Sam Lee & Friends - Művészetek Palotája

Az a szentségtelen gondolatom támadt hazafelé, hogy élő népzenét hallottam. Ma, amikor maga a kanonizálódás jelzi: a szívemnek oly kedves „műfajban” jobbára halottvirrasztás folyik. Amikor az „így kell” megöli az „én így csinálom” bátorságát. Mert ez a népzene éltetése: ahogy hagyjuk magunkat „ahogy érezni”. Ahogy a zenész fogja a tanultakat és használja, ahogyan érzi – írtam négy éve, amikor Sam Lee és barátai először melegítették át a MÜPA Fesztivál Színházának színpadát. Tartom, hogy most is az élő népzene lüktető áramában fürödhettünk Sam énekét hallgatva, elmerülhettünk megint az „éppen így csinálom” szabadságának előttünk megvalósuló bátorságában. Ez szemernyit sem változott – de szinte minden más igen.

Hiszen ez alatt a négy év alatt Sam Lee a figyelem középpontjába került, és ott is ragadt – őrült mennyiségű koncertet adott; kiadott egy második lemezt, ezúttal már nem a saját kontójára; mások projektjeibe vendégeskedett bele, többek közt betétdalt írt és énekelt Guy Ritchie Arthurjában. Egy interjúban olvastam, hogy mennyire örült ennek a koncertlehetőségnek, hiszen egy rendkívül kimerítő turné tavaly decemberi vége óta nem lépett fel a barátaival – meg kell mondjam amikor megjelent a színpadon, az első benyomásom ez volt: ráférne a pihenés. Az egykori összeszedettséghez képest kicsit szétesett Sam állt előttünk – más kérdés, hogy az elénk varázsolt produkción ez egyáltalán nem hagyott nyomot; ez a srác kizárólag szívből képes énekelni...

Kicsit átalakult Sam „baráti köre” is – ahogy beültünk a nézőtérre, sajnálattal vettem tudomásul, hogy Jonah Brody kotója helyén zongora és mongol cimbalom díszeleg. A rengeteg koncert s egyéb feladat lemorzsolja a barátokat, a korábban általunk látott formációból kizárólag Josh Green maradt a színen a doboknál (bár hivatalosan még Flora Curzon a formáció hegedűse, nekünk egy másik hölgy húzta az este – sajnos sehol nem leltem a nevét…) viszont a hiányérzeteim hamar elmosta Jon Whitten ukulele-, zongora- és cimbalomjátéka (Sam kedvesen elviccelődött rajta, hogy mennyire szorong Jon: itt, nálunk, úgymond a cimbalom óhazájában kell bizonyítson…). Nagy örömömre legalább annyi fantáziával és legalább annyira ihletetten szólaltak meg az új hangszereken a régi dalok. Kicsit talán kevésbé meditatív, jobban pörgő, táncra hangoltabb módon érkeztek egymás után Sam Lee gyűjtésének kiindulópontként kezelt kincsei, az angol „traveller-ek” ma is születő és kihunyó zenéje. A játszótársak hozzáállása nem változott, s megmaradtak Sam bőbeszédű és közvetlen kommentárjai minden egyes dalhoz…

Kicsit több új dalra számítottam – hiszen kijött az új lemez… de Sam előre jelezte, ez egyfajta örömkoncert lesz az ő számukra is, hiszen a jövőre nézve más terveket dédelget; régóta forog a fejében egy könyv ötlete például, lehet, hogy a Sam Lee & Friends jó darabig nem vállal fellépést újra… mondjuk hiszi a piszi, ezer helyre hívják a srácot, és ahogy a profilját követem, úgy tűnik, nemigen tud nemet mondani a felkérésekre. Amit a színpadon imádok benne: hogy nem osztja be magát, az a pályáját tekintve valójában kockázat; remélem, lesz valaki, aki a megfelelő pillanatban majd ráveszi egy kis lassításra. Meg arra, hogy térjen vissza a Bartók módjára komolyan vett gyűjtéshez – ragadja magához a diktafont megint, és járja a neki oly kedves közeget, ahol az ő dalai is teremnek.

Úgyhogy igazából Sam Lee és kompániája most sem hagyott bennünk hiányérzetet. A két utolsó, a színpad előterében, mikrofon nélkül a’capella előadott többszólamú dal esetében tényleg azt érezhettük, oda vitték a méltóságteljes tér közönségét, egészen közel a forráshoz, ahol az ilyen dalok születnek. Azt érezhettük mindannyian, mint egykor ifjúkoromban egy késő tavaszi éjjel, mikor a szomszédságomból gyönyörű, több szólamos beás dalok szűrődtek át a szokott zajártalom helyett – amikor boldogan ültem ébren az ágyam szélén és azt kívántam, bárcsak soha ne hagynák abba…