Hagyaték

Képzeljétek el. Valaki, nevezzük Z úrnak, nyilván igen szorgalmasan és szívósan tanult, akkoriban, amikor még a latin volt a kulturális nívópálca. Talán magával ragadta a nyelv tanulása által a saját nyelv szeretete is – hiszen kézenfekvő: aki az idegen nyelv mély-szerkezetét meg akarja ismerni, először meg kell, hogy ismerje a magáét. Z úr hát belemélyedt a nyelvészetbe - bár már nem nevelődhetett olyan nagy tekintélyű professzorok keze alatt, mint Pais Dezső, Csűry Bálint, vagy éppen Horger Antal. Nem hallgathatott Karácsony Sándort, nem dolgozhatott már diákként, nem kutatott a keze alá nagy tekintélyű tanárainak - mert borzalmas évek jöttek. Senkit se hallgathatott, legfeljebb a parancsszavakat. Túlélte. Hazajött. Tanult attól, aki maradt (itt és életben), akitől lehetett (aki nem kényszerült elhallgatni); nyelvész lett és filológus. A háború és átrendeződés nyomán támadt kulturális űrben hamar bomlott ki a karrier, nyílt a pálya… fiatalon lett akadémikus, életen át egyik nagy írónk életművének alázatos sajtó alá rendezője, az életmű kritikai kiadásának bábája. Megnősült, választottja szintén nyelvész, tanársegéd a tudományegyetemen, nemzedékeken át a jövendő nyelvészeinek példaadója – társ és munkatárs a közös szenvedélyben, bár ha önálló publikációit tekintem, akár saját jogon is megérdemelné a figyelmet.

Gyermektelenek voltak. A munkájuknak éltek. Amíg tehették. Én csak a könyveiket láttam, a felsorolt egykori neves tanároktól gyűjtött könyveket, a pályatársaktól nekik dedikált, nagyon sok szeretetről árulkodó sorokkal nekik dedikált könyveket. A szépírók által nekik dedikált köteteket. A számos tanítvány első megjelent kötetébe nekik írt köszönő sorokat. Az összegyűjtött, akkurátusan beköttetett nyelvészeti folyóiratokat, háború előtti és utáni kiadványok teljes évfolyamait, pamfleteket, szeparátumokat és különnyomatokat… Láttam a jegyzeteiket, például egy soha be nem fejezett munka hagyatékát, a hozzá gyűjtögetett fénymásolt, jegyzetelt forrásanyag dossziéit. Láthattam annak a tréfás akadémiai szilveszter-köszöntő füzetkének a példányait, aminek a férj az egyik szerkesztője volt (nem gondolnátok, hogy mennyi humor férhet el egy emberben a komolyság mellett…). Láthattam a kultúrát a maga születésében – de már csak a romokat.

Mert mindez egy halom értéktelen szemétnek tűnt először. Tényleg. Zúzdába való szemétnek, amely a pár kilencvenes években bekövetkezett halála után, ki tudja milyen úton-módon, milyen pincéken és padlásokon át, milyen költöztetésekkel s milyen lemorzsolódásokkal került annak a kertes háznak a nyitott teraszára. Milyen kezeken át vezethetett az útja – milyen örökösök tekintették nyűgnek… Pokol ezt olyannak látni, akinek a könyv érték hordozója, aki úgy tekint a kinyomtatott szóra, hogy a megfogalmazásba belefektetett munkát akkor is megbecsüli, ha nem ért egyet a szöveg értelmével. Pokol ezt olyannak látni, aki valaha megfordult már az antikvárium pultjának másik oldalán – és pontosan tudja: „harctéri” szelekció kezdődik ilyenkor. Ilyenkor dől el: melyik könyvnek elég egy alapos takarítás, melyik éri meg a műtétet (könyvkötész által); s melyik lesz sorsára hagyva, marad aminek látszik: szemét.

Pokol tudni, hogy régen is így volt – s nemcsak az írott szóval. William Herschel, a Royal Society tagja (aki saját építésű műszerein át, a saját szemével először látta, s igazolta az addig csak számításokkal „sejtett” Uránusz létezését) utódait tekintve nem volt maradéktalanul szerencsés – a műszerei javát eladták ócskavasnak, mire a nagy tekintélyű brit tudós társaságnak eszébe jutott megvásárolni a házát (ahol máig áll a neki szentelt múzeum). Pokol tudni, hogy ma is így van, hiszen alig pár hete olvastam Szántó Piroska és Vas István egykori, múzeumnak berendezett lakása bizonytalan sorsáról – évek óta zárva van; az ott őrzött tárgyakat, a könyvtár megőrzött maradékát, Szántó Piroska festményeit, akvarelljeit (valójában a ránk, mindnyájunkra hagyott hagyatékról beszélek) a pusztulás fenyegeti.

Van egy mondás (nem pontosan idézem): nem ítélkezem, amíg nem látom, mit tartasz a könyvespolcon. Amondó vagyok, a mondó mostanában nehezen ítélne – csak nyiss ki egy lakberendezési magazint, elvétve, ha látsz benne olyan lakást, ahol egyáltalán vannak könyvek. Sokan szeretnek olvasni, sokan gyűjtenek, de jóval kevesebben, mint valaha – egyre többen vannak, akiknek a kezén ezt a szomorú utat járná be a nyelvész-házaspár hagyatéka, mint amit bejárt. S most kicsit ezzel a tudattal (is) szemlélem a saját gyűjteményünk, örömeink polcait, íróasztalait, cetlijeit és dossziéit. Nem jó érzés.