Nekem igen régóta megvan az
eszképista elbúj-világom, és megint elég sokat laktam benne, jó pár napon át
ízlelhettem újra ennek a sajátságos mitológiának a születéstörténetét, amíg az Elveszett mesék könyvének oldalain
figyeltem a történetben és kommentárokban az általam messze legtöbbre becsült
szelíd álmodozó, J.R.R. Tolkien fantáziáját (Modern eszképizmusokról ezt a cikket ajánlanám a
figyelmetekbe...). Persze ennél jóval több, és komolyabb igénnyel készült ez a mesterségből,
nyelvek szeretetéből és hiányérzetből életre provokált mítoszgyűjtemény.
Pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: már igen régóta megleltem azt a mítoszt,
amelyben maradék nélkül otthon érezhetem magam. Még akkor is, ha csak úgy, mint
Zsákos Bilbó: kicsiként csodálva az egykori Nagyok legendákba, versekbe és
mesékbe font tetteit. Vagy még annyira sem, mint Bilbó, avagy örököse: Frodó, a
mesehős kicsik - hiszen legfeljebb olvasóként fonom az elképzelt ősök kalandjaiba
a kíváncsiságom.
Ennek a sokfelé ágazó, egy teljes
élet munkájával is befejezhetetlen, tudatos mítoszalkotásnak az Elveszett mesék könyve volt az első
hajtása. Mélyen gyökeres az angol tájban, elsősorban a normannok előtti
angolszász idők emberfeletti meséinek (alkotója által meghallott) gyűjteménye
kívánt volna lenni. Egy elveszett hagyomány hallomása.
Tolkient mélységesen zavarta a normannokkal Angliába származott különböző
legendák (köztük az Arthur-mondakör) kimódolt, kései volta (erről a Szörnyek és ítészek kapcsán megemlékeztem), s a tény, hogy a beözönlés után ehhez
a (voltaképp tájidegen) hanghoz igazítottak a lejegyzői minden korábbról
megőrzött mesét és mondatöredéket. Tolkien ifjúkorában, 1914 körül három
szívbéli barátjával azért alapítja meg a T.C.B.S. kört, hogy ezen változtasson.
Ekkoriban ismerte meg a Kalevalát, a
finnek úgymond nemzeti eposzát, amely nagy mértékig erősítette azt az
ambícióját, hogy barátaival megalkossák az "angol mitológiát". Négy lelkes fiatalember egykor arról
álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann
hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott
az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték
annak - írtam a Befejezetlen regék... kapcsán. Az első világháborúban elesett
barátok emléke valóban kötelezvény, teher és ösztönzés lehetett egyszerre -
hiszen Tolkien az élete végéig nem mondott le arról, hogy mítoszát olvasható
formába hozza.
Miközben az eredeti szándék azért
jelentősen módosult a telő idővel - és ennek semmi nem állít szebb emlékművet,
mint az Elveszett mesék könyve. Hiszen
ez a legelső változatok meglehetősen ágas-bogas gyűjteménye. Jelentős része
jegyzetlapokon ránk maradt, pontosan nem is datált töredékekből áll, amit Christopher
Tolkien állított össze; komoly filológusi elszántsággal és alapossággal - de
igen nehezen olvashatóra. A kései, szikárabb gyűjteményhez, A szilmarilokhoz
képest jelentősen meseibb hanggal, kerettörténettel, amelynek hőse Eriol (a
későbbi változatban Aelfwine), az ember, aki hallatlan nehézségek árán eljut
Tol Eresseába, a tündék szigetére, Halhatatlanfölde küszöbére. A töredékesség
egyszerűen a professzor sajátos alkotói módszerének köszönhető. A leggyakrabban
ceruzával, igen kapkodó írással lejegyzett ötleteit tollal véglegesítette (ugyanarra
a lapra, hol kiradírozva a ceruzaírást, hol nem) noteszekbe és irkafüzetekbe,
de menet közben ezt a változatot is rendre módosítani kezdte, hozzá illesztett,
ragasztott, befűzött lapokon - majd tisztázatot készített, hol gépírással, hol
kézzel, amit közben szintén ellátott javításokkal.
Egyfelől ezzel valamilyen
hihetetlen módon maga valósította meg, egy személyben (és írásban), ahogy a
mítosz a szájhagyomány közben (valahol mindig a jelen történéseihez igazított tanulságokkal) változik. A mítosznak
nincs kánonja, a mesélők önkényének kitett, a szájhagyományban folyamatosan
változó műfaj. Márpedig Eriol lejegyzett történeteit az élő beszéd gesztusai
hatják át, az elveszett mesék a Tűnt Játék Kis Házának mesetüze mellett
hangzanak el, a szemtanúk mesélik bennük az egykori hősi és kevésbé hősi
tetteket. Másfelől viszont ezek az átírások a menet közben megváltozó koncepció
követelte módosítások. A keret változik folyamatosan - így kerül egyre távolabb
Tol Eressea (a mitikus idők Angliája) az ember által megismerhető partoktól.
Hiszen az évek magát az alapkoncepciót érintették a legmélyebben: a
"nemzeti eposzok" gondolatától a professzor egyre inkább az egyetemes
mítosz megalkotásának vágya felé mozdul el - valami nemzetek feletti (inkább
talán: előtti) állapot sajátos irodalmi tükrének vágyott megalkotása felé.
Hiszen a hősei valóban mítoszi
alapfigurák és a történések, amik megesnek velük, valóban mitologémák. A
teremtés történetein, az istenek, a valák dolgain át a tündék
"kivonulásáig" az istenek gyámsága alól - és istenek, tündék Melkor
hatalmával való véget nem érő hadakozásáig. A fő történetek: Beren és Lúthien
regéje, Túrin és sors-ütötte családjának históriája, Gondolin bukása, vagy a
Nauglamir körüli mese, de Earendel utazása is gyakorlatilag csak hangsúlyaikban
változnak - már az Elveszett mesék könyvében is ott ülnek a később annyiféle apró
változtatással és formában megjelentetett mesék. Érdekes, hogy valójában
mindegyik "hagyjanak minket békén" történet (még a valák teogóniája és teomachiája is!) - valójában egyfajta kisemberi igény hatja át a hatalmas tünde urak rejtett
városainak alapítás- és pusztulástörténetét. A tündék azért vonulnak ki az
isteneik fennhatósága alól a világba, hogy ne legyenek a valák és a lázadó
vala: Melko (a későbbi Melkor) közötti hadakozás eszközei. Rejtekbirodalmaikban
nem akarnak egyebet, mint őrizni a világ szépséges mivoltát - de ahogy egy
helyütt Galdor, az erdőtünde mondja Frodónak: ...bezárkózni lehet, de a világot örökre kizárni, azt már nem.
Amire Frodó csak ennyit felel: Tudom...
és mégis mindig olyan meghitt, biztonságos otthonnak éreztem - egy hobbit
erre nem is mondhatna mást. Galdor szavában, A Gyűrűk Ura lapjain ott
van népe keservesen megszerzett bölcsessége. A tündék történetei egytől egyig
az elzárkózás hiábavalóságáról, a vele járó szükségszerű vereségről szólnak.
Egy elbúj-világ, ami az elbújás
hiábavalóságát meséli... Egy tanú, egy ember tollával. A legelső változatban
Tol Eressea hasonló mintára történő pusztulása előtt - ahol a bálnák által
partokhoz közel vontatott sziget maga Anglia. Később egy angol ember tollával,
akit a tündék partjaiig űzött halhatatlan szeretete a szépek népének legendái
iránt. Amit ebben az első változatban annyira szerettem: a mesélők kiszólásait,
Kisszív, a tünde méltóságát, a Tűnt Játék Kis Házának gondolatát, ahova az álom
ösvényén még eljuthatnak az embergyerekek, ősi széphistóriákat hallgatni,
elmosta a koncepció nagyobbra tágulása. Ahol mindez egy hobbit által Piros
Könyvekbe jegyzett fordítás (így szűkül), de már nem egy nemzet otthonának
fatörzsek által suttogott regéje, hanem egyetemes és határtalan (így tágul).
Egy ember: J.R.R Tolkien tollából, aki szerette volna visszaállítani a mesék
méltóságát. Szerette volna a mitológia valódi rangját megmutatni - a fellelhető
töredékek helyett valamiféle egészet. Töredékben maradt - úgy látszik, erre nem
elég egy ember élete. Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója úgy döntött,
hogy ennek a hatalmas, jegyzetanyaggal bőven hintett töredéknek minden lapját
közreadja. Ezt hívjuk Középfölde
históriájának - s az Elveszett mesék
könyve ennek a tizenkét kötetes vállalkozásnak az első két kötete. Talán most
végigmegy a sorozat - az biztos (hiszen megjelent), hogy legközelebb Beleriand dalairól mesélek majd...
Nehezen olvasható csoda az Elveszett mesék könyve. Ha érdekel
Tolkien világa, akkor kötelező - de senkinek nem ajánlanám, hogy ezzel kezdje
az ismerkedést. Annak ellenére, hogy szerelmes vagyok a szavaiba...
Kiadó: Cartaphilus (jelenleg a Helikon viszi a sorozatot)
Fordította: Tandori Dezső, Ürmössy Zsuzsanna
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése