Egy beszélgetés ürügyén

Nagyon jó beszélgetést hallhattunk a Könyvfesztiválon a kortárs sci-fi és fantasy trendjeiről, helyzetéről, díjakról, kortárs szerzőkről, kiadói vágyakról és megjelenésekről, Kleinheincz Csilla, Velkei Zoltán és Németh Vladimir részvételével – érdemes belehallgatni. Igazából trendekről, kortársakról semmit nem tudnék hozzátenni, mivel Fantáziába kizárólag magyarul utazom; jobbára éppen általuk vezetve… ami megütötte ott a fülem, Szabó István, a beszélgetés moderátora szájából hangzott el, miszerint „tizenöt-húsz évvel ezelőtt a sci-fi és fantasy megjelenései egy szűk szubkultúra belügyei voltak, a fogyasztói csodabogaraknak számítottak, álmodozóknak, ködszurkálóknak tartották őket. Ezzel szemben ma nemcsak a hardcore fanok és a sci-fi geekek olvasnak ilyesmit…”. Én speciel kifejezetten örülök, hogy ma ezek a műfajok/zsánerek (ki-ki hallja oda azt a szót, amelyiket szeretné) olvasása nem ciki, hogy e könyvek olvasótábora nő (pláne ha hozzágondolom a YA-tini disztópiák olvasóit is a táborhoz). Szerintem mondjuk régen se volt ciki ilyesmit olvasni, és a kép sokkal árnyaltabb ennél – főleg ha a „régen” alatt nem a kilencvenes évektől eltelt éveket értem. Hozzáfűznék pár szót a témához, remélem, nem csak a magam örömére.

Kezdhetném ott például, hogy a hetvenes években ez a szubkultúra kiterjedt volt és virágzó. A Kozmosz fantasztikus könyvek (később Galaktika Fantasztikus Könyvek) szépen fogytak, a Galaktika magazin (amely fénykorában kilencvenezres példányszámban jelent meg) jóval több olvasóhoz jutott el, mint amennyiről most egy kiadó bármely kiadványa esetében álmodozhat – kezdhetném itt, de valamilyen szinten hamis volna a kép. Egy minden szinten vezetett világ és világkép kisablaka, sokak számára a vasfüggöny mögül való kitekintés egy formája volt ezeket a történeteket olvasni. Hiszen e zsánert illetően volt a hatalom a legmegengedőbb, ezt tartotta a legkevésbé veszélyesnek. Kicsit ugyan meghökkentek a kultúrapparatcsikok, amikor alulról szerveződve egyszer csak létrejött a Galaktika Baráti Kör – de erre megvolt a technikájuk: beültek klub-vezetőnek ide is…

Máshol kell kezdenem. A sci-fi furcsa mód a nehéz légkörű időszakokban virágzik. A huszadik század közepének hidegháborús légkörében például igazi reneszánszát élte: jó tollú, kritikus szemléletű, józan alkotók tucatjai húzódtak a zsánerbe a diktatúra gondolatrendőrsége, vagy - hogy a szabadság földje se maradjon ki - a mccarthyzmus fojtó gyanakvása elől. Amikor az alkotók a világuk egy jelentős, meghatározó szeletét nem illethetik kritikával, rendszerint sokan választják az alkotó sajátvilág-teremtést, ahol a teremtés gesztusába kódolva erre alapvetően lehetőségük van. Hamar nyílt úgymond fizikai terük is erre – ez a burjánzó, nemcsak országosan, de helyi (szinte kisvárosi) szinten is megjelenő fantasztikus magazinok dömpingjének időszaka Amerikában. Amikor például Vonnegut alteregója: Kilgore Trout az író mitológiájában ilyen magazinoknak küldözgeti szakmányban a novelláit, az valójában az író egykori élményeit tükrözi. Olvassatok bele a Bajnokok reggelijébe – és fogalmat alkothattok erről. Nem gondolnád, olvasó, de fricska és öntükör is az író részéről ez a novelláit sebtében alapított és hamar eltűnő magazinok „szelébe” szóró alteregó: Vonnegut számos története veszett így el, tűnt el a szemétégetők mélyén, nem maradt belőle más, csak egy cím egy-egy évkönyv katalógusában…

Ezeknek a magazinoknak, s később a belőlük kinövő kiadóknak írt rövidebb-hosszabb történeteket mindenki abból a krémből, aki nem volt hajlandó nyílt politikai állásfoglalásra abban a légkörben, de volt véleménye. Sokan vannak… Nagy öröm, hogy lassan Philip K. Dick és Bradbury egész életműve olvasható itthon, de ugyanez nem mondható el Aldiss-ról, Zelazny-ről, van Vogt-ról, Del Rey-ről, és sorolhatnám – írókról, akik Asimovnál radikálisabban, Clarke-nál hatásosabban, kevésbé okosan burkolva (vagy tudományos alapok helyett például vallásiakkal játszva) kritizálták a saját viszonyaik is, amikor világokat képzeltek maguk köré. A diktatúránk válogatott, szűrt, de tömte volna a népbe az elringató fantáziameséket… és a válogató szerkesztőket jobbára (előbb-vagy utóbb) magával ragadta a jó, amit olvastak. Kuczka Péter ifjúkori vörös-csillagos verseskötetét (Itt vagyok!) anno meglepődve vettem a kezembe, vonalas, butuska versek… meglepett, mert én a szőnyeg szélén (elő és utószóban) sokat (és olykor szándékosan okos-bután) magyarázkodó, de gyakran kifejezetten bátran választó szerkesztőt „ismertem”, aki ott bújt ki a felállított határok és sorompók alól egy-egy kedvence megjelentetéséért, ahol csak tudott. A magazinban, amit elvileg orosz mintára, valójában inkább az említett amerikai dömping-kiadványok arculatát utánozva szerkesztett.

Mert a propaganda alatt-mellett-felett (hasonló alapon – csak a sok kis maszek magazin helyett a párt-uralta sajtó rengeteg felületén „garázdálkodva”) burjánzott például a burkoltan rendszerkritikus orosz sci-fi is. És például a Sztrugackij testvérek történeteit elolvasták azok is, akik általában nem ezt a zsánert keresték – olvasd el például a Nehéz istennek lenni című könyvüket, és rájössz miért. A szabadabb levegőt pedig keresi az ember, ha belekóstolt, úgyhogy a keleti blokkban is igen komoly érdeklődés mutatkozott a zsánerre – ami további alkotókat csábított fantáziatörténetek írására. Itthon is hamar egész komoly alkotógárda szerveződött a Galaktika köré, jó és kevésbé jó tollú írókkal, jó pár szépírónk is kirándult ide, Göncz Árpád például; az úgynevezett „ifjúsági írók” rendszeresen: Bogáti Péter, Teknős, Rónaszegi; de például Weöres Sándor is meglepően gyakran fordított a Galaktikába, az ominózus 45. számba például (ez volt az első egész számos fantasy-kóstoló… Page, Saunders… és G. R. R. Martin!).

Ez a szűrés (a politikáé, amely döntött, mit olvashatsz, mit nem) egyébként elképesztően nehézzé teszi egy kiadó helyzetét ma… Hiszen a zsáner alfajainak komoly szelete nincs itthon „megalapozva” – nem ismerhettük meg időben azokat a könyveket, amire nem egy komoly kortársi siker épül kinn, mintegy szervesen továbbgörgetve az egykor megálmodott gondolatot. A könyvfesztiváli beszélgetésben Csilla és Velkei Zoli ki is tértek erre, hogy nem egy komoly kedvencüket azért nem merik itthon futtatni, mert érdektelenségbe hullna (tapasztalatból beszélnek: az Agave is nekifutott klasszikusoknak hiába, s az Ad Astra nem egy többre érdemes, remek kortárs könyvét övezte itthon értetlen csend emiatt). A világ fantázia-termésének jelentős szeletét tartja az itthoni olvasó ehetetlennek – mert nem szokta az ízeit… A szűrés hatása (akárcsak Lenin) élt él és élni fog  – hiszen az ízlés nevelődik, s akkoriban elég határozott elképzelések mentén lefektetett (mégis folyvást gumimód táguló-nyúló) szabályok nevelték.

Aztán eljött a rendszerváltás, és ment a levesbe az egész. Amerikában a kábeltévé nyírta ki a helyi sajtót, itt a források megvonása és a piaci körülmények teljesen készületlenül érték az addigra túl sok megélhetési író-havert magával cipelő zsáner „zászlóshajóját”. Így is egészen sokáig sikerült életben maradniuk… holott az idők épp nem kedveztek a klasszikus sci-finek, az optimista, felfutó idők jobban szeretik a fantasy izomtól és döntésképességtől duzzadó izmú hőseit, a szuperhősöket és az űroperát. Arról is lehetne mesélni, hogyan robbant itthon angol álnév alatt író szerzőkkel a Phoenix (később Cherubion) és Valhalla – de megtették mások, az alkotók maguk nem egyszer. Tény: a kiadók szemszögéből egyszerűbb volt kihasználni ezt a frissen felbuzduló alkotói energiát, semmint kifizetni drága pénzért a külföldit (a szocialista idők fordításaiért a mi kis rendszerünk anno soha egy fillért nem fizetett!). Érdekes, hogy újraéledt azóta, megint van Galaktika…

Szóval volt itt virágzás – ha más okból is, mint ma… írnám; de nem volna igazam. Hiszen például az új hullám: a Young Adult viszonylag hirtelen feltoluló sikere megint egyfajta kilátástalanság társadalmi tükre is. A fiatalok ma is vége-történeteket olvasnak – akárcsak mi, régen, az egymásra bámuló atomrakéták árnyékában. Ezen szerintem érdemes volna elgondolkodni… hiszen miközben az egyik szemem nevet - örülvén a zsáner szélesedő olvasótáborának -, a másik sír: a fentiek tükrében előre gyászol egy újabb reményvesztett generációt.