Robert Galbraith: Halálos fehér

„Néha ha úgy viselkedik az ember, mintha semmi baja nem lenne, az megoldja a bajt. Néha muszáj jó képet vágni a dolgokhoz és menni a világba, és az egy idő után már nem is tettetés, hanem maga az ember. Ha megvártam volna, mikor érzem úgy, hogy most már ki merek jönni a szobámból, miután… tudja, hát még most is ott lennék.”

Három évet kellett várnunk a Cormoran Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk (gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással. Rengeteg kritika éri a Halálos fehért amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki az ív, amit ezek a regények felépítenek.

Mert hogy is ismertük meg Robin Ellacottot? A Kakukkszó elején egy bizonytalan, bármiféle képzettség nélküli, vidékről a nagyvárosba csöppent lányzó volt, aki egy fiatalkori trauma miatt otthagyta az egyetemet, akit a három fiútestvére egész életében vegzált és aki miattuk (is) mindig magába zárta valódi ambícióit, aki épp hozzá készült menni középiskolai szerelméhez, az őt látszólag szeretettel elhalmozó, valójában basáskodó, a lány bizonytalanságát vastagon kihasználó, érzelmileg abuzáló Matthew-hoz. Amikor az első részben helyettesítő titkárnőként bekopog a magánnyomozó irodába, Strike-kal együtt mi sem várhattunk tőle sokat. Aztán ahogy haladtunk előre a nyomozások során át, és fény derült nem csak a rátermettségére, hanem titkolt traumáira is, úgy lett egyre érdekesebb, összetettebb, élőbb karakter. Mígnem a Gonosz pálya végére már ő vihette hátán a nyomozást is, a történetet is – hogy aztán olyan pofont kapjon Strike-kal együtt az olvasó is, hogy a fal adta a másikat. Innen szép nyerni.

Hogy sikerül, az Rowling / Galbraith mély emberismeretét dicséri. Robinnál élőbb és hitelesebb női főszereplővel kevéssel találkoztam manapság. Az aktuális rész elejének gyomorforgató esküvői drámája és a megalázó visszatáncolás éppoly pontos és emberi, mint utána az a párszáz oldalnyi tehetetlenség. Robin vergődése, amit netszerte szappanopera-szerű időhúzásnak aposztrofálnak, tökéletesen jeleníti meg egy olyan nő tehetetlenségét, aki benne ragadt élete első, rossz kapcsolatában, úgy, hogy a bántalmazó férjen kívül nincs igazodási pontja, nincs, ami mentén meghatározhatná önmagát, aki egyszerre küzd egyre súlyosbodó pánikbetegségével és önállósodási kísérleteivel – egy olyan munka révén, amit a férj kezdettől utál, s jórészt épp azért, mert annak révén a cuki, elnyomott, tökéletes hátország-feleség Robin esetleg magára találhat(na). Iszonyúan fáj Robin minden eltitkolt pánikrohama, minden hamisan kimondott „szeretlek”-je, minden műmosoly, amit csak azért vet, hogy Matt ne veszekedjen már megint a munkája miatt. Fáj, mert hiteles. Mert el sem tudjuk képzelni, hány Robin járkál körülöttünk, akiknek elnyomását a környezet módszeresen nem veszi észre (féltésből, megszokásból, társadalmi elvárások miatt).

Nem véletlenül időzöm ennyit Robin átalakulásán – így a negyedik rész után a sorozat legszebben felépített és legemberibb momentumának tartom a nyomozótárs önmagára találását. Remélem, innen már nem lesz visszaút és Robin immáron teljes értékű társként tud a nyomozásra fókuszálni. Mert egyébként ezúttal azt is bebizonyítja, hogy a Gonosz pálya meggondolatlan ballépése után képes valódi profiként viselkedni – a lassan „túl híressé” váló Strike helyett ő az, aki beépül, ő végzi a legtöbb terepmunkát, ő ölti fel a legváltozatosabb álcákat. Épp ez teszi annyira félelmetessé a Parlamentbe vagy a szélsőbalos anarchisták közé játszi könnyedséggel beépülő Robin rettegését attól, hogy saját férje nehogy megtudja, hogy pánikbeteg: hogy még a látszólag legerősebbekkel is mit tud tenni a négy fal közti abúzus (akár testi, akár lelki).

Amiből aztán van bőven minden oldalon… A krimi ezúttal még összetettebb és még mocskosabb (bár ezúttal nem a vér és a kiömlő belek miatt, mint egynémely korábbi részben). Egy napon zavart fiatalember kopog be Strike-hoz, aki azt állítja, gyermekként tanúja volt egy gyilkosságnak, mely azóta sem hagyja nyugodni. Ezzel egy időben egy miniszter bízza meg magánnyomozónkat, hogy járjon utána az őt sakkban tartó zsarolásnak. London az Olimpia lázában ég, az utcákon folyamatosak a játékok elleni tüntetések, Strike-ot üldözi korábbi szerelme, aki vissza akarja kapni a híressé vált nyomozót, a szálak pedig szép lassan összeérnek. De mi köze a szélsőbalos tüntetőknek a zavart fiatal sráchoz, aki vagy látott egy gyilkosságot, vagy nem? Mivel zsarolják a minisztert? Mi köze az egészhez a lovaknak? És hogy kerül a képbe egy milliókat vagy semmit sem érő festmény? Vajon tényleg el van ásva valami vagy valaki a Chiswell család kúriájának csalánnal benőtt kertjében?

Egyik Strike-nyomozás sem volt még ennyire összetett és ennyire homályos… egyfelől valóban minden mindennel összefügg, másfelől az indokok és lehetőségek sokszor annyira ellentmondásosak, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Mindenki megtehette volna, amit tett, de épp ennyi eséllyel az ellenkezőjét is – az egész zsarolás körüli mizéria sem magától a tettől kap pikantériát, hanem attól, hogy a Parlament legfelsőbb szintjein és a kivételezettek köreiben zajlik. „Hát, ez a magániskolai rendszer csodája. Itt Londonban, ha az embernek elég pénze van, bárhová megy, mindig ugyanazzal a háromszáz emberrel találkozik…” Nem is olyan régen valami nagyon hasonlót olvastam Edward St. Aubyn Patrick Melrose regényeiben – ahogy St. Aubyn ír a saját megkérdőjelezhetetlen nagyszerűségében fürdő brit arisztokrácia romlottságáról, nem ír úgy senki; mindazonáltal Galbraith itt ugyanezen jelenséggel szemben fogalmaz meg kritikát: hogy évszázadok hosszú során át épült egy társadalom berendezkedése arra, hogy a kiváltságos keveseknek mindent szabad. Elvek, törvények, morális akadályok hajlanak fűzfaként félre, ha az ember kellően patinás nevet visel – hogy eközben hány élet megy tönkre, hányan nyomorodnak meg, hányan küzdenek életük végéig pszichés betegségekkel, az különösebben senkit nem érdekel.

Ahogy a Kakukkszóban a divatvilágot, A selyemhernyóban pedig az irodalmi életet tűzte pellengérre Galbraith, úgy tűzi ezúttal pellengérre a brit arisztokrácia gőgjét és kívülről méltán furcsának tűnő szokásait. És bár mind tudjuk, hogy az írónő maga is milliárdokkal zsonglőrködhet, azt is tudjuk, honnan indult, mielőtt bevette magát a felsőbb körökbe – szerencsére megőrizhetett valamit akkori énjéből, így a kisember daca is hitelesen ömlik ki a tollából. Mégis, társadalomkritika ide vagy oda, ezt a részt abszolút „lopja” Robin és Strike magánéleti drámája. Amit a magam részéről egyáltalán nem bánok. Azt annál inkább, hogy megint éveket kell várni a folytatásra…

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely