Joanne
Harris újra meg újra meglep. Annak ellenére, hogy már rég kitört nálam a
„gasztroregények királynője” skatulyából, és lenyűgözött már krimivel,
fantasy-vel és változatos novellákkal is, azért amikor meghallottam,
hogy kiadják fiatalkori kísértethistóriáját, volt bennem egy pici
szkepticizmus. Nagyon nagy kíváncsisággal vágtam hát bele, és
természetesen most sem csalódtam. Lassan kijelenthetem, hogy Harris
akármit írhat, nekem az tetszeni fog, egyszerűen nem tud hibázni.
Az
Aludj kislány igazán nem is kísértethistória, nem is rémregény
(megjegyzem, hála az égnek, mert kevés dolog van ugyan, amitől félek, de
a szellemektől nagyon), inkább pszichológiai thriller, némi mágiával,
misztikummal fűszerezve. A varázslat, a boszorkányság, a tudatalatti
hatalmas szerepet kap a történetben, mégsem ez áll a középpontban, hanem
az emberi gyarlóság, az emberi érzelmek, vágyak, azok minden pusztító
hatalmával és őrületével együtt.
Henry
Chester, a nem különösebben tehetséges festő egy nap meglátja az utcán a
kilencéves Effie-t, és aztán évekig a lány gyermeki bájának bűvöletében
él. Csak őt festi, a legkülönbözőbb szerepekbe bújtatja, babusgatja, a
tulajdonának tekinti, az ő kis kolduslányának. Amikor Effie tizenhét
lesz, feleségül veszi. Ám nem sikerül örökre magához láncolnia a
rajongott gyermeket, mert nem veszi észre, hogy időközben felnőtt,
fiatal nő lett, aki szerelemre, szenvedélyre vágyik. Hogy csírájában
elfojtsa a fiatal nő szárnypróbálgatásait, benyugtatózza, továbbra is
úgy bánik vele, mint egy gyenge, beteges gyerekkel. Effie a nyugtatók
hatására természetfölötti élményeket él át, tudata képes lesz elhagyni a
testét, és ezzel felhívja magára a lánya elvesztését évek óta gyászoló
mágiában jártas kurtizán, Fanny Miller figyelmét. Közben megtapasztalja a
szenvedélyes szerelmet férje régi rosszakarója, a festő-szélhámos Mose
Harper oldalán, és hirtelen valami olyasminek a közepén találja magát,
amit nem tud megérteni, mert ésszel fel sem felfogható.
Négy
főszereplője van a történetnek, négy mesélő, akik mind saját kis életük
poklából menekülnének, és saját kis történetüket mesélik el, ami persze
összefonódik, de valahogy mégis különálló marad. Felróhatnám a könyv
hibájának, hogy a négy szereplő szála nem áll össze tökéletesen eggyé,
de az is lehet, hogy ez nagyon is tudatos, vagy ha nem is tudatos, de
része lehet a történetnek. Ami viszont már itt is nagyon ment az
írónőnek, az a szereplők közti dinamika. Olyan szépen, okosan, hitelesen
ábrázolja a szereplői egymáshoz fűződő érzelmeit, vágyait, őrületeit,
miközben mélyen és kegyetlenül bele tud ásni a szereplők lelkébe, hogy
kimazsolázza onnan a legrejtettebb, legvisszataszítóbb, legkegyetlenebb
dolgokat.
Elfojtott
vágyak, rég eltemetett titkok, múltbeli bűnök kerülnek felszínre,
miközben egy valamikori frusztrált kisfiú felnőtté érve perverziói
rabságában vergődik, egy anya kegyetlen bosszút akar állni gyermeke
gyilkosán, egy kalickában tartott, szárnyaszegett kismadár pedig repülni
akar. Nem egy vidám történet, és a mágiától, misztikumtól, ami
körüllengi, csak még fojtogatóbb lesz. A végén feltesszük magunknak a
kérdést, hogy megérte-e, egyáltalán miféle bosszú érhetne meg ekkora
áldozatokat, de amíg ide eljutunk, a gyönyörűen elmesélt, bujaságtól,
női praktikáktól, boszorkányságtól fűtött mese éppúgy beszippant minket,
mint a sokszor megidézett Seherezádé történetei.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése