Zadie Smith: Fehér fogak

„Micsoda békességes lét! Micsoda öröm lehet az életük! Benyitnak egy ajtón, és nincs mögötte más, mint egy fürdőszoba vagy egy nappali. Csupa semleges hely. Nem pedig ezeknek a jelenidejű szobáknak és múlt idejű szobáknak a végtelen útvesztője, hogy ki mit mondott bennük, és tele az egész cuzammen kinek-kinek a történelmi kulájával. Nem azon filóznak folyton, hogy értelmet pofozzanak a régi hibákba. Nem hallgatják örökösen a régi szart. Nem adnak elő bűntudati szavalókórust a tömegközlekedési eszközökön. Tényleg léteznek ilyen emberek. Én mondom. Életük legnagyobb megrázkódtatása, hogy kicseréljék-e a tapétát. Számlafizetés. Kerítésjavítás. Nem érdekli őket, mit művelnek a srácaik, amíg nagyjából egészségesek. Boldogok. És nem világháborúznak minden kibaszott napon azon, hogy kicsodák, és kiknek kellene lenniük, hogy kik voltak és kik lesznek. Tessék, kérdezzétek meg tőlük! Majd ők megmondják. Nincs mecset. Esetleg egy kis templom. Bűn alig. Sok-sok megbocsátás. Nincs flúg. Nincs bolondóra. Nincsenek csontvázak a szekrényben. Nincsenek dédnagyapák. Itt és most húsz fontot teszek rá, hogy a jelenlévők közül Szamad az egyetlen, aki tudja a dédnagyapja combkörméretét! És tudjátok, hogy ők miért nem tudják? Mert nem érdekes! Nekik ez múlt! Így szokás más családoknál. Nem siratják magukat. Nem rohangásznak, mint pók a falon, azon élvezkedve, igen, élvezkedve, hogy mennyire fogyatékosak! Nem azzal töltik az időt, hogy megpróbálják kitalálni, mivel gubancolhatnák össze még jobban az életüket. Ők csak élnek…”

Zadie Smith két utolsó regénye, az NW és a Swing Time után az elsőként - eredetileg az ezredfordulón - megjelent Fehér fogak egészen meglepő élmény volt. Ahhoz képest, hogy újabb regényei mennyire könnyedek, posztmodern játékaik ellenére is egészen könnyen olvasható, laza szövésű darabok, ezen az elsőn néha olyan nehéz átgázolni, mint egy mocsáron – csak húzza, húzza le a lábunkat, legszívesebben hagynánk a fenébe az egészet, mielőtt teljesen belesüllyedünk, aztán persze vonszoljuk magunkat tovább, és a végére megéri, naná, hogy megéri, de azért ott van a kisördög: lehetett volna ezt ennél sokkal kevésbé sűrűre, benne volt vagy négy könyv alapanyaga, minek kellett ennyire eltúlozni? Pláne annak fényében, hogy témáiban sosem tudott elszakadni a „gyökerektől”: Willesden bevándorlóktól tarkálló utcái, az egykori gyarmatbirodalmak legkülönbözőbb nációinak együttélésre tett kísérletei és azok ismétlődő ellehetetlenülései, az identitáskeresés, a múlttal való szembenézés és a múlt erőszakos magunk mögött hagyásának igénye, idegengyűlölet, hagyomány és haladás ütköztetése, új életutak, új választási lehetőségek, új technológiák és azok beemelése a múltban ragadt életekbe – ezek minden könyvében jelen vannak. Tipikus első könyv a Fehér fogak: szerzője mindent, de mindent bele akart írni, ami foglalkoztatta – tán ő sem számított rá akkor még, hogy képtelen lesz „kiírni” magából a múltat, és további regényeiben is ezt fogja boncolgatni.

Mindettől eltekintve a Fehér fogak remek könyv. Két, a végtelenségig össze nem illő barát meséje, akiket a háború poklában sodor egymás mellé a vakvéletlen, hogy aztán sose szabaduljanak egymástól és feleségek, gyermekek, anyósok, ideológiák, szélsőségek, rossz döntések, tudományos áttörések gubancolják össze az őket összekötő szálakat. A külvárosi angol kisember már-már karikaturisztikus iskolapéldája, Archie és a bengáli hős leszármazottja, Szamad egy lerobbant angol tankban bekkeli ki a háború végét, valami isten háta mögötti balkáni falu határában, ahol, hogy-hogy nem, a helyiek elfelejtenek szólni nekik, hogy az egész hajcihőnek vége. Hősi tettek nélkül, az új generációk szemében már inkább ciki háborús emlékekkel vánszorognak el a hetvenes évekig, amikor mindketten friss házasként és újdonsült apaként kezdhetnének új életet. De vajon mifélét?

Szamad, aki egész életében bánja, hogy maga mögött hagyta a hazáját és egy idegen földért harcolt, akinek legnagyobb vágya, hogy ikerfiai közül legalább az egyiket hazaküldhesse, hogy hithű muzulmánként nevelkedhessen ősei földjén. Archie, akit sosem érdekelt saját származása (hisz ő csak egy Jones, átlagosabb brit nem is lehetne), amíg el nem vette a félig jamaikai Clarát és vele hozományként a jamaikai-angol identitással való háborúzást. A környezet Willesden, Északnyugat-London, ahol a londoni bevándorlók nagy része él: muzulmánok, kínaiak, karibiak, írek, elszegényedett angolok. Ahol a hagyományos keresztény (s pogány természeti) ünnepek mellé a legkülönbözőbb vallások ünnepeit is felvették az iskolai naptárba. Ahol aki nem a többségi társadalom kirekesztési kísérleteivel vív éppen, azt egy másik bevándorló náció képviselői akarják tönkre tenni. Sűrű, zavaros közeg ez, ahol a sorsközösség és az egymás iránt érzett gyűlölet és féltékenység alkot robbanásveszélyes elegyet.

Ebbe a közegbe nő bele Archie lánya, Irie és Szamad fia, Millat. Egy iskolai kihágásnak köszönhetően mindketten a középosztálybeli „kirakatliberális” Chalfen család védőszárnyai alá kerülnek és belebonyolódnak a családfő, Marcus Chalfen tudományos munkájába. Chalfenék nem csupán tanítják és munkával látják el a két elveszett fiatalt, de ha kell, pszichológust fizetnek, ha kell, szállást adnak, összebarátkoznának a családokkal, esetlenül tennének jóvá jóvátehetetlen múltbeli vétkeket, és hazahozatnának elveszett testvért a száműzetésből. Segítenének, mégis a legrosszabb gyarmatosító reflexekkel veszik kézbe a „segítségre szorulók” életének rendbetételét. Ezzel persze csak katalizálva az eseményeket, melyek megállíthatatlanul rohannak a szélsőségek felé. Ugyanazt látjuk a Jones - Ikbal - Chalfen családok faramuci dinamikájában, amit makrotársadalmi szinten: amíg képtelenek vagyunk a bevándorlókat, elnyomottakat, hátrányos helyzetűeket valóban partnerként kezelni, és a legtöbb, amit teszünk, hogy elnyomás helyett pátyolgatással és látszatnagylelkűséggel próbáljuk elkendőzni egykori vétkeinket, addig közeledés helyett csak a radikalizálódás felé toljuk mindkét oldalt.

Ami különösen akkor veszélyes, ha az egyik sarkon ott ólálkodik az iszlám szélsőség, mely alig várja, hogy keblére öleljen egy, a globalizációból kiábrándult eltévelyedett fiatalembert; a másikon a jamaikai nagymama és az ő szektája, akik alig várják, hogy megtérítsék az unokát és együtt várják a világvégét; a harmadikon meg radikális állatvédők, akik bárkit szívesen fogadnak, aki Marcus hajmeresztő biológiai kísérletei ellen tüntetne, hát még a bűnös tudós családtagját. Egyszerre küzd itt minden szereplő múlttal, identitással, barátságokkal, szerelmekkel, izmusokkal, tudománnyal és hitekkel. Ami természetszerűen vezet a drámai végkifejlethez, a valódi robbanáshoz, ahol lehull a lepel egy régi titokról, egy barátság megerősödik, egy lövés eldörren, és újabb apa nélküli gyermek jön a világra, akinek lesz még dolga a saját identitásával… Mert sosem változunk, futjuk ugyanazokat a köröket, bogozzuk tovább ugyanazokat a szálakat, és ha visszanézünk húsz év távlatából, látjuk jól: csak egyre gubancosabbak lettek. Változást várni hiábavaló, amíg nem tudunk megváltozni mi, emberek. Amíg múltban élünk, folyvást múltbeli sérelmeket torolnánk, az se érdekel, kin, csak valakibe belerúghassunk. Hátha azzal egy fikarcnyit visszaszerzünk egykor elvesztett méltóságunkból. Nem fogunk.

Sűrű, sok és a végkifejletben már-már nevetséges túlzásokba esik – mégis remek regény. Mert nagyjából mindent elmond bevándorlásról, identitáskeresésről, múlttal való együttélésről és a jövő kiszámíthatatlanságáról, amit el lehet. Zadie Smith nagyon tud írni – mondjuk most már kíváncsi lennék, tud-e másról is írni. Remélem, egyszer kiderül.

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Kis érdekesség a végére: tavaly egy koncert hatására új zenei kedvencet avattam, erről írtam már az évösszegzőben is – a norvég Beady Belle zenekar egyik száma alatt teljesen véletlenül figyeltem fel Zadie Smith fotójára, és kis utánaolvasással kiderült, hogy egy egész albumot (Cricklewood Broadway – egy északnyugat-londoni utcáról kapta a címét) szenteltek e regénynek. Több dalszöveg idéz szó szerint a regényből („Every Moment”, „My Name on the World”), az egyik szám pedig egy fontos mellékszereplőről kapta címét („Poppy Burt-Jones”). Hangulatában ez a jazzes minimál groove nekem nem illik a regényhez, ettől függetlenül nagyon bírom, ha így összeérnek a szálak és kiderül, hogy számomra fontos alkotók reflektáltak egymásra.