Robert Jackson Bennett: Csodák városa

„Ostobaság, de még mindig aggasztanak a csodák. Áltatjuk magukat, hogy mind elillantak, de én sosem leszek egész biztos ebben.

Pangyüi azt írja, hogy néhány ősi szövegben a csodákat nem szabályoknak vagy eszközöknek, hanem élőlényeknek írták le, mintha Szent Ingyombingyom Bűvös Lába vagy mi csak egy hal lenne a tengerükben. Mintha bizonyos csodáknak önálló tudatuk lenne.

Ez aggaszt. Felettébb aggaszt, mert az élőlényeket egyvalami hajtja: a túlélés. Mindenáron.”

Képzelj el egy világot, amit elhagytak az istenei… De vajon magukkal vitték minden csodájukat? Az Istenek városa trilógia befejező kötetében végre választ kaphatunk megannyi kérdésünkre, ám ne legyenek illúzióink: csak újabbak tolakodnak a helyükre. Mert a csodák - ha jól vannak megírva - már csak ilyenek. Kérdésekre provokálnak, melyek aztán osztódnak, mutálódnak, újabb kérdéseket szülnek és a végén csak tátogunk, mint a partra vetett hal ebben a gigantikus vízióban és semmivel sem vagyunk okosabbak, mint előtte. Mert hiába írja körül Bennett - remekül! - bő ezerkétszáz oldalon, miben rejlik a csoda, mi formálja a hitünket, mi lesz velünk, ha eltűnnek az isteneink és vajon képesek vagyunk-e mást állítani a helyükbe; a választ mindezen kérdésekre magunkban kell megtalálnunk.

Ritka az, hogy egy trilógia második része ennyivel felülmúlja a felütést – írtam bő egy éve a Pengék városa kapcsán; most pedig nyugodt szívvel leírhatom, hogy a befejezés jócskán felülmúlja mindkét eddigi részt. Pedig… Nehezebb dolga volt, mint az egy gigantikus háborúra felhúzott Pengék városának. Nem csupán mert eleve vesztes pozícióból indul minden olyan történet ami ennyire direkt mód csak és kizárólag a bosszún alapszik – sokkal inkább mert a felvetett vallásfilozófiai kérdések messze túlmutatnak egy fantasy keretein. Hogy mégis sikerül megugrani az Bennett tehetségén túl kiváló arányérzékének is köszönhető.

Szóval bosszú és vallásfilozófia… Főszereplőnknek jócskán kijut mindkettőből. A trilógia első számú közönségkedvence, az isteneket puszta kézzel széjjeltépő Sigrud je Harkvaldsson végre megkapta a saját történetét. A bosszúszomjas djerling, aki az előző kötetben elkövetett rémtettei után világtól elvonultan él és csak egykori bajtársa, Shara hívószavára vár, hogy visszatérjen a játszmába, hívószó helyett halálhírt kap. Az olvasónak pedig cseppnyi kétsége sem lehet, hogy semmi, sem élő, sem holt, sem isten, sem csoda nem akadályozhatja meg, hogy megbosszulja Shara halálát. Igenám, de isteneket gyilkoló, világot felforgató, sokaknak keresztbe tevő egykori miniszterelnökök halála ritkán áll önmagában. Sigrud Bulikov és Vurtyasztán után ismét a szó szoros értelmében isteni játszmába keveredik, melynek tétje szokás szerint az egész mindenség léte.

Furcsa szerzetek ezek a bulikovi istenek. Akárcsak görög kollégáik, ők is számtalan utódot hagytak hátra itt-ott szétszórva – sokszor önmaguk számára is ijesztő erőket engedve ezzel szabadon. Az istenek rémtettei minden képzeletet felülmúlnak, és végre kiderül, mi az egyetlen csoda, melytől még ők is féltek. De miért nem pusztultak el e csodák a nagy Villanásban, amikor minden, ami isteni eredetű volt, odalett? Hogy lehet, hogy egyre többen bukkannak fel közülük? Lehetséges, hogy a csodák valóban mutálódnak? Lehet, hogy a hit, a vágy a csodákra, az útmutatásra, az istenek vezetésére képes életben tartani - vagy épp új életre kelteni - a természetfelettit? Beszélhetünk-e önmagukban való csodákról, vagy feltétlen kell egyfajta hit ahhoz, hogy létre hívjuk őket? Az istenek biztosították ily módon a túlélésüket vagy az emberek akarnak mindenáron hinni valamiben? Vagy sutba minden illúzióval, mert ez is csak egy gonoszul összerakott politikai játszma része?

Van itt minden, mint a búcsúban… Bosszú (számos), elrejtett isteni gyermekek, évtizedes titkok, emberi gonoszság, mely bőven képes felérni az istenekéhez is, egy új kezdet és egy mindent elsöprő vég ígérete. És feltűnik a legnagyobb erő, mely előtt isten, halandó, csoda, történelem, minden meghátrál. Nem annyira szeretem az ennyire nagyra nyitott végkifejleteket, de be kell látnom, frappáns volt a megcsonkított gyermek története és mindaz, amit magában hordozott. És persze vannak könnyek. Meg nevetés. Azt bírom leginkább Bennettben, túl a fantasztikus világépítésén, hogy percre sem téveszti el az arányokat. Miközben a létező legmeghatóbb könnyzacskófacsaró véggel ajándékoz, lazán odavettet a legszarkasztikusabb szereplővel egy jól irányzott „Ó, baszki”-t és pontosan tudjuk: semmi nem ért véget. Most sem. A csodák túlélnek. És ha túlélnek, az azt jelenti, hogy valakinek itt még dolga lesz velük.

Kiadó: Agave
Fordító: Benkő Ferenc