Dallos Sándor: A nap szerelmese - Aranyecset

Figyelem! Itt-ott spoileres bejegyzés következik! Aki nem olvasta a könyveket, vagy nem ismeri Munkácsy Mihály életét, csak saját felelősségre olvassa!

„Mert mi ketten tudjuk csak a lélek nagy erejét…”, mondja az ifjú Mihálynak Erzsi, a számosból egy, kit a festő ebben a látomásos könyvben, annak története szerint szeretett. A mondataiért szeretem ezt a könyvet, ezekért a sugárzó, lélekkel erős mondatokért. Fortyognak bennem ma is ezek a mondatok, holott kamasz koromban faltam fel szinte egy lélegzetre ezt a könyvet először, hogy aztán számos nyár álmos, punnyadásos délutánjain olvassam újra meg újra a kedves részeket. Olyan mélyen érintett meg, hogy mikor először állhattam a Nemzeti Galériában a Munkácsy képek előtt, megilletődve, mint aki oly nagyon szeretettje intimitásába nyit be véletlenül, eszembe jutottak, sorjáztak Dallos Sándor mondatai a képekről a fejemben – azóta sem éltem ilyen egyszeri és megismételhetetlen találkozást festményekkel, ilyen fejben folyó tárlatvezetést, annak ellenére sem, hogy igazából honunk gazdag festőpalettájáról nem Munkácsy a dédelgetett kedvencem.

Aztán persze felülrajzolta kicsit az élményt később néhány információ – ha a lényeget nem érintette mégsem. A legendák nagy szerelme: Sven például színtiszta mese – még ha meg is történt valami hasonló az ifjú festővel, aki valóban nagy nőbolond volt egyéb források szerint is, nincs róla adat. Mégsem érintette meg az élményi lényeget a máshonnan olvasott: nem azért mert a könyv váza meglepően hűen követi az életrajz alakulását, nem azért, mert Munkácsy Mihály valóban nagyindulatú, könnyen lobbanó, rabiátus ember hírében állt, nem azért, mert a pályarajzba az író számtalan forrását utalás-szinten is beledolgozza, még ha leginkább a legendát hitelesítendő is. Hanem mert meg kell állni a képek előtt, el kell engedni magunkat, és a legvisszafogottabb kompozíciókból is, a legköznapibb zsánerekből is szinte üvölt felénk a belefojtott indulat. A sugallt kép, a személyiségrajz szintjén hiteles a könyv – ez a legnagyobb erénye. Munkácsy a drámát festette legszívesebben, a sorsfordító pillanatokat, és nemcsak a „nagy” képeken, a Miltonon, vagy a trilógia hatalmas vásznain. És ezt a drámát bontja ki a legtisztább hangon Dallos Sándor a lapokon, az asztalossegéd küzdelmét a sors nyitotta térért, majd a saját művészetének kiteljesítéséért folytatott szakadatlan viaskodást – leginkább önmagával. A festő és a démonai – akár ez is lehetne a két kötet címe.

Nem árt tudni, valójában alig van olyan messzemenőkig tisztelt, nemzetközi porondon is maradék nélkül elismert festőnk, mint Munkácsy Mihály. Holott a maga korában valóban megosztotta a közönséget – a korban születő új irányok, a plein air, a formálódó izmusok alkotóinak szemében valóban akadémista volt, akadály, akit át kell ugorni, konkurencia, aki lopja a figyelmet. Pedig a maga szuverén módján rengeteget vett át a születő új eszközkészletéből, és valójában soha nem tartozott irányokba, iskolákba, csoportokba: a maga útját járta. Van olyan nézet, hogy benne összegződik az akadémikus irány – a kor egyik legfigyelemreméltóbb kritikusának: Huysmansnak tényleg bökte a szemét a messziről jött ember festészete, (jelzem egyébként érdemes Huysmanst olvasni, mivel jól ír, és a korszerűt érzékeny szemmel veszi észre) de főleg ezért, a ráaggatott „akadémikus” jelző miatt. Meg persze azért, mivel a kritikus utálta a zsánert, az „alkalmazott festészet” prefotográfus manírjait, amivel Munkácsy egyébként elég jól keresett. Dallos Sándor „világtükre” Munkácsy körül nem egyszer torzít így, a két kötet nem egy állítását érdemes utólag megfontolás tárgyává tenni – a környezet rajza (főleg a párizsi éveké) nemcsak elnagyolt, de olykor pontatlan is.

A két kötetből persze, hogy A nap szerelmese, a pályakezdés rajza áll a szívemhez közelebb. Az Aranyecset csak első pillantásra a siker, az elismertség, az elégtétel könyve, valójában a sérelmeké, a csalódásoké – egy ember szakadatlan, hiábavaló vágya azért, hogy úgy szeressék, ahogy szeretné, hogy méltó társra leljen, aki egyszerre múzsa, ítész, anya, szerető és gyermek, aki minden lehet egyetlen testben. Munkácsynak ez nem adatott, házassága viharos szenvedélybe oltott gyötrelem: a felesége nem érti, hanem rettegi férjében a festőt, élvezi a tehetség jutalmait, de rettegi annak vajúdásait, a festőnek nem, „csak” a férfinak tudna a partnere lenni. És minden felbuzgó kapcsolatát, a szerelmeit tragédiák zárják – ahogy Dallos idézi a fiatal Munkácsy egy jegyzetét: „Az én sorsom úgy látszik olyan, hogy mindig kevesebbet kapok az élettől, mint amit befektettem. Ezt annyira megszoktam már, hogyha egyszer ez megfordulna, s véletlenül többet adna vissza a sorsom a felfeszített erőnél, vagy különösen, ha ajándékként kapnék valamit, bizony isten megijednék tőle, s folyton arra kellene gondolnom, hogy ezért valahol el kell vennem a büntetésemet. Pedig nem volna akkor sem több bűnöm, mint így, csak éppen az élet egyensúlyát megbontanám.” Az Aranyecset sok szempontból e „tézis” kifejtése, kegyetlen és kíméletlen pontossággal.

Munkácsy Mihály: Siralomház

Míg A nap szerelmese maga a fénybe rohanás. Egy magával kérlelhetetlen, saját erejét próbálgató tehetség gyönyörű kiteljesedése. A gyermekkor megalázó, akár megtörő gyötrelmeire kiáltott gyönyörű „Nem!”. Ahogyan Dallos megalkotja a mintát adó, „legnagyobb leckét” adó, szellemi értelemben mindenképp „apafigura”: Lacza Bálint, a betyár alakját! Ahogyan legendát alkot, hiteleset – hisz ott a kép, a Siralomház, a maga engesztelhetetlen, szinte a képből kiugró, összeszorított betyáröklével! És ott van a képen a „Nem!”, az engesztelhetetlen kiáltás az összeszorított száj mögött, az egész alakban, a „nem bánok semmit sem” igazulása, a mellékalakok rémült, tehetetlen nyájával szemben a hiába láncolt öntudat, amit megölni lehet, de megtörni soha. Népi romantika – mondatná velem a cinizmus, de ráeszméltem rég, egészségesebb korok gyermekei voltak ők: ahogy Petőfi hitte teljes hittel a maga „szerepét”, úgy „hiszi” tisztának és megtörhetetlennek Munkácsy a betyár alakját a festményén. Csak a mi jelentősen kiábrándultabb életünkből tűnik hamis pátosznak mindez.

Talán e pátosz okán – de leginkább kamaszkorban érdemes nekiszaladni ennek a két vaskos kötetnek. Csak kézbe venni nehéz, mert ha felütöd, az első oldalak után nem csukod be olvasatlanul – ha lenne kamaszgyerekem, a kezébe adnám, mert e könyv úgy tanít szeretni, küzdeni, és veszíteni is, ahogy a legnagyobbak.

Kiadó: Könyvmolyképző

Korábbi kommentek:

Rachel Caine: Élőhalottak bálja

A Morganville-i vámpírok sorozat első kötete, Az Üvegház felemás élményként maradt meg bennem: sorozatkezdetnek tűrhető volt, ám önálló regényként nem állta meg a helyét, és nagyon vártam, hogy a folytatás mit tesz hozzá az abban még éppen csak felvázolt világhoz. Szerencsére az Agave Kiadónak nem szokása félbehagyni a sorozatait, így immár mindannyian meggyőződhetünk arról, hogy A Morganville-i vámpírok vajon a történet előrehalatával egyre jobb lesz-e – mint például a Vámpírakadémia – vagy megmarad azon az iskolás szinten, ami a nyitó kötetet jellemezte.

Az Élőhalottak bálja percre pontosan ott veszi fel a történet fonalát, ahol Az Üvegház végén az megszakadt: hőseink egy rendkívül drámai pillanatban kénytelenek szembesülni egy rakás pszichopatával, akik azért érkeztek a texasi kisvárosba, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a vámpírokkal. Hogy kik ők, s miért tértek vissza, arról nem lehet anélkül beszélni, hogy el ne árulnánk a történet fordulatait – legyen elég annyi, hogy nagyszabású leszámolás van készülőben. Természetesen Claire Denvers most is az események középpontjában találja magát – hogy hogyan került oda, az viszont továbbra is rejtély.

Miután Claire és barátai – a szívdöglesztő Shane, a gót Eve és a titokzatos Michael – megszabadulnak a rájuk törő pszichopatáktól, kezdetét veszi egy őrült, a kisvárosi westernek hangulatát idéző ámokfutás: gyilkosságok, vádaskodások, közszemlére tett kivégzésre váró elítéltek, rögtönítélő vámpírbíróság, a háttérben intrikák, mocskos kis üzletek, évszázados titkok. Komolyan mondom, egy ponton az volt az érzésem, hogy több hülyeség már nem fér egy könyvbe.

Mégis, minden hibája ellenére egy hangyabokányival ugyan, de jobb volt, mint az első rész. Kezd kialakulni az a felépített világ, amit annyira hiányoltam abból, kicsit többet megtudunk a vámpírok társadalmáról, és arról, hogyan és miért is épült fel ez a kisváros, és számos rejtélyre választ kapunk – más kérdés, hogy a helyükre szinte rögtön újabbak kerülnek. A szereplők mélységet kapnak, megtudunk ezt-azt a múltjukról, és így, hogy némelyiküket közelebb érezhetjük magunkhoz, már nem is annyira idegesítő ez a kis társaság – kivéve a főszereplőt.

Lehet, hogy a korommal van a baj, és biztos, hogy nem én vagyok a célcsoport, de hogy én még ilyen idegesítő főhőssel nem találkoztam, az biztos. Claire egy hisztis, okoskodó, logikátlanul gondolkodó kis hebrencs, az a tipikus „mindig történik vele valami” kiscsaj – a legtöbbször persze maga keresi a bajt, és mászik bele még egy kicsit mélyebbre. A sorozat legnagyobb rákfenéje (eddig) hogy halovány sejtelmünk sincs, miért is olyan fontos ez a lányka a vámpíroknak, hogy mindenki őt akarja a saját táborában tudni. Semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy okos, fiatal, és sokat sír. No meg, hogy időnként elpáholják – már nem annyiszor, mint az első kötetben, mintha beilleszkedett volna a lelkem, vagy csak megtanult gyorsabban futni, de még mindig többnyire össze van törve.

A cselekmény ezúttal viszonylag pörgős, nem annyira lassú és komótos, mint az első kötetben, akció követ akciót, némi nyomozással és egy-két mágikus kiruccanással, a hangulat pedig még jobban illik a poros texasi kisvároshoz, mint eddig. Nehézkes, fullasztóan meleg, pattanásig feszült – leginkább menekülnénk belőle, és vennénk egy hideg zuhanyt. A mellékszereplők, akik szép számmal vonulnak fel, mind egysíkúak – vagy nagyon gonoszok, vagy nagyon manipuláltak. Egy kézen meg lehet számolni, hány pozitív szereplő tűnik fel, a többiek mind pszichopaták, hatalommániások, szadisták – jellemfejlődést várni tőlük úgy tűnik, felesleges, ez nem az a sorozat lesz.

Olyan az egész, mint egy kisiskolás fantasy-rajongó túlfűtött képzeletének gyümölcse: minden túlságosan sarkított, túl gonosz, túl perverz. Mintha nem lennének árnyalatok, sem motivációk, csak sikítozó lányok, szexi fiúk és elvetemült gonoszok, akik azért elég bambák ahhoz, hogy néhány tizenéves átjárjon az eszükön. A borítóra nyomott ajánlás kivételesen telibe talál: a Twilight-rajongó tinilányok valószínűleg szeretni fogják, bizonyos kor felett azonban csak saját felelősségre fogyasztható!

Kiadó: Agave

Fordította: Totth Benedek

Ta-mia Sansa: Sötét Hórusz

A távoli jövő egy fantáziadús szegletében az emberiség kétfelé szakadt. Prentiest túlzsúfolt császárságában betegen nagyvárosi tömegnyomorban milliárdok éheznek, olyan férfitársadalomban, ahol a nők agymosás után, kopaszra borotválva, zsákruhába bújtatva puszta használati tárgyak. Bubastis gyéren lakott bolygóin nemi egyenjogúság van, béke - és tömény unalom; mert szinte „társadalmi gyermekkorban” tartja a lakóit az a néhány lonecat, akik elképesztő paranormális erejükkel a szomszéd birodalomóriás ellen védelmezik. Az egyensúly mindkét birodalomban ingatag: Prentiest császára haldoklik, kegyeltjei – esetleges utódai - démonian sötét figurák; Bubastis lakói pedig egyre nehezebben viselik el a gyámságot, a mítikus ködbe burkolódzó lonecatek uralmát. Más se kell, minthogy megjelenjen a próféciák Sötét Hórusza, a legszörnyszülöttebb mutáns, a halál igazi papnője, és világára engedje a benne felgyülemlett fájdalmat.

Nagyfantáziájú első könyv ez, Ta-mia Sansa első regénye; szépen rajzolt, komplex mitológiával, vadítóan bonyolult cselekménnyel és remek szereplőkkel. Könyves közösségi berkekben komoly rajongótábora alakult ki a kéziratban terjedő könyveknek, hiszen – áruljuk el – egy szinte Asimov-i igényű sorozat egy kötetét tartja a kezében az olvasó. Ez  a legnagyobb erénye: érzik rajta az „elképzelt múlt”, formálódó jövőérzeteket sejtet, a történet könnyedén mutat túl önmagán. Tágabb fantázialevegője van, mint amennyit magába rejt a cselekményi terjedelem. S közben azért a maga egyáltalán nem tolakodó módján finoman hazabeszél ide, a mi korunkba; talán nem teljesen ismeretlen számunkra sem a világ, ahol egyfelől éhben és nyomorúságban tartott milliárdok, másfelől tartalmatlan, tunya életükből extrém élethelyzetekbe menekülő kevesek léteznek egymástól kényszerűen elszeparálva. Persze a Sötét Hórusz konfliktusai nem ezen szembenállás, de nem is a nemi hovatartozás társadalmi megítélése mentén csúcsosodnak ki, annál Sansa ügyesebb író. Nem kort parafrál, hanem lehetséges jövőket vizionál.

Remek szereplők népesítik be ezt a víziót – csak néha ekkora „világhoz” kicsit kevesen vannak. Ahogy a történelmi távlatok levegőjét igen, a „tömegeket” nem érzem, és néha a távolságokat sem. Enyhe kamara-jelleg lengi be olykor a mesét: hősei szűk körökben alig-mozognak, akár a hóba merült bubastisi erdők széljárta útjain a tél. Az író Nekhti Starra fordította a legtöbb energiát, igazi főszereplőt alkotott, aki kicsit el is homályosítja a többieket, avagy nem „világítja meg” őket eléggé – a közvetlen környezetét, a borzalmas gyermekkoron át a kiválasztottságig feszülő cselekvéshálót övező szereplők még jól látszanak, a többiek már kevésbé – és ez alól egyedül a lonecatek köre jelent kivételt. Leginkább mégis a karizmatikus gonoszokat kérném számon az írón, egyedül e tekintetben „érhetett volna” még a történet – Andrew Williams, a Császár Első Jobb Keze meglehetősen monokróm figura, túlságosan „fekete”, holott igen fontos szerepe van a könyvben – így a motivációk szintjén kicsit alulrajzolt a „gonosz-menazséria”.

Viszont például a lonecatek génmanipulált világába szőtt mitológia épp annyira skiccelődik fel, amennyire kell: az egyiptomi halotti misztériumokkal való szellemes játék minden erőszak nélkül simul az elképzelt jövőbe. A saját népe elől is rejtőző, egymástól is távolságot tartó, kicsinyesen civakodó lonecatek keletkezéstörténetéről ugyan alig kapunk többet utalásoknál, de ennyi elég ahhoz, hogy galaxis-ívű koncepciót sejthessen mögötte az olvasó. Hogy aztán mennyit lesz képes az ily módon maga keltette várakozásokból beváltani az író, (nem mellesleg: hogy megjelennek-e a kéziratban kézről kézre adott előzmények és folytatások) az még a jövő zenéje.

Divatja van ma a kiválasztottságnak - ráadásul kultúránk gyökérzetének eltéphetetlen része -, holott nemigen gondolunk bele, mivel is jár. Nekhtinek ebből jut ki bőven: nem nehéz azonosulni vele, holott személyiségrajza tökéletes leírása a poszttraumás stressz állapotának, hallgatásba burkolódzással, depresszióval és alkoholizmussal – annyira hiteles, hogy szinte ijesztő. Mint ahogy átalakulása is a legendák szörnyetegévé: a beavatódás emlékbetörése az ő esetében aztán kíméletlenül fájdalmas esemény, nem is marad következmények nélkül. Igazi írói bravúr, ahogyan Sansa visszahozza a hősét a maradéktalan szimpátiába – már ezért érdemes volt elolvasni ezt a könyvet. A magam részéről kíváncsian várom az előzményeket, és a folytatást.

Kiadó: Főnix Könyvműhely

 

Magánélet Horthy Miklós korában

A Corvina Kiadó Magánélet… sorozatának ötödik kötete a két világháború közti időbe repít vissza minket. Picit aggódtam, hogy ezt az ellentmondásos korszakot, amit egyfelől a második világháború eseményei árnyékolnak be, másfelől viszont mérhetetlen nosztalgia övez, hogyan lehet elfogulatlanul, történetileg hitelesen, és mégis szórakoztatóan bemutatni, de a sorozat esetében már megszokott módon, a kötet most is rácáfolt az előzetes aggodalmaimra. Gyáni Gábor (aki szintén tanárom volt az egyetemen) ugyan kevésbé szórakoztató módon ír, mint például a Magánélet Kádár János korában című kötetet jegyző Valuch Tibor, a szöveg sokkal inkább tudományos jellegű, ám még bőven az olvasmányosság határán belül mozog, a korabeli idézetek (többnyire visszaemlékezések) pedig – noha eleinte megnehezíthetik az olvasást – csak tovább árnyalják a képet.

Több szempontból is furcsa visszatekinteni az 1919 és 1945 közötti időszakra. Egyrészt, ha nem is annyira, mint a Kádár-kor esetében, de itt is működik a nosztalgia-faktor – ugyan személyes élményeink legtöbbünknek nincsenek a korról, a nagyszülők elmondása alapján lehet róla egyfajta képünk. Másrészt, a mi jelenünk sok szempontból a két világháború közti időt idézi, nem kevés leírt társadalmi folyamatot érezhetünk húsbavágóan ismerősnek – ami nem csoda, a történelem természetes menetéhez tartozik, hogy diktatórikus berendezkedést mindig az azt megelőző korhoz való visszatérés követ.

Ismerősek lehetnek páldául a „Lakni valahol” és a „Lakni valamiben” fejezetekben leírt lakásviszonyok és problémák. Az 1920 után kialakult vízfejű ország jelensége, az erőltetett városiasodás és a tizenkilencedik századi iparosodás nyomán a fővárosba költöző munkások – akik sokszor tízen-húszan laktak együtt nyomorúságos kis odúkban – és a kivételezett társadalmi rétegek életmódja közti szakadék akkoriban nőtt tán a legnagyobbra. Ugyanígy óriási eltérés volt a tanyákon élő parasztok és a valamikori dicsőségük romjain vegetáló arisztokraták fényűző élete között. Iszonyatosan kétarcú időszak volt ez, ami az élet minden területét érintette.

Ám nem csak a jövedelmi viszonyokat és az életmódbeli különbségeket jellemezte kétarcúság, hanem a hagyományokhoz való ragaszkodás és a modernizációs törekvések is éles ellentétben álltak egymással. A századelő tőlünk nyugatra az emancipációs mozgalmak időszaka volt, és noha a női egyenjogúságért harcoló mozgalmak Magyarországra is eljutottak, az uralkodó nemzeti-keresztény ideológia a hagyományos női szerepek és a családi értékek mellett tette le voksát. A nők munkába állása, a válás, az abortusz szabályozása, a nemi szerepek megítélése terén inkább visszalépés volt tapasztalható.

A városiasodás és a hagyományos falusi közösségek közti ellentét is fontos szerepet kap a kötetben – noha egyre többen költöztek a nagyvárosokba, és választották a kispolgári vagy munkáslétet a paraszti helyett, a „maradókban” mintha csak erősödött volna a tradíciók tisztelete. Ez az öltözködés, az étkezési szokások és rituálék, az ünnepek megülése és a lakberendezés terén egyaránt megmutatkozott – és az érzelmi okok mellett racionálisakat is hordozott, egy falusi lánynak például, aki már összeállította kelengyéjét, vállalhatatlan terhet jelentett volna „kivetkőzni” és teljesen új ruhatárat kiállítani, vagy épp új, városias bútorokat vásárolni. Így virult egymás mellett a tiszta szobás parasztház, melynek lakói nyáron az istállóban aludtak, és a tipikus háromszobás középosztálybeli városi otthon.

A visszaemlékezések mellett sok aprólékos leírás – például a szalonnaevés hagyományos módjáé, vagy a kelengye közszemlére tételéé –, korabeli illusztrációk, újságcikkek és fényképek színesítik a könyvet. Érdekes, informatív – ha nem is annyira szórakoztató, mint a sorozat előző részei, legalább annyira elgondolkodtató.


Kiadó: Corvina

Korábbi kommentek:

Harcsa Veronika: Lámpafény

Bizony sokan zenésítettek már meg itthon verseket, jókora virtuális batyut lehetne kötni belőlük, és van köztük nem egy emlékezetes, a Kaláka szelídjeitől Hobó karcos József Attila feldolgozásaiig. A vers ilyen: mondandó, énekelendő. Erre találták ki és rövid deklamáló klasszicista pátosz-időszakokat leszámítva korokon át így is bántak velük a zenészek, jó esetben dallamot dúdolva a vers köré, még jobb esetben a versből kihallva a benne lüktetőt: énekelték őket. A mai napig nem feledem a megdöbbentő felfedezést, amivel anno Sebő ajándékozott meg: hogy az időmértékes vers és a balkáni ritmusok azonos-gyökerűek, hogy Horatiust is lehet énekelni.

Nos, legalább ekkora szíven ütő ajándék volt Harcsa Veronikától, hogy Kassákot is! Nem is akárhogy hallották ki az „Üzenj” című versben bujkáló dallamot az alkotók, szabad versről van szó, verstanilag a gyűjtemény legkacifántosabbja – de lám, belesiklik, belegördül a dalba a vers: alig érzem a hírhedt kassáki nehézkességet, abszurd, de jobb a zenével, mint nélküle. Muszáj volt kiemelnem ezt, de kezdjük az elején, mert az is megér egy misét, ahogyan egymásra következnek a CD-n a dalok.

Weörest könnyű zenésíteni, ez szinte közhely, s mint ilyen, igazából nem is igaz – valljuk meg, sokan nem veszik észre a könnyed kézzel szórt rímes játékok olvasta közben a szavakba rejtett gondolatok tonnányi súlyát. Egy szál zongorával és énekhanggal pont ez a tonnasúly söpör végig rajtam az „Út”-ban, hogy aztán a „Kihajolni veszélyes”-ben a kvartett úgy játszhasson vidor futamokat a játékos-komoly tartalommal, a pontos hangulat-alapozás után behúzva a zenébe, hogy mint egy dallamból szőtt színes szőnyegen, szinte végigheverhessek a versen, és mégse veszítsem el a játékba rejtett szövegi tartalmat.

Hogy aztán üssön, felcsikorduljon ezen a finoman karcos női hangon, az alig elfinomított blues-zongora kíméletlen „támaszával” József Attilától az „Ülni, állni, ölni, halni”. Sikít a torzított gitár, és innentől tudom, itt tényleg a versek lelkéből vesznek zenei levegőt a zenészek – a József Attila-i modern kesergő remekül érzi magát blues-köntösben. Jön Kassák, Nemes Nagy Ágnes „A szomj” című verse, és sorban a többi: hangolt vagyok, figyelek, elandalodok és meglepődök, nemcsak a versekkel, de velem is játszanak a zenészek, vezetnek, ahova akarnak. Zenei stílusokat váltanak laza könnyedséggel, akár dal közben is „lépnek”, ahova a szövegi tartalom kívánja.

Nagyon kevés vers tár fel ennyit őszinte kegyetlenséggel szerelmes kiegészülésünk hiábavaló vágyáról, mint „A szomj”. Mekkora ötlet ezután Babitstól a „Nyár”, a mindenbe olvadás gyönyörének himnusza! Visszahúz, ellenpontoz, finoman elhelyez. Megint azt érzem, a versek kiválasztása, és ebbe a „zenekötetbe” fűzése tudatos, alapos válogatás eredménye. Fontos tudni, hogy ezek nem a „fontos”, nem a „nagy” versek, a költőktől általában nem ezeket idézzük. De együtt hallgatva őket egyszerűen többek lesznek önmaguknál.

S jön négy igazi hitvesztett vers az alkotás értelméről-értelmetlenségéről, s ötödiknek a címadó „Lámpafény”, Tóth Árpád szelíd sírása, magányról, illúziókról és hitekről. Tessék meghallgatni a felzaklató „Szobrokat vittem”-et Nemes Nagytól, Kosztolányitól „A lámpagyújtó énekel”-t – ahol a zenészek talán az egész lemezen a legfinomabb érzékkel találták meg a megismételendő, a hangulatot varázslattá emelő sorokat. Aztán a „Műterem” dacos fejfelszegését József Attilától, majd Karinthy kegyetlenül gunyoros fricskáját, amelyik sajnos korántsem „Együgyü mese”.

Úgy indítom újra a lejátszást, mint aki most már ismer egy utat, ahova szívesen invitálták, és most, hogy bejárhatja újra, szeretne még jobban körülnézni. Csak egyvalami hiányzik erről a lemezről. A koncerten olyan „Tiszta szívvel”-t raktak elénk Veronikáék, hogy borsódzott tőle a hátam – s ez a dal nem szerepel itt. Nagyon bánom, hogy nem találtak neki helyet ebben a zenei utazásban, csak abban bízom, valamikor hanghordozóra kerül az is.

Mert azt remélem, ez a „Lámpafény” messzire világít majd és azt se bánnám, ha új meg újabb lámpásokat gyújtana így a kvartett, felfedezve újra költészetünk kincseit – van mit megvilágítani, gazdag kincsesház ez. Mert ezen a lemezen e gazdagságra kifogástalan minőségben vetül a fény a zene által. Mert alázattal, gonddal építenek dallamokat a strófák köré, úgy tisztelik meg a zenével a verset, hogy a fülünkbe ragadnak a dallamok, és velük a verssorok. Dúdolom őket, sorok ragadnak a fejemben, jutnak eszembe a legváratlanabb pillanatokban. Belopta a fülembe magát ez az egyáltalán nem egyszerű zene. Tessék még tizenkét ilyet csinálni!

Korábbi kommentek:

Design

A legtöbben hajlamosak vagyunk a design fogalmát a méregdrága luxuscikkekkel azonosítani, és elképzelni sem tudjuk, hogy mindennapi életünkben folyamatosan jelen vannak ikonikus designer-tárgyak, éljünk bár egy puccos villában vagy épp egy lakótelep kilencedik emeleti panellakásában. Pedig így van! Hétköznapi használati tárgyaink nagy része évtizedek óta az ipari formatervezés világából kerül ki, a nagyáruházakban olykor fillérekért megkapható bútorok, konyhai eszközök, játékok mind-mind a designer-darabok másolatai. A design velünk él, akár akarjuk, akár nem, és a használat szempontjából teljesen mindegy, hogy valamelyik tervező eredeti darabja van-e a kezünkben, vagy annak egy tömegtermelésben gyártott verziója.

 De mi is a design? A fogalom pontos meghatározásával a legtöbbször bajban vagyunk, gyanítom, nincs is rá pontos magyar kifejezés – többnyire a formatervezéssel azonosítjuk, de ez nélkülözi azt a többlettartalmat, amivel a design rendelkezik: ami nem más, mint a forma, a funkció, és az esztétika tökéletes összhangja. Leginkább egy esztétikai minőséget jelöl, a használati tárgyaknak és a minket körülvevő funkcionális tereknek ad egy olyan többletet, amelynek köszönhetően azok használatuk során vizuális élményt is jelentenek. Minden vadhajtásával együtt – nyilván vitatható, hogy valóban szükség van-e minden évben több száz új evőeszköz-kollekcióra, hiszen a villa akkor is csak villa marad – a design szépséget visz hétköznapjainkba, ezzel hozzájárulva egy esztétikusabb, harmonikusabb környezet kialakításához.

A modern design kezdetei a huszadik század elejére tehetők, a Bauhaus mozgalom megalakulása körüli időkre. „Nincs lényegi különbség művész és kézműves között” – hangzottak Walter Gropius szavai 1919-ben, és ezzel vette kezdetét az a mozgalom, amely létrehozta a formatervezés, a tárgykultúra, az építészet és a művészet egy új, minden addigitól különböző ágát. Korábban a művészet és a kézművesipar markánsan elkülönült egymástól, ahogy a gyönyörködtetésre szolgáló tárgyak is elkülönültek a mindennapi használati tárgyaktól. Azonban az iparosodás, az egyre terjedő tömeggyártás és a mind kifinomultabb gyártási technikák már lehetővé tették, hogy a legmagasabb művészi minőséget képviselő tárgyak belopózzanak a szélesebb rétegek mindennapjaiba.

Ehhez persze az is kellett, hogy a tervezők folyamatosan reagáljanak a történelmi, társadalmi és tudományos változásokra. Azzal, hogy megjelentek új technikák, új iparágak, mint például az elektromosság, vagy az autógyártás, szükség volt új szakemberekre és új tervezőkre, akik megtervezik például, hogy is nézzen ki egy autó. Az újítás, a régi klisék felszámolása a korban az élet szinte minden területére kiterjedt – ahogy például az emancipáció kiszabadította a nőket a fűzőből, a világháború pedig munkába kényszerítette őket, úgy követelt teljesen új irányt a divattervezőktől. De tetten érhető ez a megváltozott élethelyzethez való alkalmazkodás a lakberendezésben is, ahol a szűkösebb körülmények és a társadalmi változások a nagyléptékű terek és reprezentatív bútorok helyett a használhatóbb, kényelmesebb berendezések tervezését követelték meg.

Ez a rendkívül igényes kivitelű, reprezentatív album a design születésétől kezdődően mutatja be a legfontosabb irányokat, hét területen – Bútor, Világítás, Divat, Konyhafelszerelés, Távközlési eszközök és háztartási kisgépek, Autótervezés, Palackok és vázák – a legfontosabb tervezők munkáit felsorakoztatva. Minden fejezet megérne egy külön kötetet, ahogy valószínűleg minden tervező is; mégis, így, egymás mellé rakva alkalmasak arra, hogy lássuk azt az ívet, amin az egymást követő trendek végigvonulnak, és figyelemmel kísérhessük a különböző területek egymásra hatását. Gyakorlatilag a kezdetektől napjainkig kapunk egy összefoglalót a legfontosabb designerek ikonikus tárgyairól.

Ami meglepetésként ért – a kötet monumentális mérete mellett – az a szöveg szinte teljes hiánya: a képleírásokon és a fejezeteket bevezető rövidke összefoglalón kívül csak a képek vannak, az album így nem helyettesít egy alapos kézikönyvet, ellenben remek kiegészítője lehet annak. A téma iránt minimálisan is érdeklődők minden bizonnyal találnak benne számtalan olyan ikonikus tárgyat, amiről már hallottak, amit szeretnének birtokolni, vagy épp ami megvan az otthonukban – ilyenkor elégedetten hátradőlhetünk a fotelben, hogy igen, jól választottunk, amikor kinéztük azt a teáskannát. És persze vannak olyan tárgyak, amik akkor is ismerősek lesznek, ha sosem érdekelt minket a design – az IKEA egyik legnépszerűbb foteljétől Philippe Starck kultikus citromfacsaróján és a sokfunkciós svájci bicskán át a Rubik kockáig.

Szinte reménytelen vállalkozás lenne felsorolni azokat a jelentős tervezőket, akik egy vagy több tárggyal szerepelnek a kötetben, nyilván nem is marad meg minden egyes kép ugyanolyan intenzitással az emlékezetben. Azonban megismertem jó néhány olyan designert, akinek munkásságáról a látottak után szívesen forgatnék akár egy önálló könyvet is, illetve az album mellé szívesen odatennék egy olyan kézikönyvet, ami megismertet a főbb irányzatokkal. És persze, ahogy az egy ilyen album többszöri végiglapozása után elkerülhetetlen, a környezetemben lévő tárgyakban önkéntelenül figyelem az árulkodó jeleket, azt a többlettartalmat, amitől nem csak a funkcióját tölti be az adott tárgy, de ránézni is jó.

Kiadó: Vince
Fordította: Borus Judit
 

Grazia Deledda: Szerelemből gyikolt

Az 1926-os irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, Grazia Deledda jóformán ismeretlen a magyar olvasók előtt – regényei közül mindössze egy jelent meg magyarul, a most a Metropolis Media Irodalmi Nobel-díjasok Könyvtára sorozatában is olvasható Szerelemből gyilkolt. Pedig az írónő szűkebb hazájában, Szardínián szinte „nemzeti írónak” számít, a szárd nép és nyelv egyik legnagyobb krónikásaként tartják számon, számtalan regényében és elbeszélésében foglalkozott a szárd parasztok életével, írásai alapján Olaszországban film is készült.

A Szerelemből gyilkolt az írónő pályafutásának elején, 1908-ban íródott, ám legfontosabb témái már itt is megjelennek: a paraszti élet, a vidéki kisközösségek mindennapjai, az egzisztenciális és hitbeli válság, a végzetszerűség, a sorssal való szembeszegülés hiábavalósága. A verizmus képviselőjeként Deledda a maga valójában ábrázolja a mindennapi életet, szépítés és parasztromantika nélkül, annak nehézségeivel együtt, ahogy az embereket is gyarlóságaikkal, kicsinyességükkel együtt jeleníti meg. Talán ennek is köszönhető, hogy könyvét nem lehet távolságtartás nélkül olvasni: nincs egyetlen szerethető, szimpatikus szereplője sem, se szép tája, vagy egy boldogító eseménye – ebben a regényben minden drámai.

Ez a túlfokozott drámaiság hordoz magában némi színpadiasságot, ám ezt nem tudom a szerző szemére vetni, hisz a nagy sorstragédiák valahol mindig színpadiasak – márpedig Deledda regénye igazi sorstragédia, egy korlátok között vergődő egyszerű lélek kanosszajárása, aki számtalan félreértés, rosszul felfogott önérdek és a másik által meg nem érdemelt segíteni vágyás miatt egész életében bűnhődik egy bűnért, amit a helyében tán sokan ugyanúgy elkövettek volna.

Maga a történet egyszerű, mondhatni kiszámítható, ahogy a végkifejletet illetően sem lehetnek kétségeink: egy elszegényedett nemesi családot ismerhetünk meg, ahol a nagyszülők körömszakadtáig őrzik őseik hagyományát, és a régi dicsőség és vagyon romjain próbálnak büszkén túlélni, míg a mindenki által léhűtőnek tartott unokájuk próbál újabb és újabb kölcsönöket szerezni, hogy megmentse a családi birtokot az elárverezéstől – amitől könnyű szerrel megóvhatná őket a náluk lakó nagybeteg nagybácsi, aki azonban önzése és az unoka iránt táplált gyűlölete miatt nem hajlandó segíteni.

A fiatalúrba szerelmes cselédlány, az egyébként családtagként kezelt Annesa elkeseredésében az egyetlen számára látható utat választja, hogy segítsen megmenteni gazdáit: megöli a mindenki által gyűlölt beteget – ám tette a nincstelenné válásnál is kegyetlenebb helyzetbe sodorja a családot. A falu kiveti őket magából, rágalmazás és letartóztatás követik egymást, Annesa pedig mindenki szemében a gonosz megtestesítője lesz. Amiben Deledda remek, az a gyanút, majd a bűntettről való megbizonyosodást követő reakciók megjelenítése: az addig közkedvelt, áldozatkészsége és dolgossága miatt becsült és maguk közé befogadott cselédlány egy perc alatt válik pusztító démonná, bibliai kísértővé, haszonleső gyilkossá – az addig megvetett és gyűlölt beteg nagybácsi pedig halálában felmagasztosul.

Lélektanilag nagyon érdekes regény, Annesa benső vívódása, hogy feldolgozza a bűnt, amit elkövetetett, és a falusiak reakciói a lány tettére egyaránt hitelesek; és képet adnak nem csak a tudatlanságból fakadó korlátoltság romboló hatásáról, hanem a tradicionális kisközösségek oly könnyen ítélő világáról is. Deledda ebben a korai regényében megcsillant valami kiemelkedőt, a magam részéről szívesen olvasnám a későbbi műveit – ez az egy kevés ahhoz, hogy meg lehessen ítélni általa egy Nobel-díjas író munkásságát.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Székely Éva

 

Kovács András Ferenc: Bohócöröklét

Hogy mekkora rangot adhat értő-érzékeny poéta az alkalmi vers, a köszöntő, a verslevél, a verses nekrológ műfajának, arra számtalan költőnk életművében sorolhatatlanul sok, igényes példa van – az alkalmiság nem gátja az ihletnek, ha egy Petőfi ír verslevelet Aranynak, ha József Attila kér Babitstól költemény-bocsánatot, ad abszurdum ha egy Parti Nagy temet szonettel pályatársat. Verset farigcsálni költőmeló, s az alkalom szülte faragvány az igazán nagyok kezében soha nem elhajítani való bot, forgács, szilánk; s ha játék is, valójában komoly ügy – ahogy egy „elbocsátó, szép üzenet” az, hogy alkalmasint Ady-t, az alkalmak nagymesterét se feledjem a sorból. Öröklétre érett dolgok ezek a bohóságok is – Kovács András Ferenc alkalmi költeményei.

Mert ez a lelket olykor kockán pörgető, időnként szemérmetlenül enyveskezű, parafrázisokban annyiszor lubickoló, Jack Cole-t álmodó, Lázáry René Sándornak verset „ajándékozó”, stílusimitációkban nagy kedvvel tobzódó, de ezer szárnyas utalásával kötelezően a kultúrába rántó költészet-szerepjáték most aztán vállaltan is beöltözik: bohócruhába. Ami nem azt jelenti, hogy újra-nevesül az eddigi – mellesleg vérkomoly - móka, és folydogál tovább változatlanul; hogy KAF újabb lírai alteregók színes göncébe bújva, Pessoa-i módon tágított én-határok további játéktereiben ekecsel bohócköntösben bohó rímjátékokat, sokkal inkább azt: mintha elköszönne ezektől a szerepekbe bújásoktól.

Nyitom a könyvet, s ahol nyílik, olvasok bele (így szoktam, hogy aztán szemérmetlen kóstolások után végre elkezdjem elölről: látva a szerkesztést, a ciklust, a kötet szándékait, azt a másodlagos tartalmat amivel – úgy képzelem – legalább annyit szöszöl költő, mint a versekkel). Nyitom a könyvet, s ahol nyílik, épp Tengerész Henrik búcsúzik. A pályakezdő kötet címadója, mégpedig sírverssel:

 „…Sosem gondoltam volna mint diák,

Kit vonzott még a föld sok kába tája

S homályba téka és kulissza vont

Hogy sorsom egy kőszarkofág Batalha

Kolostorában…” 

Elköszönés a javából, a pályanyitánytól, de Pessoától – a szerepébe bújástól – is. Ahogy lapozom tovább: Búcsú az angyalitól (öt vers Dsida Jenőhöz), Divertimento a barátságról a túlnanba, a nem ismert tartományba, honnan utazó még ugye soha vissza; Illyés Kinga emlékének – olvasom a míves, ihlettel költő-nyelvekbe formált szövegeket, és szinte kiabálnám: Ne még! Ne köszönjön el, uram, magának dolga van, magnak maradt: egy kultúrafosztott korban világító szövétnek! Még jó, hogy pöttyözi ezt az elkészülést a bohóci én: vers terem „ad notam” a Könyvhétre, alkalmi, gúnyba mártott vidám keserv Kölcsey modorában; terem Rigmus a könyvről, a másik könyvheti játék, megint csak „Dsidául”, az ő versnyelvén, de milyen gyönyörűen idézve és vitázva: 

„…Mintha a hexameterben elélne örökre, ki költő,

S bármilyen új alakot, fura maszkot, göncöt is ölt ő –

Senki se sejti, hogy álom a vers, mit egy agg siheder sző,

Senki se tudja, mit írt, hogyan értheti, vagy ki e szerző?

Semmi, ha tán meg is írta, ha közre is adta a könyvet,

Mit feledés vize mos szét, s eszmei partra közöny vet…”

 Hogy aztán elszabaduljon ez a magamagát is marcangolva kinevető humor, ilyen sorokat vetve:

 „…Jaj magyar íróság – csupa rettenet, ős jetik álma!

Egy yuppie többre mehetne, ha csekkeket ő dedikálna

Inkább, mint e koros had, amely még azt hiszi, most hat,

Hisz dedikálni leroskad a székre, amíg beleposhad…” 

Keserű nevetés ez, nem hiszi már a jobbító erőt, a szándékát is tagadná. Ott az Ötven felé a költő: „…hogy lenni lett, bár mindent jól tagad.” s – nyilván – tagadna még, ebben a „minden szétesett” helyzetben, épp kilóra kimért kultúrák morzsáit számolva, ápolva-megidézve a hazai, az erdélyi gyökérzetet, ahol a Téka utca is Pádes utca immár. A gyökereket manapság kitépik. Holott a kultúra valójában ez a folyamatosság: az emlékezésé, a verset olvasó ember versekre, költőattitűdökre, egymásra hatásokra kell így emlékezzen, és KAF egyik legnagyobb erénye, hogy emlékeztet. Versekre, költőattitűdökre, egymásra hatásokra.

Az a helyzet, hogy ekkora költői apparátussal, mint amit a költő az évek folyamán összeépített, gyakorlatilag mindegy az apropó, a modor, a téma – és voltaképp az is mindegy, végig képes-e követni olvasója a számtalan vers-szőnyegbe szőtt utalást. Mert a versek tiszta hangon, minden szépelgő pötymörgés nélkül, korban a kortárshoz szólnak. Hatnak. Csak el kell őket olvasni.

Kiadó: Magvető