszik figyelembe, amit ez a könyv igen világosan láttat: ha valakiben vadállat lakik, és időről időre átadja neki az irányítást, annak bizony a szörnyek évadán a szeretett személy préda lesz, finom falat. Olykor a legfinomabb. Jake Marlowe menthetetlen, és tudja magáról, hogy az. Nem véletlen, hogy megfáradt. Hogy halni készül. Pontosabban: kihalni.

Ráadásul nem „agyilag úgy maradt” örök kamasz, ahogyan a műfaj kortárs figurái nagyon kevés kivételtől eltekintve azok – mivel a szerelmeik „logikáját” jobbára a célcsoport fantázia-elvárásaihoz igazítják az írók. Duncan nem ezt teszi, s mikor a könyve második felében az addig hivatásszerűen kurvahasználó hőse mégiscsak kénytelen moccanni szívileg, nem kamasz-kanbajok, hanem a saját ifjúkori, azaz viktoriánus beidegződései nyögetik. Mert hiába volt az ezernyolcszázas években konvenciókat felrúgó figura, s azóta hiába ábrándult teljesen ki, az első adandó alkalommal visszapottyan az elvesztettnek hitt szerepbe. Vicces, ahogy nem képes lerúgni magáról a Tennyson-i szerelmes allűröket, a kor férfiszerepeit; úgy tekerednek rá, mint jóízű lakoma után vérállat-bokára a megtapicskolt vékonybél.

Jó, hogy végre olvashatok egy könyvet, ahol a hős rezignált közönyéből, lassú, a viktoriánus fogalomkészlettel ízesen játszó, azt az Amerikai Pszicho Bateman-i belső monológjainak hangulatával vegyítő stílusából elém áll valaki, aki valóban több száz évesnek hat. „A modernitás leszámolt az Abszolút Morális Értékekkel és az Objektív Valósággal…” viszont Jake Marlowe nem modern ember. A gondolkodásmódja gyökérzete, a kiindulópontja a szépapáké. „Kétszáz év alatt számtalanszor lehet látni mindent”, mindenféle leszámolásokat, jellemzően emberit, avagy túlságosan is emberit. Az érettség délibábnak bizonyuló magaslatait, az illúzióvesztés Himalájáit látni számtalanszor – de a gondolkodásmód strukturáltsága nem módosul. Annyiszor aggatják - mint ruhát - könyvek hőseire ezt a rajtunk túl mutató kor-távlatot! De tényleg ritkán olvasok olyan para-ponyvát, ahol a hős valóban megélhetően idős – nem pedig a mai trendek zavarba ejtően kortárs módra működő, távlattalan figurája.

A könyvet úgy kíséri a disznóölés vér-, hús-, de főleg zsírszaggal terhes, étvágyrontó légköre, ahogy a jobban sikerült vámpírfreskókat az enyhe kriptaszag. A nem egyszerű írói bukfenc, hogy az író ebbe a bűzbe szövi a hőse életfogytig hurcolt maradvány-morálja minden rezignációját, mégpedig meglepő hitellel. Sőt, a rózsás viktoriánusba oltott, mégis illúziómentes, két érett ember közt szárba szökő románc is a nyers hús szagában virul ki. Talán ezért sem keveri bele az író a műfaj legidegesítőbb elemét a maga stíluskoktéljába: nincs szerelmi háromszög, pláne nincs fajtaközi para-pornó. Nem is igen lehetne – mivel a vámpírok e történetben végre a klasszikus elvek mentén vágyakoznak: a testnedvek széles választékából kizárólag a vérre. Látszólag az egész történetre igaz, hogy hű marad a „Mágikus lények kalauzának” középkorias belső logikájához, persze a végén csak pofon csapja Duncan is a rendszert, a csavarok becsavargatása kedvéért az alapvetéstől elég messzire csavarog.

Szóba hoztam a hard boiled-et, még az elején, s nem véletlenül. Mert ami a cselekményvezetést illeti, Jake Marlowe kalandjai alaposan követik a névrokon magánnyomozó, Chandler nem avuló népszerűségű hőse, Philip Marlowe kalandjainak mintáját. A névadás önleleplező játék: pofátlanságig átvételkor csinálj úgy, mintha tisztelegnél. Így lesz a sztori-kopiból hommage? Jake Philip módjára kapja a pofonokat, rabolódik el – ami azért multimilliomos vérfarkas létére elég vicces. Hiszen ha nem is alakul át vérállattá szíre-szóra úgy, mintha inget cserélne; ha a hold kiszolgáltatottja is, jelentősen komolyabb védelmekkel bír, mint a mintaadó magánkopó. Akit ritkán, de akkor habozás nélkül előrántott pisztolya mellett a legtöbbször csak feneketlen cinizmusa védett. Ráadásul a mintaadó regények a maguk idején kevesebb indokolatlan, önkényes, avagy túlságosan átlátszó fordulatot tartalmaztak – persze az ember fia jobbára abban konvencionális, amiben a leggyengébb…

Ami átlendíthet eme kizökkentő lelepleződéseken, az Duncan kifinomult stílusa, aminek kifejezetten jót tesz a két Marlowe közti szellemi rokonság. A megkopott idealizmus diktálta csendes, filozofikus elmélkedés a felszín iróniájába csomagolva – amit a fordítás is hallatlanul ügyesen ad vissza. Két belezés közt, olykor közben is elképesztően költői, ihletett, rengeteg kulturális utalással megpakolt szöveget olvashatunk. „Tök mindegy, honnan ered a fajom, kozmikus távlatban ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mint bármely más faj eredettörténetének. Az élet kozmikus vagy egyéb értelme keresésének napjai rég leáldoztak. Legyen szó szörnyetegről, földigilisztáról vagy emberről, a világ ma fényt, szerelmet, örömet nem ont, se biztonságot, békét, bajra írt, s mi csúf mezőn nyögünk homályban itt…” Ahogy a viktoriánus költő, Tennyson és Robert Browning mellett a „harmadik legnagyobb” Matthew Arnold versét beleszövi a lassú gondolatmenetbe, úgy ömlik e kötetben több helyütt költői holdfény a nedvekben tocsogó nyammogásra is. „Vér csordult le az arcomon, akár a gyermekkor forró könnyei.” Hát nem édes?

Megint egyszer elgondolkodhattam a kifinomult, perverzen izgató gonosz apropóján, a regény teljes jófiútlansága apropóján – hogy mennyire beteg dolog valójában esztétikai alapokon bűnpártolni. Komolyan mondom, kedvem lett volna időnként egy darab nyers húst ujjbeggyel böködni, eltéveszthetetlen szagában ücsörögni kicsit, hogy ne sikálja el az elmém, mire is élvez. Mert nem árt tudni előtte-közben-utána, milyen szinten beteg az a körülöttes, ahol ez a kendőzetlenség a hiteles. Avagy isten tényleg halott, és valóban ez az utolsó parancsolata?

Kiadó: Agave

Fordította: Huszár András

 

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Karin Blom húszéves, enyhén alkoholista, megrögzött hazudozó és erőszakos férfifaló – szépséges anyja és kedves nővére árnyékában ő a különc, oda nem illő elem, aki sosem tudott senkiben kellemes benyomásokat kelteni, aki a családban leginkább kiállhatatlan nagynénje, Selma társaságában érzi jól magát, és aki nem átall a nővére esküvőjén majdhogynem nyíltan elcsábítani egy nős férfit. Persze lehet, hogy mindebből semmi sem igaz, Karin ugyanis az elbeszélés legelején leszögezi, hogy ő bizony gyakran hazudik. Miként a bűvész, aki fellépés előtt felhívja a közönség figyelmét arra, hogy „vigyázat, csalok” – ennek ellenére csüngünk minden mozdulatán, és szeretnénk hinni, hogy valódi csodát látunk.

Valahogy így állunk Karin hazudozásához is – hiába vagyunk tudatában, olvasás közben éppúgy komolyan vesszük nyilvánvaló túlzásait, csúsztatásait, fantáziálását, mint a „valóságos”, tényekkel-dátumokkal-részletekkel alátámasztott családtörténetet. Pedig tán egyiket sem kéne. Karin családja négy generációjának történetét meséli el, töredezetten, időben-térben ide-oda ugrálva, gyakran kiszínezve a valóságot, még gyakrabban saját fantáziáival egészítve ki a hiányokat. Ami mindebből összeáll, egy diszfunkcionális család zavarba ejtő, idegesítő, egyszerre hihetetlen és fájdalmasan hihető története.

Amikor befejeztem ezt a könyvet, az első gondolatom az volt, hogy ennyi depresszió még nekem is sok – pedig alapvetően nyitott vagyok a sötét, kilátástalan, „érfelvágós” hangulatú művekre. Karin elbeszélésfolyama azonban olyannyira szürke, kiábrándult, olyan semmilyen, hogy az szó szerint fáj. Itt nincs semmi szépség, semmi szeretet, semmi remény – szereplői minden létező aljasságot, csalárdságot, bűnt elkövetnek egymás ellen, amit el lehet egy családban, és nincs semmi, ami ezt ellensúlyozza. Egyedül a regénynek keretet adó „esti mese” az, ami sejtet valamiféle reményt (inkább csak ici-pici reménysugarat), de olvasói ösztöneim azt súgják, a remény felcsillanását a történetben tragédia kíséri. Ám ez is csak sejtés, a tragédia nincs nevén nevezve, lehet, hogy meg sem történik – ahogy lehet, hogy az egész kerettörténet sem „történik”, csupán fantázia – sosem tudhatjuk.

Ez a folyamatos játék a valósággal és a fantáziával ad egyfajta sodrást és rejtélyességet a regénynek, de sajnos nem eleget ahhoz, hogy élvezhető legyen – amihez hozzájárul a szereplők ellenszenvessége is. Karin Blom a legkevésbé szimpatikus hősnők közé tartozik, de a mellékszereplők sem járnak jobban. Karin apja a valóságtól elrugaszkodott, tartós kapcsolatra alkalmatlan, gyermekeivel beszélni, hangot találni képtelen ember; anyja önző, saját szépségébe és népszerűségébe belefeledkezett nő, aki önigazolását leginkább abból nyeri, hogy lányát önmagánál kevesebbnek állítja be. A nővér, Julie több sikertelen öngyilkossági kísérlet után fiatalon köt boldogtalan házasságot – férje csalja, házasságukat a közöny és a hazugságok kövei szegélyezik. Mellettük játszik „főszerepet” a nagyszülők generációja, az Amerikába vándorolt, ott tisztességes üzleti sikert elérő nagypapa, aki egyszerre volt szerelmes a nagymamába és annak húgába (vagy nem), aki rejtélyes maffiakapcsolatokkal rendelkezett (vagy nem), akinek tragikus halála után a nővérek visszatértek Norvégiába, de közben azért összeverekedtek a hajón a hamvakon (vagy nem).

A jelen szürke, egyszerre érzelemmentes és valamiféle felszabadult (ál)érzelemáradásban fürdő jeleneteihez képest a nagyszülők történetét bevonja egy vékony réteg patina – ami alól azért a családon belüli aljas kis játszmák pont kilátszanak. Mert Karin ilyen – még azt is mocskosnak, hazugnak, tragikusnak ábrázolja, ami a legszebb lehetne a családtörténetben. Miközben sosem tudjuk, hogy épp igazat mond-e, tudatosan hazudik, vagy valamiféle részeg kábulatban beszél össze-vissza, maga sem tudva, mi az igazság.

Linn Ullmann első könyve nem egyszerű olvasmány, és cseppet sem szerethető – ellenben érdekes kísérlet a hagyományos családregény teljes lebontására, és tanulságos pszichológiai esettanulmány. Olvasás után adja magát, hogy párhuzamokat vonjunk az írónő életével és híres családjával – akinek apja a világhírű rendező, Ingmar Bergman, anyja a szintén világhírű színésznő, Liv Ullmann, minimum kihívja maga ellen a sorsot, ha dekonstruktivista családregényt ír. Az írónő ugyan minden fórumon hangsúlyozza, hogy írásainak nincs önéletrajzi alapja – ennek némileg ellentmond az ebben a regényben is fellelhető utalások-egyezések tömkelege. Ám az elmúlt évek töretlen sikerének fényében ez igazából nem számít – Ullmann a jelenlegi skandináv próza egyik legnagyobb sztárjaként régen túljutott már azon, hogy Ingmar Bergman lányaként olvassuk műveit. A Mielőtt elalszol ugyan nem győzött meg arról, hogy valóban olyan zseniális, mint amilyen nagy sztár, de volt annyira nyugtalanító és felzaklató regény, hogy kíváncsi legyek a többire.

Kiadó: Scolar

Fordította: Szöllősi Adrienne