Na. Szóval van az a Chris Moore,
akit nem tudok nem szeretni – még ha idegesít is, hogy vásári, hogy alpári,
hogy olcsó, hogy finoman fűszerezett szarral etet… amit a végén még meg is
köszönök. Mert olykor a nettó szórakoztatáson túl egyszer csak elkezd valami
zsigerig fontosról szólni a könyve, olyan pofátlanul szórakoztató módon, amit
jobbára alapból nem hordoz jellegében a téma. Mert a lúzer, a bétahím
jellegzetes világba esés-kelését az ember alapjában humorosan leírva kéri – de ugyanezt
a gyászról már nem mondhatnánk el ugye, sőt… Azon se csodálkoznék, ha
megbotránkoztatna a gondolat, hogy egy szeretni való regényhős szeretett
felesége, gyermeke anyja – mi több, ráadásul a saját édesanyja haláláról és az
ezzel járó gyászmunkáról valaki térdcsapkodásig vicces regényt kanyarít. Úgy,
hogy nem alpári, nem olcsó, és nem finoman fűszerezett szar – legalábbis nem
ott, nem ezekben a tartalmakban az. Christopher Moore a Mocskos melóban végrehajtotta ezt az írói bukfencet, s ha elnézem
neki a nettó agymenést egyéb könyveiben (sőt, meg is köszönöm…) ezért teszem
(meg persze ott a Biff, de az másik liga…).
Hogy aztán a szívemhez kapjak,
amikor híre jött, hogy folytatja. Mert tud ocsmányul pénztárcára kacsingató
folytatást írni, meg olyat is, ahol jégcsákánnyal bontja ki magát a saját
befalazódó cselekményéből – ezeket is elviszi a humor, de ilyenkor mérgesen
szórakozom jól. Mert a szemem láttára csal egy a csalásnál sokkal többre való
tollú író (nem véletlenül rejtőjenőzöm le olykor - a név itt jelző, tehát
kisbetű - mert rokon eszközkészlettel csal ilyenkor, a klasszikus - időbe
temetett - zsáner mentőöve nélkül is). Hogy a Lestrapált lelkek mennyire folytatás, pontosan mutatja, hogy tíz
oldal után letettem, és inkább elé olvastam a Mocskos melót megint, hogy minden mikronnyi utalásában képben
legyek… persze ez mutatja azt is, az első pár oldal meggyőzött róla, érdemes
előkeresni a könyvet, érdemes elé fűzni az egykori örömöt. Mert ez a folytatás
most nemcsak írói olvasózsebbe-nyúlás, ez most jó!
Alphonse Rivera, exzsaru és
antikvárius érdekes látogatókat kap egy klisésen ködös Frisco-i este, a város
hajléktalan és nem kicsit zakkant Császárát hű ebeivel, s ráadásnak egy
sikoltószellemet. Aki kedvesen figyelmezteti: már megint szar került a
ventillátorba, s ez nem kis részben Rivera érdeme. Úgyhogy megint összetrombitálódik
a régi bagázs: Charlie Asher, aki a saját halálát túlélve épp harminc centis
kis szörnyeteg (de - lúzerek álma - húsz centis farokkal!) és kedvese, Audrey
rinpocse; Charlie tesója, Jane és élettársa Cassie, akik továbbra is lelkes
gyámszülei a kis Sophie-nak, aki a Nagy Halál (lesz, talán…); Rivera
természetesen, és továbbra is aktív partnere, Cavuto nyomozó. És Menta Friss, a
két méteres, pasztellöltönyös feka jazzlemezboltos és exe, Lilly, akivel épp
nincsenek együtt – és aki épp megmentené Mike Sullivan, a Golden Gate
hídfestőjének életét, akit halk és kitartó módon fűz(-ne halálba) egy igen
csinos szellem, Conchita. Ha felkeltettem az érdeklődésed, miféle bizarr kalandokba
sodródik ez a kompánia (és még néhány jeles társuk), az jó! Hiszen ez volna a
célom. De az isten szerelmére! Ha nem olvastad, akkor kezdd a Mocskos melóval…
Mert ez tényleg folytatás.
Pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző könyv elejtette – és ügyesen
csavar rajta, meglepően logikusan és ügyesen. Valaha leírtam: egyáltalán nem
bánnám, ha Moore alternatív Amerikája a könyveiben tényleg világgá teljesedne –
az egymás történeteibe lábaló szereplők által tényleg létrejönne ez az ízeiben
hol Will Smith filmjeinek zamatára, hol Gaiman amerikai isteneinek, hol Alanis
Morisette és Tori Amos szövegeinek illatára emlékeztető alternatív jelen. Amely
nyilván többszörös görbe tükör – perfekt profizmussal reflektál a tapasztalhatóra,
a róla való médiabeszédre, a szórakoztató irodalom bevett formáiról és a bennünk
kialakult fogyasztói várakozásokról nem is beszélve. Szerethető görbe tükör
ráadásul – az írója egy pillanatra sem vonja ki magát a saját ítélete alól.
Többek között ezért szeretem Moore-t – mert pontosan tudja, hogy kicsoda.
Szégyenkezés nélkül viseli a bohócsipkát.
A sztoriról egy pillanatot se
vagyok hajlandó elárulni, szerintem a határon a könyv hátára nyomtatott, amúgy dicséretesen
szűkszavú fülszöveg is túlment. Olvasd el! Szórakozz rajta jól, aztán gondold
végig… Egyrészt mennyire tud fájni, ha egy sok könyvön át otthonossá szokott
mellékszereplőtől egyszer csak végleg elköszönünk, másrészt mekkorákat röhögtél
közben… Egyrészt mennyire morbid, hogy (borítékolom) ebből is trilógia lesz,
másrészt mennyire nem baj… Végül mondjuk ki: Christopher Moore szarral
gurigázik – de olyan ihletetten, hogy megint csak nem áll módomban más, mint
megköszönni. Pedig ez még mindig nem a Biff szintje. Még mindig nem a vaskos
vicc mögött a vastag mondanivaló… de legalább ebben is van (pici kínai
szerencse-) sárkány.
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése