„Mi
értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?”
Tényleg, mi értelme? Mi értelme van bárminek a közeledő apokalipszis
árnyékában? Ha pontosan tudjuk, hogy fél év, és az emberek világának jelen
formájában vége? Te vajon mit tennél? Tennél bármit? Csendben beletörődnél és
élnéd tovább az életed? Felkötnéd magad az első fára? Eldobnál mindent és
elindulnál a bakancslistád nyomában? Bekuckóznál a szeretteiddel, hogy
kihasználjátok az együtt tölthető idő maradékát? Sokat gondolkodtam az elmúlt
napokban ezen, és önmagában ez – hogy gondolkodtam rajta – mutatja, hogy Ben H.
Winters Edgar-díjas regénye bizony jó. Nagyon jó.
Hank Palace már az apokalipszis árnyékában
lett nyomozó. Gyerekkora óta erre vágyott, ezért tanult, ezért húzott le éveket
közrendőrként – aztán mire elérte, már nincs nagyon mi után nyomozni. Mert most
őszintén, kit érdekel? Számít bármit, hogy ki a gyilkos, ki nyúlta le a pénzt,
ki törte be az ablakot, ki ütött először? Miért törné magát bárki azért, hogy
fenntartsa a rendet, amikor megállíthatatlanul közelít felénk Maia (hivatalos
nevén a 2011GV1 jelű aszteroida) hogy elsöpörje az emberiséget a Föld színéről?
Hank Palace válasza egyszerű: mert ez a dolga. Amikor egy hétköznap reggelen
egy McDonald’s mosdójában egy újabb felakasztott hullát találnak, a Concorde-i
rendőrség legtöbb tagja csak legyint - „még egy” - és kéri a következő kávét.
Nem úgy Palace, aki még az öngyilkosok városában is odafigyel minden gyanús
körülményre, és ha szimatot fog, nem ereszti. Már csak azért sem, mert ki
tudja, lesz-e még igazi ügye a világvége előtt…
Érdekes fickó ez a Palace. Eleinte falra
másztam tőle – olyan volt, mint egy kutya, amikor ráharap a gumicsontra, és
halálra idegeli a gazdáit a sípolásával. Miért nem tudja végre elereszteni,
miért? Csak egy újabb szerencsétlen, aki megunta az amúgy is unalmas,
középszerű kis életét és úgy döntött, eldobja magától. Miért kell ezen ennyit
rugózni? És most őszintén: ha mégsem ő dobta el magától? Akkor mi van? Aztán
ahogy halad előre a nyomozás (már amikor halad…), szép lassan elénk kerekedik
egy ember, aki nem hajlandó megadni magát
a világvégének. Fél év múlva meghalunk? Rendben. Ez még nem ok arra, hogy
bármit másképp csináljunk, mint eddig.
Valahol rém érdekes – és rém idegesítő –
ez a működésmód. Mert az apokalipszist többnyire nem így képzeljük. Világméretű
anarchiát képzelünk, önmagukból kivetkőző emberhordákat, összeomló társadalmat.
Megvan ez itt is, de megmarad marginális szinten. Az első sokk után a többség
azért mintha visszatérne az életbe – hogy aztán ki-ki kétségbeesetten,
rezignáltan vagy nem is annyira szolid iróniával kezelje a tényt, hogy
hamarosan kilapít minket egy gigafasírt. Persze akadnak olyanok is, akik katonai
objektumokat ostromolnának, mert hisznek abban, hogy az amerikai kormány már
rég megépítette az űrhajót amivel az emberiség krémjét a Holdra telepítenék;
ahogy olyanok is, akik vallják, hogy ha több millióan együtt imádkozunk, azzal
letéríthetjük Maia-t az útjáról. Esetleg megmenthetnek minket az ufók.
Ám mivel mindez kevésbé valószínű – hisz ez,
szögezzük le: nem sci-fi, hanem krimi, annak is a noiros fajtája – a legjobb
lesz, ha éljük tovább az életünket, és megpróbáljuk kimaxolni ami még hátra
van. És itt jön be a képbe az igazságügyi orvosszakértő és a gyilkossági
nyomozó beszélgetése a világvége árnyékában (és nem, ez nem valami vicc…) –
jelesül a „maga miért nem ment el hogy
megvalósítsa amit mindig is szeretett volna?” kérdésére adott rém egyszerű „mert mindig is ezt szerettem volna”
válasz. Hát ki tagadhatná meg tőlük, hogy a világ végéig végezzék a dolgukat?
Sok szempontból elgondolkodtató könyv, ami
számtalan lehetőséget rejt még magában – valahol örülnék, ha nem lennének
folytatások, mert nekem ez így elmenne egy kerek sztorinak is (és mert utálom,
hogy minden sorozat); de ha jönnek (mert jönnek, ugye?) szívesen olvasom őket.
Érdekelne egy komplexebb kép arról, hogy birkózik meg a társadalom a közelgő apokalipszissel
(hisz erről csak vázlatokat kaptunk), illetve kibontható lenne Palace családja „őrültebb”
oldalának története is. Aztán ki tudja, lehet, hogy a folytatás egész másról
fog szólni…
Kiadó: Agave
Fordító: Falvay Dóra
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése