Egyszer már leírtam, hogy bűnös
élvezet ide vagy oda, valójában szeretem ezeket. Annak ellenére, hogy tényleg
termék, avulásra szánt, minden örökbecs-igény nélkül, hideg számításból
összepakolt celluloidszemét mind (értsd: a termék direkt avul, hogy megvedd a
következőt, s ami avult, azt kihajítod, tehát szemét...). Ezt az univerzális
mega-giga legyakást meg könnyű is szeretni. Mert annak ellenére, ahova kifut,
nem veszi komolyan magát - bátran ironizál és ökörködik, meg reflektál és
(ön)gúnyol szinte minden szereplője a film-időben. Nagyon nagy örömmel láttam,
hogy a Bosszúállók eddig olykor azért komolykodó képpel (de mindenképpen kevésbé viccesre) festett bandájának rajza
közelített inkább a Galaxis őrzői
jobbára mélyen inkompetens társulatának alaphangjához, s nem fordítva.
Például miközben a Világ Legnagyobb Főgonosza betrappol a létezésükbe, a Hősök
Világmentő Kettős Csapata nem felejt el jókat (röhögtetőt, kuncogtatót, fanyar mosolyt provokálót) civakodni...
Van bőven kakaskodás a tökösök
között, kollégiumi és katonahumor mentén formált, olykor semmilyen szinten nem
cizellált bögyörőméregetés - Űrlord meg Thor, aztán Peter Quill és Stark, meg
persze Vasember és Doktor Strange közt... Csak úgy pökik a dumát; az egy
filmidőre eső aranyköpések aránya bőven több, mint megfelelő. Persze ettől még
nem válna a játékidő jelentős része viccessé, ahhoz megint újítani kellett -
Hulk kellett hozzá, meg a húzódózása hogy kibújjon a Banner-zsákból, a
kamaszodó Groot kellett, meg persze a filmtörténet eddigi legszerethetőbb
Pókembere. Tény, ahogy a hősök nem veszik komolyan (sőt, végképp nem Igazság Ligája mintájára: komoran) saját
magukat, ad ennek az amúgy valójában meglehetősen szigorú mesének némi sajátos bájt
- majdhogynem azt mondom: valóság-ízt.
 |
| pöttyet zsufi |
Ami azért (valljuk be) ráfér.
Elég régóta létező, a filmnél messze árnyaltabb képregényes alapokat sikerült
megint hátulról megerőszakolni azért, hogy ez a rengeteg egymásra épülő lépés,
előzmény követelte következmény beleférjen a játékidőbe. Egy ilyen blockbuster
olyankor inog a leginkább, amikor nemcsak a karakterek, de a cselekmény-vezetés
szintjén is kezdik elkomolytalankodni az alkotók. Ez a széria lassan több mint
húsz különböző sorfilmet, leágazást és karakterfilmet ellett, egyik sem a
markánsan valóságba ágyazott mivolta miatt vált szerethetővé - de (annak
ellenére, hogy ide akarták kifuttatni őket) nem egyszer erős teherként lógtak
ezen a darabon az azokban meghozott kreatív döntések. Hogy juttassuk pl. Hulkot
haza, ha ott icereg, ahol az előző filmjében (s ezzel párhuzamosan: hogyan
tartsuk életben a megoldás furcsa kulcsát, Thort...). Hogyan és hol fussanak
össze az egymásról eddig mit se tudó csapatok, és mit kezdjenek egymással. Hogyan
tartsuk a galaktikus giga-mega csatát viszonylag zárt helyen (szegény
Wakanda...) és a többi. És eközben hogyan mutassuk meg az összes játékost ezen
a mesébe illő sakktáblán.
 |
| még zsúfoltabb |
Merthogy baromi sokan vannak. Itt
tényleg a főbb karaktereknek jut csak igazi játékidő, és nekik se sok - a
többiek legyenek boldogok a maximum kettő-öt mondatukkal, meg némi
izomfeszegetéssel. Baromi zsúfolt film ez, főleg, ha figyelembe veszem, hogy
jobbára a jól megszokott western-párviadalokból, meg kiscsoportos húzd-meg
ereszd-megekből áll, alig jut bele tömeges csatajelenet (mondjuk az az egy
legalább látványos és logikátlan). Hogy aztán a végén hulljon a hősök fele...
mondjuk azon jót mosolyogtam, hogy szuperhiróink közül egy sem esett csak úgy a
csata áldozatául, mindet Thanos intézte-füstöltette el... (Amúgy jó móka
nézegetni a film imdb-adatlapját, édes dolog, ha látod: a színész jelenlegi
státusza és a filmszerep adta jelentőség mennyire eltérhet - ez is egy (bögyörő)méregetés,
ahol a beárazottság dönt: így kerülhet egy cameo főtáblára, s az egyik
"főbb" szereplő így fityeghet valahol hátul...)
 |
| + egy óriás törpe |
Thanos... sötétbe zár. Thanos...
az egyetlen. A Végzet Fél Pár Kesztyűjével. Sima hősfilmes-dramaturgia mentén,
ez így szok kinézni - győznie kell; még úgy is, hogy (pirinyót, icipicikét)
veszít... Az a Gamora kisgyerek a
túlnanban, s fogadja apucit jelenet, meg az egész érthetetlen viszonya a
zöld csajhoz ad ennek a teljesen papír figurának egy megélhető mélységet. A
valószínűtlen a valószínűtlenben - elvégre egy hideg szívű elmebetegről
beszélünk, aki a túlnépesedésre drasztikus és azonnali választ keres, galaktikus
méretekben. Ez a leggagyibb főgonosz-alkotó alap amúgy: vegyél egy létező,
valóságos, kellően gordiuszi csomó-bonyolultságú problémát, és adj rá Nagy
Sándorhoz méltón ostoba erőszakválaszt. Lehetőleg vállalhatatlant - hogy a
döntésben makulátlanok a végén az Egyetlen Esély kihasználásával minden
lelkiismeretfurdalás nélkül gyakhassák le. Tény, látszatra a kedvenc
tündérmesém, Tolkien professzor gonosza se más, valójában viszont az ő Sauronja
(és minden előzménye abban a világban) mitológiailag alapozott játék a
személytelennel és a sátánival (mondjuk ki: a megrontással). Thanos, a titán
mögött egy mitológia áll: filmipari önkénynek hívják. Mondjuk legalább sikerült
kellően leküzdhetetlennek festeni...
Kíváncsi vagyok, sikerül-e ebből
az erős középfordulatból, itt az első film végén arcvesztés (és botrányos,
kiábrándító ostobaságok) nélkül visszajönnie a mesének. A képregény képes
volt... Valójában inább így kéne fogalmazzak: meg tudják-e őrizni legalább a
mese maradék koherenciáját a mesélői. Jó volna... mint mondtam volt, bűntudat
ide vagy oda, igazából szeretem ezeket...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése