Alessandro Baricco: Harag-várak

Most nem köti az orrunkra a szerző, hogy ez egy történet (nem regény, nem elbeszélés), és azt sem szögezi le, hogy ez egy fekete történet, koromfekete, mozdonyszínű. Rail úrról, aki a maga kedvére olykor vonatra száll és elutazik, ki tudja hova – otthagyva Junt, gyönyörű feleségét. A Rail Üvegipari Művek tulajdonosa, aki olykor képes hónapokig elmaradni, se levél, se semmi. És Jun, aki nem pazarolja ilyenkor arra az idejét, hogy várja. Jun arca. Jun ajka. Amit minden nő irigyel Quinnipakban, amire minden férfi vágyik Quinnipakban. Az ajak, ami akkor sem biggyed szép képtelenségéből közönségesbe, mikor Rail úr egyszer hazaérkezve elé állítja a mulatt kisfiút ezzel: ő Mormy. Az én fiam. Egy történetben, amit (fokozatosan ébredsz erre rá) úgy kell olvasni, hogy fekete történet. Amit ha elmesélsz, mintha egy könyvből olvasná fel az, akire rábízták egykor. Egy szépséges, fiatal futár olvassa fel, ha ráébredsz. Ha elmeséled.

Először becsuktam félúton, immár évekkel ezelőtt – elraktam magamban és nem a többi közé. Nem a Tengeróceán kegyetlenségében is szépséges tekintete, nem a Vértelenül valódi bosszút valódi szavakkal mesélő kegyelme, nem Mr. Gwyn portréja mellé, bár a polcon ott látszott – a szerző többi könyve közt. A szerző könyvei elvarázsoltak, és először nem akartam befogadni ezt, itt – akkor tettem le, amikor rájöttem: cseréptörést tartok a kezemben. Az üres lappá lett olvasó, a befogadás kedvéért lepucolt, ünnepre nyíló kíváncsiság sértve érezte magát bennem. Sokkal jobban gyötört az olvasása, mint az Emmaus szembesülésének lapozásakor, mert itt az otthonos, finoman vers-szerűvé elemelt íróvarázslat, a leginkább Baricco-i, tündérség-megidézés szenvedett teljes vereséget, irtózatos vereséget a szemem láttára.

Érni kellett hozzá – vagy ami ritkán, de ugyanazt jelenti: hozzá kellett öregedni. Hogy megszeressem Pehnt-et, és a zakót, amibe majd belenő; Pekisch zenevízióit, a humanofont, a kakofóniát; hogy megszeressem Andersont, aki érti és teremti az üveget; Hector Horeaut, aki mindőnket álmodná bele a tehetség varázslatául, hazugságaink ellen át-világuló üvegpalotába – és a többi törékeny, veszésre ítélt szereplőt, Junnal és Dan Rail úrral az élen. A kés élén, ami a szerelem történetét egy nap úgyis kettévágja. Nem az elhivatottság nevében, ami útra csábít (ami eljuthatna a távoli Vágyig, amit a helybéliek Csalásnak, vagy Csalatásnak is neveznek). Hiszen tudjuk, valaki majd elindul egy nap ebben a fekete történetben Morivarba, búcsúval és gyásszal a szívében – pedig még él majd, akitől búcsúzik, és akit meggyászol. És nem Elisabeth viszi majd, az elhamarkodottan megvásárolt álom (névvel keresztelt) koromfekete mozdonya, az elé fektetett, nevetségesen rövid, méregdrága, életet fosztó pályán.

Meg kellett érkezni ehhez a könyvhöz, vagy pontosabban az észrevételhez, hogy ez a történet a Selyem tökéletes komplementere – az írótól legkedvesebb irodalmi varázslat tudatos, pontos felszámolása. Egy fekete történet által, ahol az elhívód túl korán elhal, ahol a hős-mivoltod elemészti a csalás és megcsalatás, ahol a statisztéria kisszerű bűneink áldozatául esik. Borzongtam bele, amikor felismertem, hogy ez egy fekete selyemlepellel letakart tükör. S a tükör által homályosan mindaz, amit nem veszítettünk el. Sőt, letehetetlenül ott van a kezünkben, még ha menekülnénk is előle: hogy amíg úton vagyunk, ne kelhessen útra, aki szeret, ha menekülnénk előre bolondokházába, vagy az ismeretlenbe, amit Amerikának neveztek a regény felfoghatatlan, varázslatos akkoriban-jában. Abban a korban, amikor a ráció rádöbben: áltatta magát azzal, hogy a világa teljesen megérthető.

Meg kellett érni hozzá, ahogy egy másik varázslatom, a Berlin felett az ég mellé kellett elfogadni a Távol és mégis közel keserű kiegészítését. Hogy a Selyem és a Harag-várak is együtt egész, együtt adják ki ama rejtélyes állandóság látomását. Ami a szerelem, egy férfi keze, egy asszony ajka, az illatok, a zene, a világ ékessége apró, jelentő jelek dekódolható ketrecvilágába tördelve. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent nem tudunk elveszíteni, mégsem, s hogyan viseljük emelt fejjel, mégis. Hogy olyan, mintha a mindenség súlya nehezedne ránk. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva