2019. július 18., csütörtök

Garth Risk Hallberg: Ég a város


1976 szilveszter éjszakája, New York City. A Central Park mellett a Hamilton-Sweeney család szokásos szilveszteri partiján mulat a pénzügyi elit – köztük a családi vagyon örököse, az épp válófélben lévő, pánikbetegséggel és anorexiával küzdő Regan, aki csélcsap férje, perbe fogott apja, a családi vállalatot módszeresen bekebelező mostohanagybátyja és elviselhetetlen mostohaanyja elől egy jószerivel ismeretlen magániskolai tanár társaságába menekül – akiről kiderül, hogy jó évtizede nem látott bátyja szeretője. Mercer, a fullasztó Délről a nagyvárosba érkezett, társadalmi közegéből kitörni vágyó fiatal fekete tanár halálosan szerelmes az önpusztító hajlamú Williambe, akiről épp most tudta meg, hogy a drogos punk festőművész álcájával mit leplez: hogy a város egyik leggazdagabb családjának szökött sarja.

Mindeközben a Central Parkban fejbelőnek egy tizenhét éves lányt, Samanthát – aki épp Regan hűtlen férjére várt egy utolsó utáni békülésre-szakításra-kitudjamire. A támadást a bokrok közül végignézi a Samanthába szerelmes kamasz Charlie, a külvárosi, örökbe fogadott, frissen elárvult zsidó srác, aki a nevelőapa halála, a későn érkezett „saját gyermek” ikrek, a gyászba belebolonduló nevelőanya és a befogadó vallási közeg nyomása elől menekül természetszerűen az első lány karjaiba, aki komolyan veszi – majd ugyanilyen természetességgel Samantha után a nagyvárosi punk-rocker-forradalmár közegbe. Hogy aztán a lányt ért támadás után e közeg „prófétája” legyen és segítsen nekik bosszút állni – hogy kin, miért, hogyan, nem számít. Neki csak Sam számít. No meg a zene. Az Ex Post Facto, a feledhetetlen Háromlábú Billy zenekara, ami Patti Smith-i magasságokba érve segített önmagára ébredni ennek a gazdasági válságba, vietnámi háborúba, hidegháborús gyűlöletbe egyfelől, patikamérlegen kimért nyájasságba és gondosan nyírt külvárosi pázsitokba másfelől belenövő, elveszett generációnak.

Míg Sam élet-halál között lebeg a kórházban, a támadás után nyomozó levitézlett újságíró, az egykor a Pulitzer-díj várományosai közt emlegetett Richard Groskoph a lány családjának, a New York városának hivatalos tűzijátékait nemzedékek óta levezénylő Cicciaro famíliának történetét készül megírni – miközben távolságtartó viszonyba keveredik vietnámi-amerikai szomszédjával, Jenny Nguyennel. S közben a rádióból „Dr. Zig” tolja fáradhatatlanul felforgató eszméit, egy iskolás lány saját kiadású punk-forradalmár funzine újságjai tűnnek fel itt-ott, Regan és leendő exférje vívják a válófélben lévők szokott kis csatáit, a Hamilton-Sweeney vállalat a „Gonosz Manó” üzelmei alatt nyög, a város lebontásra ítélt lakótelepein pedig rejtélyes tüzek lobbannak fel.

Hogy mindezen szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz? No, ennek felfejtésére kell Garth Risk Hallbergnek ezerharmincegynéhány oldal – az olvasónak meg jó nagy adag türelem és erős alkar, ha nem csupán ágyban hason fekve szeretné olvasni a könyvet. Ne kerteljünk: jó regény ez, de elég rendesen túlírt. Hallberg beállt az évről évre feltűnő fiatal amerikai szerzők sorába, akik megpróbálják megírni a következő Nagy Amerikai Regényt – a legutóbbi versenyző, amit olvastam a témában Nathan Hill NIX-e volt: Hillnek mintegy négyszázzal kevesebb oldalon sikerült jobban összefognia az amerikai álom kritikáját, a feltörekvő nemzedékek lehetetlen harcait, a társadalmi berendezkedések és hatalmi rendszerek mindenkori igazságtalanságait és az emberi kapcsolatok kibogozhatatlan szövevényeit. Szóval, azt kell mondjam, minden posztmodernkedő betétszövege, időbeli ugrása, nézőpontváltogatása és Franzenes kikacsintása ellenére Hallberg is nyugodtan megelégedhetett volna feleekkora terjedelemmel. Ugyanilyen jó könyv lenne, csak tán kevésbé idegesítő.

Mert félreértés ne essék: az Ég a város remek könyv. Pontos. Kegyetlen. Sokrétű. Játszik velünk, olvasókkal, ahogy Sam játszik Charlie-val, ahogy Keith játszik Sammel, ahogy a „Gonosz Manó” játszik a Hamilton-Sweeney vagyonnal, ahogy a Háromlábú Billy játssza a csóró punkot, miközben kiszökik a sokadik magániskolából. Nem nagyon lehet félvállról venni: komoly odafigyelést igényel, ahogy a jelenbéli fejezetek közé beékelt múltidézésekből kibomlik a történet ezer olvasata, hát még, amikor megpróbáljuk felfejteni a szereplők közti kapcsolódásokat (mert hát valójában itt mindenki mindenkihez, még ha nem is feltétlen úgy ahogy elsőre gondolnánk…); hát még ha el akarjuk helyezni a betétszövegek (Richard készülő riportja, Sam diákújságja, néhány családi levél) nem is annyira egyértelmű tartalmát.

Miközben elmerülünk a hetvenes évek másodvonalbéli punk-rock közösségében, bombát gyártunk, hogy levegőbe röpítsük a város kizsákmányolóit, időnként kirándulunk a poros, századelőn ragadt Délre, vagy épp a hóval borított kanadai kisvárosokba, megtudunk ezt-azt a tűzijáték-készítés hagyományairól, végső soron mindvégig egyvalamit táncolunk körül: hogyan vagyunk képesek módszeresen tönkretenni magunkat és a körülöttünk élőket. Hallberg sokat tud az emberi kapcsolatokról, családi-baráti-szerelmi bántások, tragédiák, sérelmek végtelen sorát tárja elénk: a végére meggyőződésünk, hogy ebben a városban egyetlen őszinte kapcsolat nincs. Mindegy, hogy puccos magániskola, patinás felhőkarcoló, lepukkant punktanya, egy gyors menet a Central Parkban, vagy tapogatózó ismerkedés végre valakivel, aki éppannyira, csak másképp sérült, mint mi: mind, egytől egyig kihasználjuk, megnyomorítjuk, feléljük a másikat. És magunkat. Önpusztítók regénye az Ég a város. Önpusztítóké, akik olykor észre sem veszik, hogy mindent felégetnek maguk körül. Nem fest valami szerethető képet rólunk – de hát, tükörbe nézni sem mindig felemelő élmény.


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...