Ő csak nézett. Aztán elmesélte. Központozás nélkül lebegő szavakkal. Keresetten keresetlen vagy keresetlen keresett szavakkal – ha nem ismerném nem hinném el, hogy ilyen szerkezetekben gondolkodik, pedig tényleg. Egyfelől egy elemeltségben, messzemenőkig kihasználva, hogy a nyelvünkben a szórend szabad; másfelől egy lefojtottságban, amely mint fazékon a fedő: csak ennyit enged fel, csak a félálmot engedi fel.
Mert valójában tényleg félálom. A
félálom összefüggéstelensége, ami az érem másik oldalán a mélyebb
összefüggéseket jelenti. Azt jelenti: szabad szabadabban asszociálni – abban az
egyszerre hiper- és antiszociális állapotban, amit a félálom jelent, amit a
fél-álmodón túl a családban is megtapasztalható figyelemhiány, vagy akár
össztársadalmi éberség-hiány jelent, amit végső soron a kissebségi lét is jelent.
A kötet ajánlójába Szászi Zoltán is teljes joggal fűzi be a „félálomban vergődő
érzéseket”. Mert valójában tényleg félálom, annak minden kíméletlen
őszinteségével – és mégis könnyebben kódolódó éberséghiányával. Azokat nézed
így, akik közel állnak hozzád, akiket teljes éberséggel nem is ítélhetsz meg,
hiszen túl közel vannak. Túlságosan ellentmondásos a kapcsolatotok, szeretetből
és sérelmekből, évtizedekig hordozott félreértésekből van összegyúrva;
kibeszéletlen, gyakran kibeszélhetetlen pici szőnyeg alá söpört poklokból,
egymásra mutogatásokból, amiket alig is old fel idő, vagy megbocsátás. S
mindezt a kétség nélkül vállalt szeretet közben – hiszen ők a családod.
Ezt ismerem. A családban hordott „nem
beszélünk róla” helyzeteket. Robi épp ezeket bontotta fel, a lehangolt zongorán elskálázott moll
hangok közt telő-múló, szeretetből visszafojtott szavakat mondta ki. A
szemrehányás szavai helyett a félálomszavakat, apának, anyának. Fantasztikus
családja lehet, hogy elviselték; hogy ez a teljesen fordított helyzetben
tékozló fiús hazatérés (hiszen felvágta
nyelvét a távolság!) nem a becsapott ajtók végső távozását szülte! Mert el
tudom képzelni, hogy ezek a kíméletlen, félig csukott szemmel: tekintet nélkül
kimondott félálomszavak mennyire fájhattak!
A gyerekkor ami a házunktól ötven méter – ami házon
kívül van. El kell gyalogolni odáig, az Ipoly-partig, a nagyapával való erős
azonosságérzetig, az „ő vére vagyok” érzetig, a hiányig, amit a legközelebb
érzett hagyott maga után. Akinek levelet azért lehet írni – de a lehet nem jó
szó ide: kell. A gyerekkor, ami a
konyhánkban éppen elfér, amit olyan kíméletlenül lep meg a szépség és az
összes belecsomagolt hiány a Balaton vizébe gázolva, hogy
ott gondoltam arra
jó lenne ha meghalnék
épp alkalom is lenne rá
minden pillanatban
meg ki tudja lesz még
minden szép
ennél szebb nem is lehetne
úgy megdögleni hogy kicsit
túléljem ezt
csak egyszer
akarnám látni
hogy igazán gyászolnak-e
…jó észrevenni, hogy ez a félálom
a fél-álmodóval is ugyanolyan kíméletlen mint a többi szereplővel az életében,
a múltjában – mindabban ami a közösen megélt múltból ma is maradék nélkül él.
Ez nem terápia. Nem old, és nem köt újra. De lenyűgöző erővel konstatál. A
látszólag súlytalan, lebegő félálomszavakat lassan görgesd, olvasó, központozd
többféleképpen magadnak (a jelzések hiánya erre bíztat), kortyolgasd, mint a
finom pálinkát, amit nem a nyers erejéért döntesz be, hiszen ízlik is. A
szokatlan szórendek, a látszólagos bárdolatlanság, úgy hagyottság folyvást jelent. A szavak közvetlen jelentését
színezi. S nem az a fontos, hogy minden ízében értsd a fél-álmodó félálmát –
hanem az: rezonálhasson rá benned a magadé. Ez nem terápia: nem azért van, hogy
oldozzon, elég ha tudatja veled, hol és hogyan hurcolod a hasonló sérelmeket,
szeretetlenségek látszatait, hazugságokat és következményeit, elhallgatásokat
és kimondhatatlanságot (főleg ha már tényleg nincs kinek…).
Laboda Róbert Túlzásokban
megejtett túlzó pökhendisége (imádtam, de nincs
rá jobb szavam) után ez a csendes, de kíméletlen félálomkötet egy nem
akármilyen minőségi lépcső. Olyan többlet rajzolódik benne, ami kíváncsivá
tett: még milyen irányokba tágul ez a költészet. Én nem sietnék a helyében.
Hagynám megélni halni (így,
központozás nélkül) a gondolatot:
nézni csak az Ipoly partját
ott úgyis minden perc
egyformán más
mert aki ilyeneket észrevesz,
annak nincs a gondolattól félnivalója. Meg az időtől se. Az egyformán más, telő
időtől. Az időtől, ami úgyis szavakat érlel abban, aki erre fogékony.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése