Jeff VanderMeer: Borne

Jeff VanderMeer engem lenyűgözött a Déli Végek trilógiájával – emlékszem, akkortájt ismerkedtem a kortárs SF „weird” irányzatával és annyira más volt, mint amit addig „klasszikus” sci-fi és fantasy vonalon olvastam, hogy teljesen magával ragadott. Azóta persze mind SF mind weird téren picit olvasottabb vagyok, de VanderMeer szerelem maradt: nekem pont az ilyen agyat szennyező, az olvasót oldalról oldalra újabb kihívások elé állító, több kérdést, mint választ elénk táró művek jelentik a spekulatív fikció tetejét. És itt mindhárom állítás egyformán hangsúlyos: szennyezzen be, kússzon be a bőröm alá, tegyen a magáévá a könyv úgy, hogy ne távolíthassam el magamtól egykönnyen; állítson kihívások elé, ne tudjam értelmezni a bejáratott sablonjaimmal és ne adjon a kezembe kész válaszokat. A steril, formára igazított, panelekből építkező, minden szálat gondosan elvarró regényekkel egyre kevésbé tudok mit kezdeni.

Nyilvánvaló hát, hogy igencsak nagy várakozásokkal tekintettem a Borne elé… És persze nyilvánvaló, hogy bizonyos szempontból csalódást okozott. Nem rossz könyv, sőt! Nem is mondanám, hogy rosszabb, mint a Déli Végek (az általános vélemény egyébként az, hogy sokkal jobb, igaz, ezt jórészt azok mondják, akik utálták az Expedíciót és folytatásait…). De nem ütött akkorát. Igazából semekkorát sem ütött. Szépen besorolt a posztapokaliptikus SF élvonalába. Ami persze nem rossz - ha valamit Margaret Atwood Guvat és Gazellájával emlegetnek egy lapon, az pláne nem - mégis, ott motoszkál bennem a kisördög, hogy ha valaki egy totálisan besorolhatatlan, műfajok közt bátran ugráló, a zsáner kereteit minden irányba feszegető mű után egy ennyire könnyen sorba rakható művel jelentkezik, az nekem félig-meddig visszalépés.

Na de mi is a baj ezzel a regénnyel? Van vele baj egyáltalán?

Valahol a meg nem határozott jövőben járunk, egy névtelen városban, amelyre egy névtelen Vállalat árnyéka vetül – a mindent romba döntő események előtt a Vállalat biotechek tenyésztésével és rejtélyes kísérletekkel uralta a környéket és az ott lakókat. Gátlástalanul belenyúlva az élet és a természet törvényeibe, génmódosításokkal, ki tudja meddig érő technológiával, szörnyetegek elszabadításával. Hogy mit művelt konkrétan a Vállalat? Erről csak homályos elképzeléseink lehetnek, miként az ott élők többségének. Hogy milyen szörnyek rejtőznek még a laborok mélyén? Azt jobb el sem képzelni. Hogy milyen szörnyetegek kerültek ki? Talán jóval változatosabbak még annál is, amit a lapok csak sejtetnek…

Évekkel az összeomlás után e városban él Rachel. A romokon guberálva, csapdákkal és illúziókkal dekorált barlangjukban szeretőjével, Wick-el mintha csak várnák a napot, amikor a Vállalat romjai közül újra meg újra lecsapó gigantikus medve-szörny, Mord őket is elpusztítja. Nincs remény, nincsenek kilátások, nincs távlat, ami felé lehetne tekinteni – csak szörnyek, eltorzult gyermekek, gyilkolásra teremtett életformák. Adja magát a kérdés: miért is ragaszkodni az élethez ebben a világban? Rachel nem nagyon töpreng ezen, csak megy tovább, napról napra. Az ilyesfajta merengés az olvasó dolga. Aztán egy napon talál valamit, ami mintha megpendítené a rég elfeledett érzelmek húrját. Egy alaktalan masszát, egy ki tudja honnan jött és minek szánt élőlényt a szörnyeteg bundáján, ami valamiért hívja magához. Amitől nem tud elszakadni. Még akkor sem, ha egy horrorisztikus génmódosításokkal kísérletező Vállalat hátsó udvarában talált ismeretlen élőlényt hazavinni nem biztos, hogy életbiztosítás.

Borne-nak nevezi. Beszél hozzá. Személyiséget ad neki. Gyermekként szereti – még akkor is, ha partnere a legkevésbé sem repdes az örömtől, hogy egy szörnyeteg furakodjon a családba. Akkor is, amikor nyilvánvalóvá válik: az öntudatát nem csupán a mesékből nyeri. Akkor is, amikor saját szemével látja, hogy kis szörnyetege rettenetesebb gyilkológép még a nagy medvénél is. De vajon meddig? Meddig tarthat ki ez a groteszkül kifacsart kvázi-anyai szeretet egy újabb apokalipszis árnyékában? Meddig áltathatja magát Rachel azzal, hogy a sok szörnyeteg közt Borne lehet emberi? Meddig táplálhatja az illúziót, hogy ha az egyik szörnyeteg legyőzi a másikat, helyreállhat az emberek rendje? Ez a legnagyobb kérdés. Hogy mikor jön el a pillanat, amikor már nincs visszaút. Amikor tök mindegy, ki „győz”, a szörnyetegeké a jövő. Amikor az ember már nem a teremtés koronája, maximum az a hülye, aki a világra szabadította a nála fejlettebb életformákat. Hogy mi tesz valakit emberré, az többé irreleváns – mert már nem ők akarnak emberek lenni, hanem mi akarunk görcsösen emberként tekinteni rájuk. Hogy megőrizhessük az illúziónkat: van hatalmunk felettük. Valójában saját magunk felett sincs.

S hogy mégis miért maradt el a katarzis?

Mert nem érdekel a rejtély. Nem érdekel, mi Borne valójában – túl sokat láttam belőle ahhoz, hogy ismerjem a saját verziómat. Nem érdekel, miért lett Mord olyan, amilyen – ahhoz túlságosan nevetséges számomra egy tíz emelet magas repülő medve ötlete, hogy elképzeljem, miért lett ilyen. Nem érdekel Rachel múltja, pedig nagyon próbálkozott az író rejtélyekkel körbepakolni, mert nem érdekel Rachel maga. Hiányzik a kapcsolat, hiányzik, hogy a fejében érezzem magam, mint anno az Expedíció biológusának fejében, hiányzik, hogy meg akarjam érteni a Vállalat működését. Kívül maradtam a könyvön. Kicsit azt érzem, VanderMeer ezúttal az arcomba tolta a rémálmát – ahelyett hogy a fejembe ültette volna. Márpedig tőle az utóbbit várom. Talán majd legközelebb.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika