Na. Véget ért a Köztesvilág
sorozat. És számomra egy időszak is, azt hiszem. Az időszak, amikor jóízűen
olvastam a Young Adult világmentő kamaszhőseiről. Elég volt - és nem azért,
mert nem vagyok már kamasz, hanem mert ez a három könyv számomra az összes vonatkozását
(legalábbis: a bő nagyját) kinyitotta ennek a mesemódnak. A Köztesvilág kapcsán már elgondolkodtam
rajta, mennyire tét nélküli játékok ezek. Mosolyogtam azon, hogy milyen, amikor
a két (három) írógyerek elvan, ha játszik. Nem különösebben foglalkoztat,
menyire vett részt a kedvenc, folyvást
feketében pompázó mítoszlovagom, Neil (aki miatt egyáltalán a kezembe vettem
ezt a sorozatot) annak papírra hengerítésében; milyen mértékig bűnrészes benne
- mondanám, ha amúgy a jóízű, könnyed olvasás élménye nem emlékeztetne: nem
bűn. Se leírni, se elolvasni. Azt a kamaszálmot, ami a kiválasztottság témáját
szaglássza körül. Ahol a Világot (így, nagybetűvel) az azt felemészteni akaró
gonosztól megsokszorozódott önmagam kellene megmentse.
Jót nevettem, amikor az Ezüst Álom becibálta a képletbe a nőt -
és a mindenféle (alti- multi- és egyéb) verzumok mellé az időutazást. Így lett
teljesen rajongói játék, fanfic belőle - azzal a nem elhanyagolható
hozzátétellel, hogy itt az írók a rajongásuk tárgyát is maguk találták ki.
Kimondtam: a sorozat tényleg lehetne a YA állatorvosi lova - ennél szebben nem
láttathatók a korlátai és (gyermek)betegségei, mint ahogy ebben a folyamban. Ez
egy meztelen elégtétel-fantázia, s ami a szememben menti, hogy nem is akar
többnek látszani. Hiszen valójában azok a műfaji társai tekinthetők a gyermek
mentális egészségére akár veszélyforrásnak, amelyek elhitetnék: igazodási
pontokká válhatnak a kamaszember számára. Holott egyfelől ugyanígy egy iparág
termékei, másfelől ugyanígy valóságtalan, önkényes egyszerűsítések - minden
beléjük injekciózott fantázia ellenére. Ha
van kamaszodó, könyvet nem szívesen nézegető - ráadásul kissé magába fordulni
hajlamos - kamasz fiatok vagy lányotok, ez a könyvsorozat ideális
konzervnyitója lehet kedvnek és örömnek - írtam, s ezt most, a harmadik
kötet után is tartom.
Tényleg az olvasni tudó s nem
szerető gyerekek sorozata - akikre egyébként mostanában ömlik a
kiválasztott-történetek özöne, filmen és interaktivitásban. Akik
beleszűkülhetnek ebbe a képernyőn kivételesség-hajszolásba - hiszen a
kiválasztott (az utolsó pályák nyertese) mindig kivétel. Például: kivételes
képességekkel áldott-vert (hogy odaérjen az utolsó pályákig). Ebben a
történetben ez a sokszorozódás-rajz a rácsodálkozó gyerekben elültetheti a
csírát: ha Joey Harkernek a többi Harkert kellett megismerni, megszeretni, és
(túl sokszor) meggyászolni (ahogy az elszalasztott-elengedett lehetőségeket
gyászolod), akkor neki is elsősorban magával kell dűlőre jutnia. Nem egy-egy
játékában, hanem abban a multiplayer üzemmódban, ahol a bárki mással találkozik. Hogy ha nem is a világot, de magát épségben
menthesse át a felnőttkorba.
Tényleg az olvasni tudó, s nem
szerető gyerekek sorozata. Akik aztán hamar nevetségesnek érzik majd az ennyire
kiszámítható (és regény-rajzban is igen gyermeteg) fő-gonoszságot, Lord
Ebekurát, Lady Indigót, meg a Professzort. Az értelmesebbje talán arra is
ráérez: Lex Luthortól Thanosig az összes főgonoszunk valójában ugyanennyire
nevetséges. Hogy ezek a laboratóriumi képletek folyvást akkor borulnak fel, ha
észreveszed: a gonosz
elpusztíthatatlanul benned lakik, a választási lehetőségeidben, a döntéseidben.
Ami itt a világokat szüli és szünteti, azt valójában belül hordozzuk. A
késztetéseinkben. A felemészteni akaró gonosz legnyilvánvalóbb arca a saját
halálunk - hiszen a végén tényleg felemészt bennünket. Az örökkévalóság kereke. Nem tudom, e sorozat hány olvasója
gondolta végig, miért ez a címe a trilógia záró kötetének...
Mert Neil Gaiman amúgy a mese
kikerekítésében messzemenőkig jártas álmodó - viszont annak is nagymestere,
hogy meghagyja a kerek történet körül a határtalanság, a végtelen érzetét. S
bármilyen hihetetlen, ebben a szelíden bájos mókában, a társszerzőségben sem
jár el másként. A Köztesvilág-trilógiában
a szemünk láttára létrejön egy időhurok - köztes-világvége-hurok, vigyorogja bennem valaki -, idők minden egyéb telésétől független
zárvány, ahol Joey újra és újra világot fog járni, hogy aztán a maga
példaképeként láthassa is ezt a kezdetet. Az örök ismétlődésben, de a történet
végén ott, ahol mindannyian véget érünk: a saját halálában. A történet végén
ott, ahol amúgy valóban lennénk: hiszen nekünk ott ér véget a világ. Most
veszem észre: ez a könyv ezzel a cselekményvezetési bukfenccel nemcsak
állatorvosi lova a Young Adult meséknek, de releváns kritikája is. Rámutat:
ezek a mesék csak a saját időhurkaikban érvényesek. Szórakozz rajtuk, tanulj belőlük. Aztán ismerd fel ezt. Aztán állj
neki megismerni azt is, amiben élsz, kedves világjáró barátom. A magadét.
Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése