2023. június 5., hétfő

Joanne Harris: Mint pók a kulcslyukon

„Sosem rajongtam a szappanoperákért. Talán azért, mert a St. Oswald maga is egy végtelenbe nyúló dráma kicsi, de heves közösségünkkel, jövés-menésünkkel, konfliktusainkkal, haláleseteinkkel. Ismertem Mestereket, akik néha évekig nem voltak hajlandók szóba állni egymással olyan viszonylag jelentéktelen ügy miatt, hogy egy kolléga engedély nélkül elvitte a terméből a lábtörlőt.”
 
Hát ez is elérkezett. Joanne Harris tényleg addig nyújtotta a St. Oswald rejtélyeinek sorát, hogy az utolsó részre sikerült majdnem annyira irritálóvá válnia, mint egy szappanopera sokadik évadának. Vagy csak én öregedtem ki belőle. Amikor láttam, hogy újabb kötet jelenik meg az írónő iskolai krimijei sorában, volt bennem némi kétely: vajon kell-e ez nekem, tudom-e még ugyanazzal a lelkesedéssel olvasni, mint anno az Urak és játékosokat, van-e még ebben a sztoriban elég muníció, egyáltalán, Harris és én kompatibilisek vagyunk-e még? Az igazi rajongásom az írónő művei iránt tíz-tizenöt évvel ezelőttre tehető, s azóta annyit változott az olvasói ízlésem is…
 
Nos, ez az eset, amikor a bizonytalanságom jogos volt, és bár nem mondhatnám, hogy megbántam, hogy elolvastam, mert jól szórakoztam, és bizonyos pontjain eléggé beszippantott, de nem kerül az újraolvasandók közé. Abban is kételkedem, hogy fél év múlva emlékezni fogok a nagy rejtélyre. Sajnos.
 
Mert persze ezúttal is egy rejtéllyel indítunk: az előző tanév felfordulása után nem csekély mértékben megváltozott St. Oswald Akadémia (már nem Fiúiskola) új melléképületének építési területén néhány diák egy gyanúsan holttestre emlékeztető kupacot vél felfedezni – mit ad isten, ők épp Roy Straitley kedvenc diákjai, akik sietnek is az öreg latinprof tudtára adni, hogy itt bizony új, talán minden eddiginél nagyobb kaland ígérete sejlik fel a láthatáron. Mert mi más lenne egy építkezési gödörben talált több évtizedes holttest egy rakás kamaszgyereknek, mint kaland, rejtély, izgalom? Az egyre öregebb, az előző évi kalandoktól már éppen eléggé megviselt és újabb, szeretett iskolája múltjának sebeit feltépő rejtélyt a háta közepére sem kívánó Straitley kötelességtudóan tájékoztatja az új igazgatónőt – kinek dicsőséges uralmát mi sem veszélyeztethetné jobban, mint egy ilyen, nyomozást, botrányt, az építkezés leállását, a támogatások elveszítését eredményező felfedezés.
 
Így hát La Buckfast, a St. Oswald első női igazgatója, aki puszta létével megtestesít mindent, amit eme ősi szentély őrzői megvetnek, ahelyett, hogy rögvest értesítené a hatóságokat, mesélni kezd. Mesét egy kislányról, akinek a bátyja rejtélyes körülmények közt tűnt el a rivális iskola, a King Henry termeiből. Mesét egy fiatal nőről, akinek meg kellett küzdenie a szülei hideg gyászával, a külvilág értetlenségével, a férfi kollégák lenézésével, a rendszerrel, amely egy fiatal, egyedülálló anyának sosem szavazna bizalmat; hogy hányszor kellett megalkudnia, hátsó ajtókon beosonnia, bekúsznia mint pók a kulcslyukon, mire katedrát, elismerést, tudományos karriert, hatalmat kaphatott. Mesét egy csalóról, aki gátlástalanul kihasznál öregeket, lelki sérülteket, aki képes magát az eltűnt fiúnak kiadni és megfosztani a szülőket minden pénzüktől. Mesét egy véletlenül lett gyilkosról, aki maga sem tudja, hogy úszott meg mindent.
 
Seherezádé mesél itt az életéért – bár túlzó a párhuzam, annyit sulykolja belénk az írónő, hogy mi sem tudjuk másként tekinteni, mint egy életre-halálra szóló játszmát. La Buckfast, Rebecca, Becky tudja, hogy minden apró morzsával csak jobban felkelti Straitley érdeklődését – Straitley meg tudja, hogy minél tovább hagyja mesélni, annál jobban belegabalyodik a történetbe, annál tovább hever felfedezetlenül a holttest az építkezésen, annál nagyobb valószínűséggel temetik betonba, mire ő leleplezhetne bármit. Vagy bárkit.
 
Mi meg olvassuk a kettejük csipkelődésébe illesztett visszaemlékezéseket – két, egyaránt megbízhatatlan elbeszélő, egyik a kor és a betegség miatt emlékszik hiányosan, másikuk annyi titkot őriz, hogy már maga sem tudja, mi az igazság. Rejtély bontakozik itt, sötét, súlyos, amit a gyermeki képzelet csak még rémisztőbbé, már-már túlvilágivá fest – valójában papírvékony, ostoba balesetek sorozata. Két nagy baj van a regénnyel. Az egyik, hogy a csavar félúton oly könnyedén kitalálható, hogy az már szinte bántó – és még csak súlyt sem sikerül neki adni, csak vállat vonunk, hogy hát ja, van ilyen, balesetek történnek, a gyermeki képzelet meg olyan, amilyen, egyébként meg kis görény mind, szóval úgy kell nekik. A másik, hogy Straitley és Becky esti szeánszai, a mese kibontakozása annyira túlírt, hogy az már művészet az amúgy nem olyan vaskos négyszáz oldalon. Ráadásul mindkét szereplő unalmas. Straitley az első kötetben szerethető vén bútordarab volt, aki a megszokott rutinokhoz, a szúette bútoraihoz és a St. Oswald hagyományaihoz való mulatságos ragaszkodása ellenére élénk, szellemes, csodálatra méltó tanár és mentor tudott lenni. Mostanra csak egy zsémbelődő, gyengélkedő, a múltbeli dicsőségen merengő vénember lett. Becky pedig, akit megtört az élet, aki annyi mindenen ment keresztül, aki valójában csillogó és erős is lehetne, annyira belevész a saját Seherezádé-szerepébe, hogy teljesen elszürkül a meséje mellett. Szürke. Az egész történet az, piszkos, unalmas szürke, mint egy építkezés felásott gödreiben gyűlő esővíz, benne egy halom hordalékkal, mit vagy a föld mélye rejtett, vagy a szél fútta ide, vagy felelőtlen diákok dobálták bele. Némelyik rejthetne egy igazi kalandot, rejtélyt, izgalmat. De legtöbbje simán csak szemét.
 
Abból a szempontból persze igazságtalan vagyok, hogy Harris még mindig képes elragadni az olvasót, olvasmányos, szórakoztató, két kánikulai délután alatt könnyen fogyasztható kis krimi. Csak az előzmények ismeretében ez így édeskevés. Arra viszont jó volt, hogy meggyőzzön: újra kell olvasnom az előző két könyvet. Egyrészt, jó lenne a három kötetet egyben látva összefűzni a szálakat; másrészt, kíváncsi vagyok, hogy az Urak és játékosok így tizennégy évvel az első olvasás után milyen hatással lesz rám. Derüljön ki, hogy valóban miről van szó: Harris fáradt ki, vagy én öregedtem ki a regényeiből.
 
Kiadó: Libri
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...