Iselin C. Hermann: Dominó

A Dominó szerelmesregény – írja a fülszöveg, és valóban, sokáig nem is más, mint egy újabb - biztos kézzel megírt, kellemesen szellős-franciás - párizsi szerelmesregény. Három nő és három férfi kering benne egymás körül, ki csal, kit csalnak, ki szerelembe esik, ki csak játszik – és az egész közepén ott van maga Párizs, utánozhatatlan hangulatával, könnyed flörtre csábító rakpartjaival, lebegő sáljaival.

Manon, a gazdag, hűvös szépség magányosan tengeti napjait elegáns lakásában, miközben férje, a menő orvos Zephyr látszólag mindent elkövetne, hogy közelebb kerüljön feleségéhez – ám rendre egymás falaiba ütköznek. Rose, a gyermekét egyedül nevelő tűzrőlpattant pincérnő napról napra csak várja, hogy szeretője, a híres író, Toqué végre faképnél hagyja feleségét és igazi család legyenek – hiába. Eric, az életművész-egyetemista-betegápoló, aki mindenkin segít, egy lélekben fiatal és örökké lázadó idős hölgy alkalmazásába kerül. Sabatine, a fotóművész-családanya, aki épp szétszakadni készül unalomba fulladó házassága, két gyermeke és hivatása között, egy szép napon váratlanul belefut egy férfiba, aki fenekestül felforgatja egész életét.

Az olvasó meg nem győzi kapkodni a fejét, hogy ki kicsoda ebben a könnyed kis társasjátékban. Iselin C. Hermann azonban trükkös szerző, és nem hagyja, hogy túlságosan kényelmesen belehelyezkedjünk ebbe a „lebbenünk, mint lepke virágról virágra, különösebb következmények nélkül” hangulatba, ami oly sok franciás szerelmes regény sajátja. A Dominó szerelmesregény – ám a szerelem sötétebbik, bántó, kegyetlen oldaláról. Arról, mily hányavetin csaljuk egymást, bántjuk egymást, mennyire képtelenek vagyunk elköteleződni, megnyílni, elfogadni valakit a maga teljességében. Pofán csap a regény realitása, pedig csak épp olyan, mint az életünk. Nem az a tipikus rózsaszín lányregény.

Sokkal inkább tanmese arról, meddig gabalyodhat valaki a saját hazugságai hálójába, hogy aztán már ő maga se tudja, kicsoda, kihez fűzi hűség, kihez szerelem, kihez kötelesség. Hogy hova jut az ember, ha addig redukálja az érzelmeit, hogy ne érintse meg, ha valaki teljes valóját adná neki. Hogy mennyire elvakítanak a látszatok, a percnyi gyönyör, az életünkön gyorsvonatsebességgel átzakatoló vágy. Van, aki csal, van, akit csalnak. Van, aki a szemünk láttára épül érzelmi analfabétává, és van(nak), aki(ke)t magával ránt és tönkretesz. Kirakós, ami ha kiegészül, legszívesebben nem hinnénk, hogy ilyen létezhet, hogy ennyire gerinctelen, érzelemtelen emberek ily könnyedén csavargatják az ujjuk köré embertársaikat – miközben tudjuk, hogy létezik, hogyne létezne.

Édesen indul ez a regény és nagyon keserű lesz a végére. Mint egy kihűlő kapcsolat, fokozatosan fojtja meg a benne élőket – szereplőt és olvasót egyaránt. A végén nagyon tudunk örülni érzelmekkel zsonglőrködő bűnösünk bűnhődésének, ám óhatatlanul felmerül a kérdés: mi változik? Vajon ő megváltozik? Tanul a hibáiból? Vagy széttöredezett már annyira, hogy fel sem fogja, fel sem merül benne, hogy hol rontotta el? És vajon attól, hogy az ő élete fordulatot vesz, azok, akiket megcsalt, megalázott, eldobott, jobban érzik magukat? Tudnak újra bízni? És vajon ők körültekintőbben szórják szerteszéjjel az érzelmeiket eztán? Vagy minden marad a régiben? Úgy hiszem, Iselin C. Hermann kritikája elég egyértelmű: túlságosan könnyedén játszadozunk egymás érzelmeivel és tesszük kockára újra meg újra azt, ami a legfontosabb. Játszunk, anélkül, hogy ismernénk a játék valódi tétjét. Csoda-e hogy amikor ráébredünk, mit is kockáztattunk, már rég késő?

Kiadó: Park

Fordító: Kertész Judit