George R. R. Martin: A hét királyság lovagja

Napjaink legnépszerűbb fantasy szerzője kétségkívül George R. R. Martin – A Tűz és Jég Dala regényciklusának amúgy sem elhanyagolható méretű rajongótáborát a mára minden elképzelhető kisképernyős csúcsot megdöntő TV-sorozat elképesztő méretűre duzzasztotta. Manapság nem telhet el úgy nap, hogy tömegközlekedési eszközön utazva ne fussunk bele legalább egy „Martin-féltéglát” egyensúlyozó utastársba – s ha történetesen a mi kezünkben is a kegyetlen nagymester egy kötete díszeleg, jóleső összetartozás-érzettel mélyedhetünk bele egymás mellett az olvasmányainkba. A Trónok harcát mindenki ismeri, lassan mindenki beszél róla – természetszerűen mindenki kritizálja is. Tegyük hozzá: van is ám miért.

Mert rajongás ide vagy oda, Martinra lassan a fél világ kezd zabos lenni, s nem csupán azért, mert a jó ég tudja, mikor fejezi végre be a következő kötetet (arról inkább ne is fantáziáljunk túl hosszan, hogy mikor fejezi be magát a sorozatot…); hanem mert egyre inkább elvész a sokezer oldal, megannyi széttartó szál, sokszáz szereplő közt, a saját maga által ide-oda csavart történet útvesztőiben. Nehéz ezt tudomásul venni, nehéz kritika nélkül olvasni, nehéz tartani magunkat a kezdeti rajongáshoz, amikor ötezer oldal után is azt érezzük, sehova sem tartunk…

Nos, A hét királyság lovagja épp az ehhez hasonló kritikák megfogalmazóinak (például jelen sorok írójának) tökéletes olvasmány – de jó szívvel ajánlanám Martinnal való ismerkedésre azoknak is, akiket eddig elriasztottak a „féltéglák”. Mert ez a három kisregény esszenciája annak, miért jó Martin. A kötet három kisregénye nagyjából A Tűz és Jég Dala első négy kötetével párhuzamosan született, 1998 és 2000 között The Tales of Dunk and Egg sorozatcím alatt. Magyarul az első kisregény, A kóbor lovag kétszer is megjelent – először a Legendák II. antológiában, másodszor (meglehetősen szép kivitelű) képregényes formában a Delta Vision jóvoltából. A másik két kisregény eleddig (hivatalosan) nem jelent meg magyar nyelven, a kiadás tehát hiánypótlónak tekinthető – egyébként ilyen egybegyűjtött formában angolul is idén jelentek meg először Dunk és Egg kalandjai.

Na de kik is ők? Dunk, a Bolhavégen született koldusfiú, aki se apját, se anyját nem ismerte, kiskölyökként került Krajcárfai Ser Arlan mellé és kísérte fegyverhordozóként az öreg kóbor lovagot egészen annak haláláig – hogy aztán megörökölve lovait, kardját és pajzsát, folytassa az öreg útját, maga is kóbor lovagként. Egy útmenti fogadóban talál rá Egg, a levakarhatatlan tojásfejű tízéves, aki hamarosan Dunk fegyverhordozójaként felváltva szájal vissza és húzza ki urát a slamasztikából. Abból pedig van elég. Dunk a talpig becsületes, nehézfejű, ám aranyszívű lovagok mintapéldánya, akiknek tudjuk, Martinnál általában gyors és kegyetlen halál jut osztályrészül. Hogy Dunk mégis megmenekül, újra meg újra, vesse bár a jósorsa (és saját ostobasága) parádés lovagi tornára, egymással vetekedő szomszédos ősi várkastélyokba vagy árulástól terhes esküvőre (már megint azok a fránya esküvők…) az leginkább a szerencséjének és a kölöknek köszönhető. Aki nem feltétlenül az, akinek elsőre látszik.

A kötet legnagyobb erénye, hogy nem akarja felvenni a versenyt a „nagy” regényekkel – megmarad annak, ami: lovagi novellák gyűjteményének. Szinte teljesen hiányzik a fantasy, van helyette tapinthatóan megelevenedő középkori miliő, lovagok és lovagi eszmények, tornák és pompa; de végeérhetetlen utak, szárazság, sár, mocsok és éhkopp is. A Martin védjegyévé vált erőszak persze innen sem hiányozhat, ám kevésbé öncélű, ezáltal jóval sokkolóbb tud lenni, mint amit tán (sajnos) megszoktunk. Ami viszont itt nincs, és nem is hiányzik, az a végeérhetetlen politikai intrikák sora… Ez itt Westeros alulnézetből – ahogy egy kóbor lovag látja, akinek „esze mint a várfalnak”.

Persze hallunk ezt-azt, de csak annyira mélyedünk bele, amennyit Dunk is felfog. Esik itt szó tizenegynéhány éve levert lázadásról, melynek elvetett magvai még ott bujkálnak és fel-felütik fejüket jelenünkben. Asszisztálunk a legrátermettebb leendő király halálához, ami könnyűszerrel kelt bennünk kellemetlen képzeteket a jövőre nézve, amit már ismerünk. Hisz Dunk és Egg úgy egyébként kilenc évtizeddel A Tűz és Jég Dala eseményei előtt járják a kóbor lovagok útját. A trónon még a Targeryenek, kiknek uralma megdönthetetlennek tűnt – ám már nincsenek sárkányaik. Feltűnnek árnyak, melyek keserű jövendőt vetítenek előre. És feltűnnek ismerős nevek, kiknek árnya oly messzire ér, hogy a kilenc évtizeddel későbbi eseményekre is hatással lesznek. Érdekes kaland összekötni a múlt és a jövő szálait és meglelni a - vélt vagy valós - összefüggéseket. Ha hinni lehet Martinnak, tovább szándékozik írni Dunk és Egg kalandjait (persze ha hinni lehet Martinnak, előbb-utóbb befejezi A Tűz és Jég Dalát is…) – az lenne csak az igazi kaland, ha végigkísérné az életüket és valóban felszínre kerülnének összefüggések a két idősík történetei közt. Persze ne legyünk telhetetlenek.

Akár lesz folytatás, akár nem, akár átvezeti a mester a „nagy” történethez Dunk és Egg „kis” sztoriját, akár nem, ezek a kisregények piszok jók. Kompaktak, átgondoltak, összefogottak. Egy-egy teljes történet, melyek persze ezer szállal magyarázzák egymást, ám önmagukban is bőven megállják a helyüket. Kiváló jellemrajzok, néhány mondattal pontosan helyre rakott mellékszereplők, tökéletes atmoszféra, felesleges sallangok nélkül. A rajongók polcán már úgyis ott van, a Trónok harcára a méretek miatt eddig csak ferdén nézőknek illetve a TV-sorozat eddig a könyvektől ódzkodó rajongóinak pedig melegen ajánlom! Engem most egy kicsit „visszahódított” ezzel Martin, még az is elképzelhető, hogy újra próbát teszek a harmadik kötetnél félbehagyott sorozattal.

Kiadó: Alexandra

Fordító: Novák Gábor

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ha egyszer már elhittük egy elvarázsolt franciának, hogy egy magányos, kavicsokkal kacsázó pincérnő és egy elfuserált fotóautomata-fényképeket gyűjtögető vidámparki „szellem” giccses kertitörpékkel tarkított románcából kikerekedhet a nagybetűs CSODA; miért ne hinnénk, hogy egy másik elvarázsolt francia megmutathatja nekünk: egy zúzdagép-kezelő és egy vécéskisasszony irodalmi szövegekkel körített egymásra találása is magában hordozhatja az éledő tavasz ígéretét? Ha Jean-Paul Didierlaurent regényéből valaha filmet készítenek, csakis Jean-Pierre Jeunet rendezheti…

Valamit nagyon tudnak ezek a franciák. Könnyed, szellős, bohókás történetekbe rejtik az élet megannyi gyönyörét és tragikumát – látszólag semmit sem vesznek olyan nagyon komolyan, pedig dehogynem! Csak épp nem halnak bele lépten-nyomon ebbe az életnek nevezett izébe. Még akkor sem, ha egy nyilvános vécében dolgoznak. Vagy ha egy könyvzúzda gépszörnyéből lapátolják ki naponta a ledarált könyv-fekáliát. Vagy ha nevezett zúzdagép egy szeszélyes napján bedarálja mindkét lábukat. Rejtély, miben hisznek, mi hajtja őket tovább, hogy képesek meglátni az életöröm legkisebb szikráját is a leghetetlenebb helyzetekben – de tudják. Mi meg csak hálásak lehetünk érte, hogy olvashatjuk-nézhetjük, ha már eltanulni nem tudjuk.

Persze nekik sem mindig könnyű. Didierlaurent főhőse, a 6 óra 27-es párizsi RER-járat felolvasója, Guylain Vignolles például eléggé búskomor lélek. Gyűlöli a munkáját (Ki ne gyűlölne egy zúzdagépet irányítani?), gyűlöli a főnökét, aki egy barom, a munkatársát, aki szenvedélyesen szereti nézni, ahogy a gép bezúzza a jobb sorsra érdemes köteteket, a magányát. Legjobb barátai a Rouget de Lisle névre hallgató aranyhal (ötödik ezen a néven), egykori kollégája, Giuseppe, kinek lábait befalta a démoni zúzdagép, és a zúzda kizárólag verssorokban kommunikáló portása. Egyetlen szenvedélye hogy minden reggel felolvas a vonat közönségének egy találomra kiválasztott szöveget az előző nap a démon pusztítása elől megmentett szökevény könyvlapok közül.

Mígnem egy reggelen elhagyott pendrive-ra bukkan az ülésén és ezzel minden megváltozik. Milyen hollywoodiasan is hangzik ez, ugye? Pedig így van – és lehet is így. Hisz minden találkozás, minden apró véletlen magában hordozza valamiféle változás ígéretét – sosem tudhatjuk, épp melyik lesz az, amelyik mindent kiforgat sarkaiból. Guylain Vignolles sem tudja. Ha tudná, vajon megnyitná egyáltalán a semmiből felbukkanó dokumentumokat? Nem hinném. De megnyitja őket, és ezzel kezdetét veszi a Párizs bevásárlóközpontjainak nyilvános illemhelyein keresztül vezető kutatása... Mert tudjuk: az életben bizony semmi sincs kőbe vésve. Még az sem hogy egész életünkben rejtőzködnünk kell. Akár hagyhatjuk is, hogy ránk találjon a boldogság.

Csodabogarak, elvarázsolt hangulat, öngyilkos aranyhalak és lilára festett hajú nyugdíjasotthon-primadonnák adják egymásnak a kilincset; minden együtt van egy borongósan, már-már keserűen induló meséhez, mely kirobbanó életörömben csúcsosodik ki. Ahogy a szürke, nyúlós őszből eljutunk a rügyező tavaszba. Bohókás dicshimnusz az irodalomhoz, olvasáshoz, a leírt szóhoz – ami utat mutat, összeköt minket, életben tart és képes visszaadni a reményt. Igazi könyvmoly-álom, a könnyedebb fajtából, miközben groteszk fricska is a kultúrát elemésztő emberről – aki tán nem is áll olyan nagyon messze a gyilkos hajlamú zúzdagéptől.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

„Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?”

Tényleg, mi értelme? Mi értelme van bárminek a közeledő apokalipszis árnyékában? Ha pontosan tudjuk, hogy fél év, és az emberek világának jelen formájában vége? Te vajon mit tennél? Tennél bármit? Csendben beletörődnél és élnéd tovább az életed? Felkötnéd magad az első fára? Eldobnál mindent és elindulnál a bakancslistád nyomában? Bekuckóznál a szeretteiddel, hogy kihasználjátok az együtt tölthető idő maradékát? Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban ezen, és önmagában ez – hogy gondolkodtam rajta – mutatja, hogy Ben H. Winters Edgar-díjas regénye bizony jó. Nagyon jó.

Hank Palace már az apokalipszis árnyékában lett nyomozó. Gyerekkora óta erre vágyott, ezért tanult, ezért húzott le éveket közrendőrként – aztán mire elérte, már nincs nagyon mi után nyomozni. Mert most őszintén, kit érdekel? Számít bármit, hogy ki a gyilkos, ki nyúlta le a pénzt, ki törte be az ablakot, ki ütött először? Miért törné magát bárki azért, hogy fenntartsa a rendet, amikor megállíthatatlanul közelít felénk Maia (hivatalos nevén a 2011GV1 jelű aszteroida) hogy elsöpörje az emberiséget a Föld színéről? Hank Palace válasza egyszerű: mert ez a dolga. Amikor egy hétköznap reggelen egy McDonald’s mosdójában egy újabb felakasztott hullát találnak, a Concorde-i rendőrség legtöbb tagja csak legyint - „még egy” - és kéri a következő kávét. Nem úgy Palace, aki még az öngyilkosok városában is odafigyel minden gyanús körülményre, és ha szimatot fog, nem ereszti. Már csak azért sem, mert ki tudja, lesz-e még igazi ügye a világvége előtt…

Érdekes fickó ez a Palace. Eleinte falra másztam tőle – olyan volt, mint egy kutya, amikor ráharap a gumicsontra, és halálra idegeli a gazdáit a sípolásával. Miért nem tudja végre elereszteni, miért? Csak egy újabb szerencsétlen, aki megunta az amúgy is unalmas, középszerű kis életét és úgy döntött, eldobja magától. Miért kell ezen ennyit rugózni? És most őszintén: ha mégsem ő dobta el magától? Akkor mi van? Aztán ahogy halad előre a nyomozás (már amikor halad…), szép lassan elénk kerekedik egy ember, aki nem hajlandó megadni magát a világvégének. Fél év múlva meghalunk? Rendben. Ez még nem ok arra, hogy bármit másképp csináljunk, mint eddig.

Valahol rém érdekes – és rém idegesítő – ez a működésmód. Mert az apokalipszist többnyire nem így képzeljük. Világméretű anarchiát képzelünk, önmagukból kivetkőző emberhordákat, összeomló társadalmat. Megvan ez itt is, de megmarad marginális szinten. Az első sokk után a többség azért mintha visszatérne az életbe – hogy aztán ki-ki kétségbeesetten, rezignáltan vagy nem is annyira szolid iróniával kezelje a tényt, hogy hamarosan kilapít minket egy gigafasírt. Persze akadnak olyanok is, akik katonai objektumokat ostromolnának, mert hisznek abban, hogy az amerikai kormány már rég megépítette az űrhajót amivel az emberiség krémjét a Holdra telepítenék; ahogy olyanok is, akik vallják, hogy ha több millióan együtt imádkozunk, azzal letéríthetjük Maia-t az útjáról. Esetleg megmenthetnek minket az ufók.

Ám mivel mindez kevésbé valószínű – hisz ez, szögezzük le: nem sci-fi, hanem krimi, annak is a noiros fajtája – a legjobb lesz, ha éljük tovább az életünket, és megpróbáljuk kimaxolni ami még hátra van. És itt jön be a képbe az igazságügyi orvosszakértő és a gyilkossági nyomozó beszélgetése a világvége árnyékában (és nem, ez nem valami vicc…) – jelesül a „maga miért nem ment el hogy megvalósítsa amit mindig is szeretett volna?” kérdésére adott rém egyszerű „mert mindig is ezt szerettem volna” válasz. Hát ki tagadhatná meg tőlük, hogy a világ végéig végezzék a dolgukat?

Sok szempontból elgondolkodtató könyv, ami számtalan lehetőséget rejt még magában – valahol örülnék, ha nem lennének folytatások, mert nekem ez így elmenne egy kerek sztorinak is (és mert utálom, hogy minden sorozat); de ha jönnek (mert jönnek, ugye?) szívesen olvasom őket. Érdekelne egy komplexebb kép arról, hogy birkózik meg a társadalom a közelgő apokalipszissel (hisz erről csak vázlatokat kaptunk), illetve kibontható lenne Palace családja „őrültebb” oldalának története is. Aztán ki tudja, lehet, hogy a folytatás egész másról fog szólni…

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Hagyaték

Képzeljétek el. Valaki, nevezzük Z úrnak, nyilván igen szorgalmasan és szívósan tanult, akkoriban, amikor még a latin volt a kulturális nívópálca. Talán magával ragadta a nyelv tanulása által a saját nyelv szeretete is – hiszen kézenfekvő: aki az idegen nyelv mély-szerkezetét meg akarja ismerni, először meg kell, hogy ismerje a magáét. Z úr hát belemélyedt a nyelvészetbe - bár már nem nevelődhetett olyan nagy tekintélyű professzorok keze alatt, mint Pais Dezső, Csűry Bálint, vagy éppen Horger Antal. Nem hallgathatott Karácsony Sándort, nem dolgozhatott már diákként, nem kutatott a keze alá nagy tekintélyű tanárainak - mert borzalmas évek jöttek. Senkit se hallgathatott, legfeljebb a parancsszavakat. Túlélte. Hazajött. Tanult attól, aki maradt (itt és életben), akitől lehetett (aki nem kényszerült elhallgatni); nyelvész lett és filológus. A háború és átrendeződés nyomán támadt kulturális űrben hamar bomlott ki a karrier, nyílt a pálya… fiatalon lett akadémikus, életen át egyik nagy írónk életművének alázatos sajtó alá rendezője, az életmű kritikai kiadásának bábája. Megnősült, választottja szintén nyelvész, tanársegéd a tudományegyetemen, nemzedékeken át a jövendő nyelvészeinek példaadója – társ és munkatárs a közös szenvedélyben, bár ha önálló publikációit tekintem, akár saját jogon is megérdemelné a figyelmet.

Gyermektelenek voltak. A munkájuknak éltek. Amíg tehették. Én csak a könyveiket láttam, a felsorolt egykori neves tanároktól gyűjtött könyveket, a pályatársaktól nekik dedikált, nagyon sok szeretetről árulkodó sorokkal nekik dedikált könyveket. A szépírók által nekik dedikált köteteket. A számos tanítvány első megjelent kötetébe nekik írt köszönő sorokat. Az összegyűjtött, akkurátusan beköttetett nyelvészeti folyóiratokat, háború előtti és utáni kiadványok teljes évfolyamait, pamfleteket, szeparátumokat és különnyomatokat… Láttam a jegyzeteiket, például egy soha be nem fejezett munka hagyatékát, a hozzá gyűjtögetett fénymásolt, jegyzetelt forrásanyag dossziéit. Láthattam annak a tréfás akadémiai szilveszter-köszöntő füzetkének a példányait, aminek a férj az egyik szerkesztője volt (nem gondolnátok, hogy mennyi humor férhet el egy emberben a komolyság mellett…). Láthattam a kultúrát a maga születésében – de már csak a romokat.

Mert mindez egy halom értéktelen szemétnek tűnt először. Tényleg. Zúzdába való szemétnek, amely a pár kilencvenes években bekövetkezett halála után, ki tudja milyen úton-módon, milyen pincéken és padlásokon át, milyen költöztetésekkel s milyen lemorzsolódásokkal került annak a kertes háznak a nyitott teraszára. Milyen kezeken át vezethetett az útja – milyen örökösök tekintették nyűgnek… Pokol ezt olyannak látni, akinek a könyv érték hordozója, aki úgy tekint a kinyomtatott szóra, hogy a megfogalmazásba belefektetett munkát akkor is megbecsüli, ha nem ért egyet a szöveg értelmével. Pokol ezt olyannak látni, aki valaha megfordult már az antikvárium pultjának másik oldalán – és pontosan tudja: „harctéri” szelekció kezdődik ilyenkor. Ilyenkor dől el: melyik könyvnek elég egy alapos takarítás, melyik éri meg a műtétet (könyvkötész által); s melyik lesz sorsára hagyva, marad aminek látszik: szemét.

Pokol tudni, hogy régen is így volt – s nemcsak az írott szóval. William Herschel, a Royal Society tagja (aki saját építésű műszerein át, a saját szemével először látta, s igazolta az addig csak számításokkal „sejtett” Uránusz létezését) utódait tekintve nem volt maradéktalanul szerencsés – a műszerei javát eladták ócskavasnak, mire a nagy tekintélyű brit tudós társaságnak eszébe jutott megvásárolni a házát (ahol máig áll a neki szentelt múzeum). Pokol tudni, hogy ma is így van, hiszen alig pár hete olvastam Szántó Piroska és Vas István egykori, múzeumnak berendezett lakása bizonytalan sorsáról – évek óta zárva van; az ott őrzött tárgyakat, a könyvtár megőrzött maradékát, Szántó Piroska festményeit, akvarelljeit (valójában a ránk, mindnyájunkra hagyott hagyatékról beszélek) a pusztulás fenyegeti.

Van egy mondás (nem pontosan idézem): nem ítélkezem, amíg nem látom, mit tartasz a könyvespolcon. Amondó vagyok, a mondó mostanában nehezen ítélne – csak nyiss ki egy lakberendezési magazint, elvétve, ha látsz benne olyan lakást, ahol egyáltalán vannak könyvek. Sokan szeretnek olvasni, sokan gyűjtenek, de jóval kevesebben, mint valaha – egyre többen vannak, akiknek a kezén ezt a szomorú utat járná be a nyelvész-házaspár hagyatéka, mint amit bejárt. S most kicsit ezzel a tudattal (is) szemlélem a saját gyűjteményünk, örömeink polcait, íróasztalait, cetlijeit és dossziéit. Nem jó érzés.

Egy beszélgetés ürügyén

Nagyon jó beszélgetést hallhattunk a Könyvfesztiválon a kortárs sci-fi és fantasy trendjeiről, helyzetéről, díjakról, kortárs szerzőkről, kiadói vágyakról és megjelenésekről, Kleinheincz Csilla, Velkei Zoltán és Németh Vladimir részvételével – érdemes belehallgatni. Igazából trendekről, kortársakról semmit nem tudnék hozzátenni, mivel Fantáziába kizárólag magyarul utazom; jobbára éppen általuk vezetve… ami megütötte ott a fülem, Szabó István, a beszélgetés moderátora szájából hangzott el, miszerint „tizenöt-húsz évvel ezelőtt a sci-fi és fantasy megjelenései egy szűk szubkultúra belügyei voltak, a fogyasztói csodabogaraknak számítottak, álmodozóknak, ködszurkálóknak tartották őket. Ezzel szemben ma nemcsak a hardcore fanok és a sci-fi geekek olvasnak ilyesmit…”. Én speciel kifejezetten örülök, hogy ma ezek a műfajok/zsánerek (ki-ki hallja oda azt a szót, amelyiket szeretné) olvasása nem ciki, hogy e könyvek olvasótábora nő (pláne ha hozzágondolom a YA-tini disztópiák olvasóit is a táborhoz). Szerintem mondjuk régen se volt ciki ilyesmit olvasni, és a kép sokkal árnyaltabb ennél – főleg ha a „régen” alatt nem a kilencvenes évektől eltelt éveket értem. Hozzáfűznék pár szót a témához, remélem, nem csak a magam örömére.

Kezdhetném ott például, hogy a hetvenes években ez a szubkultúra kiterjedt volt és virágzó. A Kozmosz fantasztikus könyvek (később Galaktika Fantasztikus Könyvek) szépen fogytak, a Galaktika magazin (amely fénykorában kilencvenezres példányszámban jelent meg) jóval több olvasóhoz jutott el, mint amennyiről most egy kiadó bármely kiadványa esetében álmodozhat – kezdhetném itt, de valamilyen szinten hamis volna a kép. Egy minden szinten vezetett világ és világkép kisablaka, sokak számára a vasfüggöny mögül való kitekintés egy formája volt ezeket a történeteket olvasni. Hiszen e zsánert illetően volt a hatalom a legmegengedőbb, ezt tartotta a legkevésbé veszélyesnek. Kicsit ugyan meghökkentek a kultúrapparatcsikok, amikor alulról szerveződve egyszer csak létrejött a Galaktika Baráti Kör – de erre megvolt a technikájuk: beültek klub-vezetőnek ide is…

Máshol kell kezdenem. A sci-fi furcsa mód a nehéz légkörű időszakokban virágzik. A huszadik század közepének hidegháborús légkörében például igazi reneszánszát élte: jó tollú, kritikus szemléletű, józan alkotók tucatjai húzódtak a zsánerbe a diktatúra gondolatrendőrsége, vagy - hogy a szabadság földje se maradjon ki - a mccarthyzmus fojtó gyanakvása elől. Amikor az alkotók a világuk egy jelentős, meghatározó szeletét nem illethetik kritikával, rendszerint sokan választják az alkotó sajátvilág-teremtést, ahol a teremtés gesztusába kódolva erre alapvetően lehetőségük van. Hamar nyílt úgymond fizikai terük is erre – ez a burjánzó, nemcsak országosan, de helyi (szinte kisvárosi) szinten is megjelenő fantasztikus magazinok dömpingjének időszaka Amerikában. Amikor például Vonnegut alteregója: Kilgore Trout az író mitológiájában ilyen magazinoknak küldözgeti szakmányban a novelláit, az valójában az író egykori élményeit tükrözi. Olvassatok bele a Bajnokok reggelijébe – és fogalmat alkothattok erről. Nem gondolnád, olvasó, de fricska és öntükör is az író részéről ez a novelláit sebtében alapított és hamar eltűnő magazinok „szelébe” szóró alteregó: Vonnegut számos története veszett így el, tűnt el a szemétégetők mélyén, nem maradt belőle más, csak egy cím egy-egy évkönyv katalógusában…

Ezeknek a magazinoknak, s később a belőlük kinövő kiadóknak írt rövidebb-hosszabb történeteket mindenki abból a krémből, aki nem volt hajlandó nyílt politikai állásfoglalásra abban a légkörben, de volt véleménye. Sokan vannak… Nagy öröm, hogy lassan Philip K. Dick és Bradbury egész életműve olvasható itthon, de ugyanez nem mondható el Aldiss-ról, Zelazny-ről, van Vogt-ról, Del Rey-ről, és sorolhatnám – írókról, akik Asimovnál radikálisabban, Clarke-nál hatásosabban, kevésbé okosan burkolva (vagy tudományos alapok helyett például vallásiakkal játszva) kritizálták a saját viszonyaik is, amikor világokat képzeltek maguk köré. A diktatúránk válogatott, szűrt, de tömte volna a népbe az elringató fantáziameséket… és a válogató szerkesztőket jobbára (előbb-vagy utóbb) magával ragadta a jó, amit olvastak. Kuczka Péter ifjúkori vörös-csillagos verseskötetét (Itt vagyok!) anno meglepődve vettem a kezembe, vonalas, butuska versek… meglepett, mert én a szőnyeg szélén (elő és utószóban) sokat (és olykor szándékosan okos-bután) magyarázkodó, de gyakran kifejezetten bátran választó szerkesztőt „ismertem”, aki ott bújt ki a felállított határok és sorompók alól egy-egy kedvence megjelentetéséért, ahol csak tudott. A magazinban, amit elvileg orosz mintára, valójában inkább az említett amerikai dömping-kiadványok arculatát utánozva szerkesztett.

Mert a propaganda alatt-mellett-felett (hasonló alapon – csak a sok kis maszek magazin helyett a párt-uralta sajtó rengeteg felületén „garázdálkodva”) burjánzott például a burkoltan rendszerkritikus orosz sci-fi is. És például a Sztrugackij testvérek történeteit elolvasták azok is, akik általában nem ezt a zsánert keresték – olvasd el például a Nehéz istennek lenni című könyvüket, és rájössz miért. A szabadabb levegőt pedig keresi az ember, ha belekóstolt, úgyhogy a keleti blokkban is igen komoly érdeklődés mutatkozott a zsánerre – ami további alkotókat csábított fantáziatörténetek írására. Itthon is hamar egész komoly alkotógárda szerveződött a Galaktika köré, jó és kevésbé jó tollú írókkal, jó pár szépírónk is kirándult ide, Göncz Árpád például; az úgynevezett „ifjúsági írók” rendszeresen: Bogáti Péter, Teknős, Rónaszegi; de például Weöres Sándor is meglepően gyakran fordított a Galaktikába, az ominózus 45. számba például (ez volt az első egész számos fantasy-kóstoló… Page, Saunders… és G. R. R. Martin!).

Ez a szűrés (a politikáé, amely döntött, mit olvashatsz, mit nem) egyébként elképesztően nehézzé teszi egy kiadó helyzetét ma… Hiszen a zsáner alfajainak komoly szelete nincs itthon „megalapozva” – nem ismerhettük meg időben azokat a könyveket, amire nem egy komoly kortársi siker épül kinn, mintegy szervesen továbbgörgetve az egykor megálmodott gondolatot. A könyvfesztiváli beszélgetésben Csilla és Velkei Zoli ki is tértek erre, hogy nem egy komoly kedvencüket azért nem merik itthon futtatni, mert érdektelenségbe hullna (tapasztalatból beszélnek: az Agave is nekifutott klasszikusoknak hiába, s az Ad Astra nem egy többre érdemes, remek kortárs könyvét övezte itthon értetlen csend emiatt). A világ fantázia-termésének jelentős szeletét tartja az itthoni olvasó ehetetlennek – mert nem szokta az ízeit… A szűrés hatása (akárcsak Lenin) élt él és élni fog  – hiszen az ízlés nevelődik, s akkoriban elég határozott elképzelések mentén lefektetett (mégis folyvást gumimód táguló-nyúló) szabályok nevelték.

Aztán eljött a rendszerváltás, és ment a levesbe az egész. Amerikában a kábeltévé nyírta ki a helyi sajtót, itt a források megvonása és a piaci körülmények teljesen készületlenül érték az addigra túl sok megélhetési író-havert magával cipelő zsáner „zászlóshajóját”. Így is egészen sokáig sikerült életben maradniuk… holott az idők épp nem kedveztek a klasszikus sci-finek, az optimista, felfutó idők jobban szeretik a fantasy izomtól és döntésképességtől duzzadó izmú hőseit, a szuperhősöket és az űroperát. Arról is lehetne mesélni, hogyan robbant itthon angol álnév alatt író szerzőkkel a Phoenix (később Cherubion) és Valhalla – de megtették mások, az alkotók maguk nem egyszer. Tény: a kiadók szemszögéből egyszerűbb volt kihasználni ezt a frissen felbuzduló alkotói energiát, semmint kifizetni drága pénzért a külföldit (a szocialista idők fordításaiért a mi kis rendszerünk anno soha egy fillért nem fizetett!). Érdekes, hogy újraéledt azóta, megint van Galaktika…

Szóval volt itt virágzás – ha más okból is, mint ma… írnám; de nem volna igazam. Hiszen például az új hullám: a Young Adult viszonylag hirtelen feltoluló sikere megint egyfajta kilátástalanság társadalmi tükre is. A fiatalok ma is vége-történeteket olvasnak – akárcsak mi, régen, az egymásra bámuló atomrakéták árnyékában. Ezen szerintem érdemes volna elgondolkodni… hiszen miközben az egyik szemem nevet - örülvén a zsáner szélesedő olvasótáborának -, a másik sír: a fentiek tükrében előre gyászol egy újabb reményvesztett generációt.

Blake Crouch: Az utolsó város

„Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?”

Ezzel a vállaltan hatásvadász kérdéssel zártuk az előző kötetet, hogy a befejező részben pont itt vegyük fel a fonalat. Igen, a pokol kapui kitárultak, és ezt most itt tessék egészen konkrétan érteni. Wayward Pines többé nem békés, jólfésült kisváros az idahói hegyek karéjában, nem a földi paradicsom, hanem egy mészárszék. Nehéz úgy írni egy trilógia befejező kötetéről, hogy ne áruljam el az előzményeket, ám ez esetben még nekem, mint a spoiler-parát tökéletes értetlenséggel szemlélőnek is az a véleményem, hogy kár lenne lelőni a poénokat, szóval jobbára rébuszok következnek. Én szóltam.

A pokol kapujában utolsó oldalain Ethan Burke feltárta a borzalmas igazságot Wayward Pines maroknyi lakossága előtt – az igazságot róluk, városukról, istenként tisztelt vezetőjükről, David Pilcherről és úgy általában a világmindenségről. Ami után természetszerűen következett, hogy a városka lakói ahelyett, hogy lehajtott fejű birkák módjára élték volna tovább a nekik szánt játékfigura-életet a mesterséges kis babaházaikban, bizony fellázadtak. Csak sajnos egy pszichopata őrült ellen lázadtak, aki nem sokat teketóriázott, és „ha nem kell a kontroll, ne legyen biztonság sem” alapon megnyitotta a kapukat – a biztos halálra.

Adja magát a kérdés: megérte? Az egyetlen kritikám Crouch trilógiájával kapcsolatban, hogy épp itt, a befejezésben nagyolta el a potenciálisan legizgalmasabb kérdéseket. Mert ez itt a legfájóbb pont. Ha a kerítés másik oldalán valóban nem vár más, csak a halál, akkor is kimegyek? Ha tudom, hogy nincs esélyem, nem lesz mesebeli fordulat, nem jön felmentősereg, akkor is fellázadok? És vajon mit teszek, ha valaki más lázadása ítél engem is biztos halálra? Vakon követem, vagy ellene fordulok? Netán könyörögnék az engem addig elnyomónak hogy ugyan vegye már el nyugodtan a szabadságomat csak hadd élhessek békében?

Emberek vagyunk, gyarlók és gyávák – Wayward Pines négyszázvalahány lakója közt sem hős mindenki. Igenis felmerülnek ezek a kérdések, ott bujkálnak a sorok közt, csak nincsenek elég mélyen kibontva. Legalábbis számomra. Legalábbis az előző kötet rendkívül ügyes megoldásaihoz képest. Persze van helyette más, és bár hiányolom a fentieket, el kell ismernem, hogy Crouch a saját szabályait követve jó, hogy kihagyta őket. Mert ez a rész egy szakadatlan rohanás, vesszőfutás az életért, ahol nem állunk meg elmerengeni azon, hogy mit kellett volna másképp. Nem hollywoodi akciófilm, ahol pergőtűz közepette váltjuk meg a világot, miközben gondosan elkerülnek minket a golyók.

Nem csak a tempó gyorsul fel embertelenül, a zsáner is változik – ismét. Az első részben kapott titkokkal teli sci-fi és a második rész pszichothrillere után ezúttal tömény horrort tol az arcunkba Crouch. Nincs itt finomkodás, nyers és vad öldöklés vár ránk a kerítés túloldalán, a városlakók halála bizony tocsog a vérben és mindenféle belsőségekben – amit ugyan időnként old a feketénél is feketébb humor, ellenben még borzongatóbbá teszi, hogy tudjuk: itt az emberiség utolsó példányai hullanak egymás után. Menet közben azon kapjuk magunkat, hogy számolunk: ennyi öldöklés után hányan maradtak még életben és ennyi emberrel vajon lehetséges-e még a túlélés?

Túlélés? Ösztönösen számolunk, ösztönösen drukkolnánk „hőseinknek”, de minek? Miféle esély vár rájuk? Miféle túlélésről gondolkodhatunk egyáltalán? Hisz tudjuk, mi van a kerítés túloldalán és tudjuk, mi nincs a kerítés túloldalán. Szembe kell néznünk azzal, hogy túlélésről beszélni e ponton értelmezhetetlen kategória. Crouch bevállalja a legmerészebb húzást, amit szerző a hőseivel szemben bevállalhat: számukra is világossá teszi, hogy nincs tovább. Kihaltok, kiscsillagaim. Te meg, kedves olvasó, jó eséllyel az emberiség kihalásához asszisztálsz itt nyálcsorgatva. Vagy…

Vagy fejest ugrunk az ismeretlenbe. Még barátkozom ezzel a forgatókönyvvel, az én kiábrándult lelkem úgy szeretne egyszer végre egy annyira bátor regényt olvasni, amiben nincsenek második esélyek, nincsenek újabb lehetőségek. De tény, ha már van valamiféle esély, akkor az legalább legyen a totális bizonytalanság. Akkor fussunk neki az ismeretlennek, illúziók nélkül, hitek nélkül, mentőkötél nélkül. Aztán lesz ami lesz. A maga módján zseniális ez a trilógia, még ha a befejezés nem is lesz a szívem csücske (ez az a sajátos helyzet, amikor a középső rész tetszett a legjobban) – okos kérdéseket tesz fel, számtalan továbbgondolnivalót hagy maga után, és olyan magabiztosan keveri a zsánereket, ahogy csak a legnagyobbak. Remélem, nagyon remélem, hogy olvashatunk még a szerzőtől!

(Csak ne ennek a folytatását, könyörgöm! Kedves Blake, biztos van egy halom remek ötleted, írd meg őket, én tuti elolvasom, de ezt innen NEM kell folytatni…)

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Május 14-én pedig érkezik is a FOX csatornára a könyvekből készült TV-sorozat! Én biztosan nézni fogom, tegyetek így ti is, jó lesz ez :)

Egy egész égboltnyi szárny

Kedves olvasóm! Kérlek, ezt a gondolatmenetet csak akkor kövesd végig, ha már elolvastad Szabó T. Anna Kyoko Senki madara című meséjét!

 

Rofusz Kinga madarai

Eszembe jutott tegnap, hogyan is változnak, hogyan is változhatnak víztiszta fénnyé, álomban harmattól csillanó mezők felett lebegő fénnyé a testek; hogy miféle repülés ez – először álomban… Eszembe jutott, miért és hova repülhet az egybefonódó tekintetek szavak nélküli, hálás búcsúja után a madár, eszembe jutott – így mondom, pedig úgy sajdult belém, ahogy a fájdalom. Hogy valójában mikor gyakoroljuk (mikor kell gyakorolnunk) az elengedést, mikor nyűgözöd hiába a másik maradását… Először nem akartam elétek tárni ezt is - az olvasatot, amely belém sajdult -, mert ezt mindenkinek magának kellene észrevenni. De az észrevételéhez nem árt ismerni azt a többletet, amely a japánok viszonyát búcsúhoz, elengedéshez annyi rétegében meghatározza, s szerintem ezt így kevesen ismerik, vagy kevesen gondolták végig… Viszont ha elmesélem, talán többen lesznek kíváncsiak erre a hallatlanul ellentmondásos: kifinomult és harsányan gyerekes, végletekig csiszolt és ugyanakkor tussal hanyag ecsetvonásokkal odakent kultúrára.

Nehéz megérteni, miért viszonyulnak az önátadás végső formáihoz olyan önkéntelen módon – de köze lehet hozzá a felmorajló, megránduló földnek, a hirtelen támadó erős szeleknek, a pusztítva söprő hullámoknak… A pillanatnak más értéke lesz, ha a következő eljövetele ennyire bizonytalan. Súlya lesz. Ha elnézzük a meséiket, láthatjuk, hányan nem bírták a pillanat ekkora súlyát – hányan menekültek előle. És (másfelől) hányan halmozták, tornyosították a terhet, hányan rohantak szinte bele, kihasználva a kötelesség adta alkalmat – a beteljesülésbe. Mert bármikor eljöhet a pillanat, amit nem bírsz el, elejtesz – az önbecsüléseddel együtt… S ha valakiben elég erő volt a súlyhoz, életen át, hogy csak élje az időt, elég mérték és bölcsesség; hozhatott neki is választást maga a kor. Aki elnézett már gondolatban a világ túl-felén annyiszor tűzben és vízben vonagló partokra, az bizonyára ismeri Fukazava Hicsíró Zarándokének című kisregényét… az ott leírt önkéntes búcsú, az ubaszute – az öregek önkéntes halála nemcsak az a pokoli, hegyvidéki szegényember-sors, amit a saját, hazai történeteink ugyanúgy ismernek, hanem e sajátos világhoz állás sajátos kiteljesítő gesztusa is – az élet e gondolatmenetben valójában ott teljesül, ahol végződik.

Furcsállhatja bárki, mi köze lehet ennek a gondolatmenetnek Táltos és a Senki madara gyönyörű szerelméhez, mely megkötözésről és elengedésről, egyik és másik adhatatlan minden titkáról, a tiltás és szegés erejéről szól tisztán, miközben betűből szavakká, szavakból-képből regévé éled… hogy aztán a végén regén is túl emeljen a nagylelkűséggel, amivel csak röpülni képtelen, súlyát hordó ember tisztelhet repülni képes életet. Furcsállhatod olvasó, de tudd: a darvak nem élnek soká. A tűz, amely a Nincs lányában ég, ecsetből csorgó tökéletes látvánnyá formál mindent, amit csak lát. S aki meg képes ragadni az értelmet a látványban, az egy szál bambusz, a hullám redőzete, az elhagyott tárgyak értelmét, a bármi értelmét, ami a szeme elé kerül (amit a nézője csak érez, csak megragadja őt – értelemmé ritkán formálódik, hisz megérteni alkotó gesztus)… annak a tüze a szárnyalásban is enyészik, ahogy a tökéletes szelet keresi. Ez a természete, ez a lobogás: ettől látja a szelet is. A Senki madara az égben is elfogy…

Nehéz megérteni itt, ahol a távozót az utolsó pillanatáig magunkhoz szorítanánk - sőt utána is, hogy úgy kelljen lefejteni a búcsúzni képtelen ujjakat -, nehéz felfogni, milyen ajándék lehet a szökés; a szavakkal búcsúzni alig hajlandó, mindent felmarkoló utolsó pillantással (amiről nem is tudja a másik, hogy) elköszönő, tán még levélkét se hagyó szökés. Eszembe jut, legutóbb Mijazaki Hajao Szél támad című rajzolt meséjében láttam ezt: ahogy a hős súlyos tüdőbeteg felesége szökik a boldogság adása után, el meghalni, egyedül. S a fiú végül nem utazik utána. Nemcsak egy döntést tart tiszteletben, de elfogadja az ajándékot, amit kapott: a maradéktalanra emlékezhet. A teljességre.

Mi erre alig lennénk képesek. Ahogy Táltos képes volt rá: az elengedéssel, az örökre láncolás helyett adni a szabadságot, abban mélységesen benne lakik a remény is. Hátha visszajön… hátha egyszer erre fújják megint az egek vándorát a tökéletes szelek. Mi csak erre a reménykedésre vagyunk képesek. Ez sem kevés. A remény simítja körénk a figyelmet a dalra, a szárnysusogásra, egy egész égboltnyi szárnyat varázsol körénk - amíg csak élünk. S ki tudja milyen partokon, milyen álomban, egyszer talán tényleg találkozik, aki megköt és aki szabadul.

Hallgassátok meg, mit mond minderről versben maga Szabó T. Anna:

Utagava Hirosige madara

Filoméla

Madár voltam egykor, madár leszek:
épp csak átmenetileg vagyok ember.
Szállok, dalolok, őrzöm fészkemet.

Sármány, poszáta, rigó, vadgalamb,
csilpcsalp füzike, cinke, szürkebegy:
tőlem zsizsereg és beszél a lomb.

Légbuborékos jég alá bukom,
mint feketefejű búvármadár,
pöttyök gyöngyöznek zsíros tollamon.

Szállok a sötétedő víz felett,
tűcsőrű, fehér tündércsér vagyok,
befogom a sóspermetű szelet.

Kígyászkeselyű: elszántan futok,
táplálékot les örvös, vad szemem,
tekereg, szisszen: rögtön lecsapok.

Nádlábam felett hullámzó nyakam
rózsaszín, mint horizont csíkja este.
Flamingó vagyok, megperzselt a nap.

Makkot török, rikoltok, csárogok,
kíváncsiskodom, szarkákkal verekszem,
izgága, szemtelen szajkó vagyok.

Agyagüregből zurranok elő,
kékbarna villogású szalakóta,
a gyors vadász, a parti fészkelő.

Remeterigó: énekem meleg,
felcsipkézi a tömött lombú fákat.
Sárból építem csészefészkemet.

És végül ott vagyok, ha minden elhagy,
dalommal mézezem a hűvös éjt:
fülemülecsattogásban alhatsz.

Elbeszélem a történetemet,
a bántalmat, mi emberbőrben ért…
Ki érti? Mindig lesz, aki megért!

Géczi János: Hosszúversek - Képversek

Nézem ezt a kötetet magam előtt. Négy hosszúvers, a pálya négy pillanata - a gondolatok körbezuhogó folyamai, ha hagyod, hogy tényleg körbezuhogjanak, ha felveszed az adott vers kétségtelen ritmusát és hagyod magadban (megfogal-mazatlanul akár) beszélgetni a képverssel, a szemközti oldalon - nézem a kötetet és megfogalmazódik a konklúzió (a magamé, nem vétek vele ha elárulom): életnyi utat kellett bejárjon a költő kultúrákon és kultúrák félelmein, hitelvesztésein át, hogy a végén egy helyen legalábbis megkísérelje az összes konzekvenciát levonva otthon érezni magát.  

Az egymásra rétegzett betűk a címlapon (a védőborító alatt, mintegy rejtett kincsként) – ez már a kultúra réteges egymásra rakódásának és ezzel együtt történő elfoszlásának kora: valójában minden költői megszólalás plágium, vagy idézet – miközben az ember maga van most is, de így: a rétegek között, egymás alá-fölé préselt aktualitások plakátjai, nagyon vékony, de nagyon sok tartalom, az egymásra csúszó betűk között – ahol egyre nehezebb kibogozni a jelentést. Holott a szóáradás, a kép-cunami (akárcsak itt, a kötetben) még a fecsegés is (a valóságunkban is) nagyon sűrű képek egymásra rétegződése. Géczi János sok szóval, a hosszú vers asszociációs vezérfonala, visszatérő irányjelzői mentén is meglepően szigorú, szavait megválogató attitűdje egyfajta markolt-egybemarkoló antik mérték ebben a neoavantgard nyelvi gesztusban (a kötet valóságában). S nemcsak ott, ahol például megajándékoz a szövegbe rejtett haikuk egységnyi teljességével, görgetve a tizenhét szótagot a sokezer közt, mint hullám a kavicsot: „felvérezlek téged, mint a magyar költészetet a harminc pénzek”. Olyan ez a verseskötete, mint a kertje: hagyná szabadon burjánozni az egymást egyébként fojtogató, térre éhes növényeket, hagyná az „egyfajta vadságot”, csak annyit avatkozva be, amennyit feltétlenül muszáj: ahol meg kell fékezni az özönnövényt.

S a másik oldalon, az aktuális verssorokkal szemben ott lüktet a kép-vers. Mint a sok apró portré „pixeleiből” összeálló nagyobb arcba (az irodalom? sok apró arcból…) szakított hasadáson átrémülő arc képe, a régebbi plakát könnyebben személyesülő, felismerhető, realista arca, a beletépés által feltárt múlt, a hit az énben – akinek rémületében ott a felismerés, a döbbenet: ennek váltam a részévé. Gyökér-keresés és városlátomás-keresés közben is: ennek a személyeket személytelenné varázsló gesztusnak a részévé. Az irodalom felvérez, a kultúra a megőrzés gesztusával is árulás. Hisz válogat a megőrzésben, s a foszlása közben nem akaratok, hanem leggyakrabban a vak szerencse szelektál. Ahogyan plakátot tép véletlen rétegekben a kéz, áztat le eső, szárít-fakít a fény.

Négy külön korszak, négy külön téma – de egyetlen jól lekövethető gondolatmenet. A nefelejts lassú szeme (sic!) növényi titkaival, angyalaival, békabőrével az elinaló dolgok árnyékát lesi - „kimagoznak a nyáréjszakák a vadóc kertben”, de „holdhülye lett a falu… a holdfogyatkozásba belekékült” -, a növények nevei tartanak meg, miközben minden kifogy magából. Elárultuk a természetet, s most már ezer gesztussal utal rá: ha élni akarunk benne, gondoznunk kell. Gondunkká lett. A képversek a másik oldalon gondozatlan hirdetőtáblák egymást rétegekben fedő hirdetései. Az emberi természet káosza… „az angyal fűrészporral van tele…” az utolsó képverseken olvashatatlanra szakadozott, foszlott minden plakát.

A jázminillatdoboz nagyot utazik, antikba, kultúrába és magába az utazásba (utazz, és tanulj) – „mondanom kell még neked az elfek idegfájdalmáról a heliopolisziak könnyű érintéséről ezt azt” fogalmaz a költő, a fogalmak elvezetnek a „morgó tengerpart” egyre mélyebb rétegeibe, ahol a szavak alatt ott mér a metrum, az idő-mérték, észrevehetően pányvázva a szöveget, de a kiformálódás nélkül – ebben a kultúrakörnyezetben, lényünktől szemetes tengerparton a kultúra is foszlik, miközben a főnixről mesél: önmagáról, ahogy újra, meg újra kikel a tűzből. Az utazással szemben a másik meghatározó utazás-élmény kép-versei, a kínai kalandozásokon észrevett falragasz-mezők. Hiszen nem az „árbocmagasságban” megélt antikról van itt szó, hanem bármiféle megélhető hagyományról.

A selyemhernyó-sziget utazó belső-monológ. Mert valójában nem a kultúrában utazol, ha útra kelsz, hanem a tájban, a mások másféle zajú, szagú, hangterjedelmű, másféle tabukkal telipakolt életében. Hiszen nem állsz meg a „rezzenéstelen ázsiai szemöldökök határán” behatolsz – az más kérdés, hogy mi jut eszedbe közben: „az ókor útfeleinek illatos és sok eperfája” milyen jelentés-többletet ad az úthoz. A (könyvi értelemben) túlparton térbe fonnyadt ősnyomtatvány-lapok, egymásba fonódó, hullámzó írásjelek – akár aprócska próbababa-figurák (ékszertartó babák) testére ragasztva: ezt csináljuk a kincseinkből, divatot; a funkció látszat lesz, a kultúra maga is makett: csökkent értékű méret.

Az 50 összegzése a hazaérés – életkorba (mi más a szám…), a városba, ahol élsz, kertelsz, nem kertelsz (a költőnek ez a város Veszprém; „helyzetelek benne az árpádházi dézsa felett a mosogatólé zsírcsöppjeitől vizionálva” mondja a költő. A leghosszabb terjedelmű darab; köszönget tágabb értelemben is a helynek, Tandorinak, Zalánnak, a hosszú vers asszociációs folyamait ihlettel művelő kortársaknak – miközben a képeken magazin-közelmúltunk relikviái tépődnek rétegekre, így távolodik, tépett laponként a versben lüktető személyes; a nő például, aki „kis rajzokat vázlatolt a körmeire, naponta új részleteket egy könnyfacsaró, hosszúselymű szenvedéstörténetből” (az idézetben a vessző helyettesíti a sorvéget). Utazás ez is, égen-járás és földön-járás, festőnővel és követhető, lukas talpú Krisztussal (a költőnél kiská) – de egy helyben. Az otthonban – vagy amit így kellene nevezni.

A saját olvasatom adtam – természetesen hamis; ha így össze lehetne foglalni egy hosszúvers teljes látványát egy-egy bekezdésben, akkor nem lett volna értelme megírni magát a verset. Térjünk vissza a címlaphoz: a legfelső szövegtöredék-réteg alatt (a kitalálható valóság alatt) valójában az abc betűi laknak (eszközkészletünk a kitaláláshoz), s alattuk a nyomdagépek továbbító-hengereinek koszcsíkjai (a minderre lehetőséget adó hús). A rétegek feltárhatók – a kultúra erről szól. Csak ezt senki – se én, se más, még maga a költő se – csinálja meg helyetted, kedves olvasó.

Szabó T. Anna Kyoko: Senki madara

Régen, kicsi koromban - emlékszem, élesen, akár az összes veszteségre - azt hittem, a dallam és az érintés elég… a dúdolás, a zümmögés, a ringatás, a cirógatás. Nem ütött olyan keserűn az élet, mint Táltost, a juhászfiút, édesanyám kísérte és kíséri a lépteim – csak (mint bárki növő) egyszer mégis ellöktem a kezét, mert járni és esni akartam egyedül, kinevettem a dallamot, amit dúdolt, mert ott zakatolt a fülemben a lázadó magamé. Élesen emlékszem, akár az összes veszteségre, csak meg kellett lelnem hozzá a kilátót, hogy pont ezek a veszteségek látsszanak. A Senki madara ilyen kilátó.

Régen valahol táncolt bennem is egy madár – talán madár, ennyire nem merem ismerni a magam mitológiáját -, amíg el nem jöttek hozzám szoknyájuk suhogtatva az erejük próbálgató boszorkány vágyak, és én oda nem adtam magam nekik. Gyötrelmes kiáltásom máskor, és másképp szakadt, mint Táltosnak, én úgy adtam a tisztaságom, ahogy a legtöbbünk – nem bánom; vagy bánom? Mindegy, mert adtam. Így kerül elérhetetlenül messze a türelmesen kivárható - látod, hogy létezik, de nem neked -, mert amit nekiadhatnál, azt már odaadtad másnak és máshogyan. S csak verejtékes homlokú fogcsikorgatással, és hatalmas szerencsével hátrálhatsz annyira vissza a szerelembe – a helyre, ahonnan hozzá állsz -, hogy elfogadja a másik a múltad is. A Senki madara oda rángatna vissza, abba a szerelembe.

Régen is tudtam, most is, a születő gondolatért, szüremlő szóért, képért, dallamért, a húsomat adom. Akinek lételeme a repülés - márpedig a léleknek lételeme -, az húsát adja, izmát és idegét az alkotásnak, az magát adja, és mert teremt magából, gyorsabban fogy el. Kanóca fényesebb, de hamarabb lobban… Rég tudom, ezért bánok inkább takarékosan semmint pazarlón az ajándékkal, beosztom – holott így vacsoratűz lesz, nem lobogó, másnak fénylő máglya. Villámfény-tiszta képzetekről így a létem tánca-lobogása mit se tud; ahogyan a Senki madara tudja a maga táncrepülését, s ahogyan megfizeti az árat, oda se nézve – a hiteléért. A hitelért, amit az égtől kapott, s amiről önként mond le, hogy ehesse a másik. Melegedhessen a tüzénél a másik. Villámfényénél láthasson a másik.

Rég tudom, az a távoli szigetország hozzám is közel áll. Valaki bennem otthon érzi magát furcsán facsart örömében és tabuiban, az ételüknek otthon-íze van a számban, valaki bennem onnan költözött ide, belém – talán ő is a költöző madarakkal. De az én szigetországi érintésem árnyékosabb. Talán a befogadó, talán én tehetek róla, a boszorkák csókolta vágyak – de többet hozott a húsba fonódó démoni növekedés, a kötelesség teljesíthetetlen önpusztításának álmából, a hídból, a harcosból, a vágtató, páncélos lovasokból. A feszültségből, összecsapás előtt – ha pillant bennem, utoljára még a zúgó vizek szélén szárnyát emelő, táncoló darvakra, ha megpihen a szeme, hát két feszültség-teli lélegzet közt: nem a kilégzés áradására, hanem a belégzés mohóságára épül bennem a figyelme. Az a távoli szigetország hozzám is közel áll, de nem olyan közel, mint a Senki madara írójához – irigylem is tőle ezt a közelséget.

Négy rétegét mutattam; látjátok - talán - amit én: ez a könyv kivételes. Minden értelemben: kivételes szigorral és önuralommal nevelt élethelyzet ura Táltos, aktív akaratában eleven felelősség. Kivételes lénye kivételes szerelmet szül, érzékeny lelkek álmát, sokba kerülő, fájódó álmot. Kivételesen tiszta ez a sors, ez az álom, ez a földre szállás és elrugaszkodás… én nem szoktam szeretni, ami ennyire kivétel, ami ennyire nem vonatkozik a húsba szédült mindenkire: ránk – de ezt a könyvet, a Senki madarát nem tudom nem szeretni. És nem csak azért, mert kivételesen szép is. Hanem mert kivételesen hiteles. Régen is tudtam, most is, a szerelem hordozott ellentmondását a testi éh és minden egyéb egymásra hangolódásunk közt csak ekkora szigor képes harmóniává oldani. Nem Táltos, nem a Senki madara, nem Szabó T. Anna Kyoko (gyönyörű joggal viselt ajándék név!) tehet róla, ha én erre a szigorra soha nem voltam képes. Mert nem tudok, de szeretnék ennyire kivételessé válni – mutatja, mennyire irigylem az elragadtatás alatt is az írójától ezt a gyönyörű, méltó módon elénk tárt, kivételes harmóniában zengő és kinéző mesét!

Búcsúzóul haikuval, ajándék tizenhét szótaggal köszönöm írónak, kiadónak, illusztrátornak és szerkesztőnek a maga nemében megismételhetetlent:

Senki nyűgöz, de
érted fogyok, Varázslat -
ne zárd rám egünk!

Kiadó: Magvető-Vivandra

Illusztrációk: Rofusz Kinga

A könyvet Pintér József tervezte.

Sinéad O`Connor: I`m not Bossy, I`m the Boss - Művészetek Palotája, 2015. április 21.

Öntörvényű, provokatív, a női egyenjogúságért küzdő lázadó – legtöbbünkben valószínűleg ez a kép él Sinead O’Connorról. Az énekesnő, aki húszévesen kopaszra borotvált fejjel robbant be a zenei életbe, hogy ezzel is tiltakozzon a nőket dekorációs tárgyként használó popipar működésmódja ellen; aki a Saturday Night Live élő adásában tépte szét a pápa fotóját; aki egyházellenes kijelentései mellett előszeretettel szólogat be napjaink szupersztárjai közül szinte bárkinek. Kialakult róla egy jó vastagon körvonalazott botrányhős-kép. Ehhez képest óriási meglepetés, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezett koncerten nem hogy nem rúgtuk ki a Művészetek Palotája oldalát, de egy szolid (saját) didkófogdosásnál (ezek miatt vagyok idióta) merészebb dolgok nem történtek. Ahogy nem voltak attrakciók sem. Semmi truváj – nincs is szükség rá. Marad a zene és a szöveg. Ami önmagában simán van annyira erős, hogy elvigyen magával.

Sinead O’Connor jelenség. Ahogy beslattyog a színpadra, mezítláb, farmerban, piros ingben, fehér kötött sapival a fején, előbb nézném tizenéves utcazenésznek mint popikonnak. Aztán ahogy felteszi a napszemüvegét - egész este rajta marad, elrejtve őt, kirekesztve minket - és kiereszti a hangját, megcsap az erő, ami árad belőle. Amihez nem kellenek kosztümök, parókák, díszletek, effektek, nem kell semmi. Letisztult, érett előadás ez – mintha már az énekesnő is tudná: nem kell a körítés, nem kell a pukkasztás, elég, ha hagyja hatni a gondolatait. Elenged – szerepet, sikert, kudarcot, dalt egyaránt. Hiteles tőle, ettől a visszafogottságtól, aminek minden percében ott van az elmúlt évtizedek megannyi tapasztalata.

Elenged – ahogy elengedte a legnagyobb sikerét ezen az esten. Egy héttel a koncert előtt jelentette be a twitteren, hogy ezen a budapesti koncerten énekli utoljára színpadon az anno világsikert hozó Prince feldolgozást. A „Nothing Compares 2 U” világhírt hozott, szupersztárrá tette az énekesnőt, és rányomta bélyegét az egész pályafutásra. Huszonöt éve énekli, huszonöt éve mindenki ezt várja tőle, most megelégelte. Sok szempontból teljesen érthető. Szóval elenged. És ez az elengedés-gesztus is valahogy olyan természetesen jön, annyira egyszerűen, hétköznapian – semmi felhajtás, semmi „én itt most a zenetörténelem egy szeletkéjét írom”. Ez a szám végigkísérte a pályafutásomat, most ideje, hogy hagyjam pihenni – mondja. Aztán elénekli, profin, kieresztve, úgy, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de hiányzik belőle a lélek. Profi előadás, katarzis nélkül. És megint csak – épp ettől hiteles. Hogy úgy engedi el a dalt, hogy nem pakol bele a kedvünkért még azért utoljára többet, mint amit valójában érez, hanem azt mutatja: ez van, nekem ez már nem jelent többet, akkor minek erőltessem? 

Hogy mennyire nem, és hogy mennyire rég érhetett ez a gesztus, jól mutatja a turné címét is adó új album, a tavaly megjelent I'm Not Bossy, I'm the Boss első kislemezdala, a „Take Me to Church” klipje is, melyben az énekesnő arcára vetítik a „Nothing Compares 2 U” emblematikus kockáit, miközben ő épp arról énekel, hogy nem szeretne többet úgy énekelni, mint eddig, nem szeretne szerelmes dalokat írni, nem szeretne ugyanaz a nő lenni, aki eddig. Több, mint beszédes. Nem véletlen, hogy ezzel a számmal nyit a koncert – megadva az alaphangot.

Persze bizonyos szempontból ez az egész oly mindegy. Hisz csak a zene számít, meg a szöveg. Lehet, még ennyi karaktert sem kéne pazarolnom gesztusokra vagy nem-gesztusokra, egyszerűen hagyni kéne magamra hatni Sinead tisztán, okosan, szívbe markolóan megírt sorait. Melyekből egyvalami világít így huszonöt év után is: ha hiszünk valamiben, küzdjünk érte. Mondjuk ki, ne fogjuk be a szánk és ne hagyjuk, hogy más befogja. Amikor azt mondja: nem szoktam a koncertjeimen sokat beszélni, úgyis csak idiótaságokat mondanék, hisz egy idióta nő vagyok – azzal ugyan öniróniába burkoltan, de azt dörgöli az orrunk alá: ne arra figyelj, mit mondok, azt úgyis kiforgatják, felfújják, bulvárosítják. Figyelj arra, amit énekelek. Abban elmondok mindent.

Volt azért persze zene is – két gitáros, egy basszeros, egy szintis, egy dobos. Profi rockbanda, mindenki hozza amit kell, de mindenki háttérbe szorul Sinead jelenléte mellett. A legerősebb momentumok azok, amikor egyedül van a színpadon és egy szál gitárral énekel. Ami így van jól. Valahogy minden jól van ezen az estén, még az apróbb bakik is – a gitáros srác szerencsétlenkedése a gitárcserékkel, a hangtechnikusnak ki-kiszólogató énekesnő – nem tökéletes, de messze többet ad, mint egy tökéletesre fazonírozott műizé. Élő, lélegző, okos előadás, ami – ha nyitottak vagyunk a mondanivalóra – sokáig velünk marad. Ha meg nem, akkor úgysem Sinead O’Connort fogunk hallgatni. 

Lajkó Félix: FOLK - nyilvános lemezfelvétel a Fonóban

Ezt én nem vagyok hajlandó elmesélni nektek! Nincs is meg hozzá a tollam, a tudásom – de nem elsősorban ezért. Hanem hogy ti is olyan tisztán, lehengerlően kaphassátok az élményt, ahogy nekem érkezett! Hiszen nem voltam ott a február 28-i, Lajkó Félix 40. születésnapján rendezett „maratoni” koncerten, ahol elvetették a magvacskáit ennek a Fonóban megejtett nyilvános lemezfelvételnek. Úgy ért az élmény, készületlenül, ahogy az élet kínál élnivalóval folyvást – és szeretném, ha benneteket is így érne… Nem akarom elmesélni, hogy ne vegyem élét a zenétől egymásra épülő érzéseknek.

Persze el fogom, amennyire tudom, el – hiszen ez a dolgom, és szeretném, ha minél többen meg akarnátok hallgatni koncerten, CD-n, hogy áll a színre először egy szál hegedűvel Lajkó Félix, hogy válik az ördög hegedűsévé, az érzéki határon népzene és bármilyen klasszikus hagyomány közt – mintha tényleg Bartók tiszta forrásából csurogna a hegedűszó. Hogyan lakja be a színpadot Brasnyó Antallal és Szabó Csobán Gergővel, körbe állva, egymásra figyelve, hegedű, brácsa, bőgő – az őrült ritmikába egyre több jó helyen kihagyott hang helyét lopva, így találva egyre izgalmasabb variációkat a játszott hangok egymáshoz-viszonyának. Hogyan érkezik negyediknek Palya Bea – milyen hallani, amikor a hegedű dallamot körbehajlongására az élő hang rezgi-hajlítja a választ… hogyan ül be aztán Lajkó Félix a citera mögé, hogy előcsalja azokat az elképesztő nemistudomhanyadokat – nem erre találták ki a hangszert? Dehogynem! Erre is.

Hogyan veszi át aztán az ének helyét a dalban Csizmadia Anna s később Tintér Gabriella – a szelídebb és zabolátlanabb népi dalvilág, a palóc és dunántúli nóta-jártabb s a gyimesi vastagabb, ősibb hatású hangkincse a két leánytorokból… nem a bejáratott dalok szólnak, s szóltukban messzire kalandoznak; mégsem mondanám az előadásra: világzene. Nem mintha ne szeretném a vállaltan fúziós kísérleteket, hagyományok házasítását – de nekem a népzene ez mind és így: együtt. Egyfajta izgalmi fok. Például a ritmusba kúszó látszólag-vendég, a balkáni háromnegyed lüktetése, vagy az ír ritmuskarika (minden popzene alapja) a jazz összetettebb ritmikai ellenpontozásai csak e szabadságfok részei – mert a népdalt bárhogy el lehet játszani. Amit a zenész megtanult, észrevett, és kitalált, ami megtetszett neki játékmódban, azt belefűzi. Szabad. A népdalnak nincs kánonja, ami kottára került belőle, az csak egy megőrzött variáció… a népdalnak művelők kellenek, akik bátran beleszövik mindazt, amit a fülükbe kúszó zene csak kínál: az adódó hangot.

Mert aki hangot ad, aki megadja a játék módját: a prímás. A jó prímás pontosan érzi, melyik hangokat kell kihagynia a füledbe simult dallamból, hogy a legizgalmasabb helyekre férjen a kíséret, hogy szolgálja ki, színezze körbe az éneket a saját hangszerével, s mikor játszhatja le gátlás nélkül az egész zenekarát – vagy a másik prímást. Nem először gondolom, hogy Lajkó Félix virtuozitásához türelem kell és szív, mert ő igazi, veszekedett prímás – soha annyira nem látszott ez az este folyamán, mint mikor Porteleki László, a Muzsikás örökifjú hegedűse is a színpadra lépett… Az valami elmondhatatlanul eszelős volt, ahogyan egymás hegedűjátékát a végtelenségig díszítették, olyan telített hang-szőnyeget szőve, hogy szinte ráfekhetett a hallgató – megjelenik, hallgassátok meg, ha valamit, ezt tényleg érdemes!

Az élő zene felvétele… Lajkó Félix egy ideje kísérletezik vele, hogy őrizhető meg a spontán, pillanat-szülte, a közönség reakcióival is élezett – hogyan őrizhető meg az a tüzesebb, erősebb jelleg, amit olyan nehezen teremt újra a zenész a stúdióban; ahol óhatatlanul másféle finomítások, meglátott belső struktúrák lehetőségei csábítanak. A részekbe való nyúlás lehetőségei. Az élő felvétel alkalmával mindig az egész dal születik újjá… s volt egy pillanat, amit szerintem Palya Bea újra szeretett volna élni a zenészekkel. A kiteljesítő együtt-játék után, a dalok után, amikor mindannyian együtt teremtették nekünk az örömöt, elő szeretett volna venni egy dalt – s Lajkó Félix szájáról ilyesmit olvastam le: szerintem megvolt. Szerinte elkapták, azt a megfogalmazhatatlan valamit, amiről még az öreg blues és jazz-zenészek, mellényes ősz bajszú székely bácsik, hegedűre hajló prímások, de az indiai rágák mesterei se tudnak, csak a hangszerükkel mesélni. 

Mit szóljak ennél többet erről! Hallgassátok meg, ha kijön! Mert ez olyan. Hallani kell.

Jeanette Winterson: A szenvedély

„Mesélek neked. Hidd el, így történt.”

Winterson mesél. Erővel, szenvedéllyel, izzó lánggal mesél. Sodor magával, mint a lagúnák vize, mint az orosz télben menetelő hadsereg, mint a szerencsejátékosok végeérhetetlen egymásra licitálása. Levegőt venni is elfelejtesz, úgy sodor. Mi ez az erő, ami hajt minket, mindig előre, mindig újabb kihívások, új kalandok, új szerelmek, új élmények felé? Mi ez a szenvedély, amit hajtva újra meg újra kockára tesszük magunkat? „Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.”

Henri tizenéves parasztgyerek Napóleon seregében – a mezőt kéne járnia, álmodoznia a felhőket bambulva egy fárasztó aratási nap után, lábát lógatnia a folyó vizébe és kajtatni a szomszéd lány után; de egy ember szenvedélye többszázezer sorstársával együtt máshova sodorta. Dobos akar lenni a seregben – felszolgáló lesz a császár mellett. Elbűvöli a nagyság rögeszméje, a soha el nem apadó vakhit, a megszállottság, mely tömegeket küld a halálba önnön felmagasztosulásának álmáért. Csodálja a császárt, éppúgy, mint körülötte mindenki. Sodorja magával a szenvedélye, éppúgy, mint mindenkit. És csalódik – keservesen, fagyosan, megtörten. Éppúgy, mint mindenki, aki látta, mily eszetlen pokolba is lökhet minket a szabadon eresztett őrület.

Villanelle velencei csónakos lánya, ki örökölte apjától azt, amit csak a csónakosok fiai örökölhetnének: a vízen járás képességét. Villanelle, a francia nevű, vörös hajú démon, aki lábujjai közt hártyával született, egy kaszinóban teszi kockára a szívét éjről éjre. Játszik, nyer, játszik, veszít. Olykor fiúnak öltözik, olykor lánynak; olykor a szerencséjét árulja, olykor saját magát; olykor lop, olykor ajándékot ad. Keresi a játék értelmét, a célt, melyért megéri kockára tenni mindent. Lát embereket tétnek tenni saját életüket – látja, meddig megy el az ember, hogy azt érezze, él.

Henri és Villanelle a történelem hullámai közt sodródnak egymás mellé, egymás ellentétei és tökéletes kiegészítői ők: egyikük egy nagy ember szenvedélyének árnyékában ábrándult ki minden lángolásból; másikuk a saját szívét kockázta el a szerelem oltárán, mégis fáradhatatlanul űzi tovább. Villanelle szenvedélye sodorja magával Henri-t Velencébe, sodorja újabb kalandba, újabb bűnbe, újabb bűnhődésbe. De meddig? A szenvedély túloldalán ott az őrület – ami fájdalom, bűnhődés, börtön, de menekvés is. Mert vannak bűnök, vannak rögeszmék, vannak lángok, melyek elől nem lehet hova bújni, melyeket nem lehet elfelejteni. Csak ha saját elménk börtönébe zárkózunk és nem engedjük be őket.

„Mesélek neked. Hidd el, így lesz.”

Winterson gondolatfolyama mágikus realizmus a javából, játék a szavakkal, játék a nyelvvel, játék az olvasóval – vajon észreveszed apró kis fricskáit? Csodálatos mese történelemről, csatákról, álarcokról, szerelemről és Velencéről – ugyanakkor mély és igaz, torokszorítóan igaz vallomás a szívről, a szenvedélyről, az emberi lélek égető ellentmondásairól. Mintha Henri és Villanelle egyaránt mi lennénk – az egyik felünk örök játékos, aki kockára teszi szívét és sosem adja fel a reményt, hogy ha el is veszti, megtalálja, hogy újra és újra lehetősége lesz ismét elkockázni („Ismét felteszem tétnek? Igen.”); a másik már rég kiábrándult a világ borzalmaiból és tudja: „a szívnek nincs zálogháza. A szívet nem bugyolálhatod tiszta ruhába, hogy őrizzék neked, míg jobb idők jönnek, s ismét kiválthatod”.

Szerelem, szenvedély, szenvedés adják egymásnak a stafétát a lapokon – akárcsak az életünkben. Játszunk, szeretünk, szenvedünk, felejtünk, majd újra játszunk. Hogy tudjuk elviselni egyáltalán ezt a szenvedélyt? Hogy tudjuk újra kockára tenni szívünket, lelkünket, egész valónkat még a legmélyebb csalódás után is? Hogy tudunk felállni, továbbmenni, álarcot húzni és játszani, bármily mély sebeket kaptunk? Tudunk. Játszunk. Senki sem tudja, hogyan. Én sem tudom. Winterson sem tudja. De megyünk előre, játszunk, kockázunk, szeretünk és szenvedünk, mert ez az élet, ez a gigantikus körforgás.

„Valahol fagyás és olvadás közt. Valahol szerelem és kétségbeesés közt. Valahol félelem és nemiség közt, ott a szenvedély.” Lehet szavakba önteni az élet végtelen sodrását? Lehet papírra vésni mindazt a csodát és borzalmat, ami maga az ember? Lehet. Jeanette Wintersonnak sikerült.


Kiadó: Park

Fordító: Lengyel Éva

Mert mindenkinek van legalább egy könyves sztorija…

Nem vagyok egy sztorizgató-típus, frászt tudok kapni attól, ha társaságban valaki rám ront olyasfajta merényletekkel, hogy „meséld már el hogy volt, amikor…”. Hát meséld el te, ha már annyira szeretnéd, hogy elmesélődjön, én nem produkálom magam, köszi. Valahogy mindig azt gondoltam, az ilyen évről évre újramesélt sztorik csak arra jók, hogy kitöltsék az űrt, amikor nincs miről beszélgetni, de muszáj egymás képét bámulni az ebédlőasztal fölött. Biztonsági játék ez is, mint Mr. Collins előre kitalált kis szellemes fordulatai. Töltelék.

Épp ezért néztem kicsit furán, amikor a TÉMÁZUNK rovat ehavi adásába ezt a témát szavazta meg a kis csipetcsapat. Mert hát jó, biztosan mindenkinek van legalább egy könyves sztorija és én szeretem is ezeket olvasgatni, de hogy írni róluk? Nemár… Aztán megadtam magam a csordaszellemnek, mert hát legyünk közösségi lények, meg kell is poszt a blogra (töltelék, haha), úgyhogy lássuk…

Igen, tényleg van ilyen könyv :)

Ha maradandó könyves sztori, anekdota, emlék, akkor a leglegleg ami először eszünkbe pattan és mindig mosolyogtat, meghat, olykor könnyekre ingerel, az „a tűzbőlmentett Gyűrűk Ura”… 2003 novemberében történt. Akkortájt kezdtük úgy igazán gyűjtögetni ama Gyűjteményt, ami ma már lassan szétfeszíti a különbejáratú szekrényét is – először módszeresen begyűjtve az épp a boltok polcain díszelgő kiadásokat, majd rá-rámozdulva antikvár példányokra. Ami nem volt épp olcsó mulatság. Különösen nem (akkoriban legalábbis) egy első kiadású Gyűrűk Ura – de hát kerül amibe kerül, ha komolyan vehető gyűjteményt akarunk, be kell szerezni. Alapdarab. Ráadásul Zoli azt a kiadást olvasta először, és ő bizony olyan, hogy ha egy kiadást megszeret, jöhet akárhány újabb, jöhet szebb, újraszerkesztett, újrafordított, átnézett, kritikai, akármi – neki AZ kell. Ki is néztük a magunk leendő példányát, egy antikváriumban a Nyugati aluljárójában – nem laktunk messze tőle, gyakran is jártunk oda, gyűjtögettünk-tervezgettünk, sasoltuk, hogy megvan-e még, tudtuk: ránk vár. Pontosabban RÁ, aki – már rég elterveztem – majd megkapja karácsonyra.

Aztán jött a tűz. Épp a születésnapján, ami azzal járt, hogy én legyalogoltam a lábam a már megrendelt tortáért, hisz állt a fél város. És lestem ahogy dől a füst az aluljáróból, ahol ott volt a KÖNYV. Az első sokk és a megkönnyebbülés után, hogy nem voltak áldozatok, mindkettőnk második kérdése az volt: de mi lett a Gyűrűk Urával? Ahogy újranyitottak az üzletek, Zoli visszament és örömtől sugárzó arccal újságolta, hogy megvan! Megvan a könyv, igaz, a védőborítókat ki kellett dobni, mert befeketedtek, de a könyv sértetlen. Innentől pláne nem volt kérdés, hogy ez a miénk kell legyen. Érzelmi viszonyulásunk lett hozzá, az a kis füstös példány már hozzánk tartozott. Rongyoltam is ahogy tudtam hogy megvegyem – és máig rém büszke vagyok magamra, amiért titokban tartottam karácsonyig, hogy ott lapul az ágyneműtartóban, titokban tartottam akkor is, amikor csempült szájjal jött haza, mert „elvitték az antikváriumból” a kis drágát. Talán az egyik legszebb karácsonyi meglepetés volt akkor a „tűzbőlmentett Gyűrűk Ura” – azóta is a legkedvesebb példánya, pedig van azóta védőborítós másik, és még mellé ötféle egyéb kiadás… De akkor is. A kiszellőztethetetlen füstszaggal együtt ő a mi kis túlélőnk :)

S ha már Gyűjtemény… A legkedvesebb példány mellé a számomra legkellemetlenebb (bocs, Zoli) – az ütött-kopott, könyvtári újrakötésben „díszelgő”, kicsit már „egérrágta”, össze-vissza pecsételt első kiadású Babó (akkor még egyáltalán nem Hobbit!). Utáltam. Nagyon. Ronda. Könyvtári kötésben van. Az is törött-szakadt. Hogy néz ez ki? Miért vannak megtépkedve a lapjai? Fúj. Van belőle másik (meg ebből is öt nyolc egyéb kiadás). Mi a francért nem dobhatjuk egyszerűen ki??? Hát na.

Mint kiderült, a ronda, kopott, nem egér- hanem könyvmolyrágta Babó az én szívem csücskének gyerekkori jó barátja, amely az első példány volt, amit olvasott. És amit aztán számtalanszor kikölcsönzött a dunaújvárosi könyvtárból, aminek ő tépázta meg olvasás közbeni izgalmában a lapjait (frászt hozva ezzel édesanyjára, aki azt hitte, látva a megcsócsált-kanapé mögé hajigált papírgalacsinokat hogy egér van a lakásban…), amit a könyvtári kiárusításon ő vett meg a zsebpénzéből. Azóta is azt a példányt forgatja legszívesebben (mert ott nyílik ki, ahol szeretné, mert minden letépett papírsarok felelevenít egy emléket a gyerekkorból, mert már hozzánőtt) – én meg csak szörnyülködöm. De már nem akarom kihajítani. Inkább majd egyszer beköttetem neki igazán hobbitosra :)

Meg ilyen is :)))

Távolodjunk el kicsit a Gyűjteménytől, elvégre nem csak arról szeretnétek olvasni, tudom. Ha azt mondom, maradandó könyves sztorik, a legtöbbünknek könyves balesetek jutnak eszébe. Témánk kampánycíme valahogy így hangzott: „ANEKDOTÁK - Amikor a macskám lepisálta nagyanyám zsoltároskönyvét” – nos, ha ilyesmivel nem is szolgálhatok (zsoltároskönyv a mi háztartásunkban legjobb tudomásom szerint nincs, macskánk meg bár elszántan motorozik azon, hogy minden elképzelhető gazságot elkövessen ellenünk, könyvet eddig nem pisilt le), azért egy-két emlékezetes könyvbaleset velem is megtörtént. Pedig én legendásan vigyázok a könyveimre. Fel is tudom fújni magam rendesen, ha kölcsönadok, és más meg nem (én szóltam!). Máséra meg pláne vigyázok – mondjuk nem is kérek kölcsön sűrűn.

Máig az egyik legfájóbb könyvrongálásom Zoli Tajtékos napok kötetéhez kötődik – még eléggé hamvas párocska voltunk, amikor a kezembe nyomta, hogy ezt nekem muszáj elolvasni. Régi kiadás, Európa zsebkönyvek, pici, puha, könnyen áldozatul esik a felelőtlen kezelésnek. Hát még, ha behajítják egy táskába, aztán rá egy dossziét, ami konkrétan keresztbeszakítja a címlapját. Fúúú, de dühös voltam magamra! Ráadásul tudtam, hogy nagy kedvence. Meg amúgy is, akkora könyvmoly a szentem, ezt tuti nem bocsátja meg soha. Kábé biztos voltam benne, hogy ez a pasi engem most ki fog rúgni. Ha lett volna egy kis eszem, tuti veszek neki egy másikat és el se mondom (egész biztos észrevette volna amúgy, hogy nem az a példány) de akkor eszembe se jutott. Csak álltam ott fülig szerelmesen és teljes frászban, hogy mit fog szólni, hogy tönkretettem egy könyvét. (Nyilván nem örült. De nem rúgott ki, nyugi. És szegény azóta sem kapott másikat, lehet, most már megérdemelne egyet.)

A másik emlékezetes vandálkodásom a „nyulas” VanderMeer-kötettel esett meg. Ugye mindenki emlékszik, mennyire belepistultam tavaly a Déli Végek trilógiába? Nem csak a történetbe, a csodálatos borítókba is. Még mindig a nyuszis a kedvencem. Naná, hogy arra varázsoltam rá egy egész bögre kávét. Nem is akárhogy… Egy szokásos álmos, nyomi hétköznap reggel ülök a kanapén, előttem kávé, reggeli, mellette könyv, amit nem olvasok, mert épp készülök kipingálni a körmeim. Körömlakk felráz, a kupakjánál fogva. (Soha, soha ne rázzatok körömlakkot a kupakjánál fogva!) Egyszercsak körömlakk elrepül (a kis műanyag kupakfedő a kezemben maradt, utólag realizáltam, hogy konkrétan elvált az ecsetes-csavaros résztől), kávé ömlik, bögre látszólag egyben, azt se tudtam, hol vagyok, mi történt és főleg miért… Nos. A lakknak semmi baja nem lett, azokat a szaros kis üvegeket rohadt erősre csinálják ám. A bögre is egyben maradt, ám épp úgy találta el az üvegcse, hogy lepattant az illesztésnél a füle, a kávé pedig mintegy sugárban kiömlött a lyukon, ahol a fül volt, tökéletesen ráirányozva a könyvemre… Szép barna kávés nyuszim van. (Perszehogy a bögre is egy kedvenc volt. Ha törni kell, sosem valami filléres reklámszar törik.)

Persze ha könyv és sztorik, akkor nem hallgathatom el, hogy dolgoztam én bizony könyvesboltban eladóként (ahogy a blogtárs is…). Nohát, ez aztán kifogyhatatlan tárháza az idiótábbnál idiótább könyves anekdotáknak! Nem véletlen, hogy született már könyv is a témában, ahogy az sem, hogy Heloise kollegina amióta könyvesboltban tevékenykedik, sikerrel írja Könyvesbolti morzsák sorozatát. Amin én remekül szórakozom, és jóízűen nosztalgiázom. Pedig inkább felejtenék :) Higgyétek el, minden, de minden városi legenda ami a hülye könyvvásárlókról terjed, igaz – kezdve onnan, hogy „keresek egy könyvet, nem tudom a címét, sem az íróját, de kék”, egészen odáig, hogy „kérek egy méternyi piros bőrkötésűt”. Csodálatos dolgokat tud eredményezni amikor bejön szépfiú, aki a barátnőjének keresné a kinézett könyvet, és csak annyit tud róla, hogy volt rajta „valami cipő” (Apa és fia); vagy anyuka keresi kétségbeesetten a kötelező olvasmányt, ami „valami táncos” (Twist Oliver). Külön kategóriát alkotnak a „vagy a vevő, vagy az eladó nem tudja, hogy kell ejteni a szerző nevét” jellegű történetek, ahol a legnagyobb kihívás az, hogy megálld röhögés nélkül, amikor valaki kitartóan keres „Mucsa” albumot (Mucha); vagy hogy ne égjen a fejed nagyon amikor súlyos percekig keresitek a „K” betűnél Koelhót, mire a vevő felvilágosít, hogy az „C” (ez az első könyv megjelenése körülre tehető, amikor még azért nem forgott közszájon a „mester” neve…).

Az én privát „legviccesebb könyvesbolti sztorim” mégsem könyvhöz kötődik, hanem egy földgömbhöz. Igen, földgömbhöz. Voltak idők, amikor valami homályos oknál fogva divatba jöttek az olyan tökéletesen felesleges, de legalább rohadt drága és nagy helyigényű lakberendezési állatságok, mint az italtartóként funkcionáló földgömb. Hogy miért árultunk ilyet könyvesboltban, ne kérdezzétek, de odakeveredett. Nagy volt, csúnya, drága. Bizonyos újgazdag körökben menő. Naponta odajött valaki megkérdezni, mennyibe kerül, aztán szörnyülködve kifordult. Mígnem egy pasi teljes meggyőződéssel közölte, hogy megveszi. Mit tesz ilyenkor egy profi eladó? Kiskocsira rakja a földgömböt és odatolja a pénztárhoz. Mit tett Timi? Kiröhögte a fickót :) Szerencsére nem vette nagyon zokon, de azért meglepődött, én meg megmondtam neki, hogy bocs, de nem hittem volna, hogy ezt valaki megveszi. Hát, lehet nem véletlen, hogy nem futottam be nagy karriert eladóként…

És nektek milyen emlékezetes könyves (földgömbös :) történeteitek vannak? Jöhetnek kommentben, de lehet csatlakozni is a témázáshoz bátran, csak jelezzétek egy linkkel itt vagy a többieknél…

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

Titti

Bill
Miamona

Utóvéd:

tigi
BookwormGirl
zakkant
Nita
Andi
Anaria