Anne Tyler: Az ecetlány

Nem nagyon jut eszembe olyan könyves sorozat az utóbbi időből, ami annyira felcsigázott volna, mint a Hogarth Shakespeare Project – vagyis a Hogarth Press „Shakespeare újra” sorozata, melyben kortárs sikerszerzőkkel meséltetnek újra egy-egy darabot a drámaóriás életművéből. Szerencsénkre a sorozat kis hazánkban is kiadóra lelt, az első hármat már kézbe is foghattuk, és remélem, hogy a lelkesedés kitart, mert az igazi nagyágyúk még csak eztán jönnek – köztük a legeslegjobban várt a zseniális Margaret Atwood és A vihar újrameséje, illetve hát van skandináv krimi rajongó, akit nem csigáz fel egy Jo Nesbo által aktualizált Macbeth?

Na de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk a már megjelent darabokat. A sorozatra igazából Jeanette Winterson Az időszakadékja miatt figyeltem fel (pontosabban előbb jutott el hozzám a híre annak, hogy Wintersonnak új könyve jelenik meg, minthogy tudtam volna, milyen sorozat része is…), ezzel és Howard Jacobson Shylock a nevemjével ismerkedhettünk először. Hogy mégsem ezeket olvastam elsőre, hanem Anne Tyler Az ecetlányát, annak egész prózai oka van: annyira vágytam valami habkönnyű nőies olvasmányra amennyire csak nagyon ritkán, és ha már az ember habkönnyű nőies cuccra pazarolja az idejét hát van jobb választás egy újramesélt Shakespeare-komédiánál?

(Magas a labda… Lett volna jobb választás. De azért ez se volt rossz.)

Anne Tyler A makrancos hölgy aktualizálásával-újramesélésével-átírásával próbálkozik, nem is teljesen sikertelenül, de azért sok minden hiányzik ahhoz, hogy az ember lánya, ha csak közepesen nagy Shakespeare-rajongó is, elégedetten csettintsen. Tegyük hozzá, nem volt könnyű dolga. A makrancos hölgy a bárd egyik legkedveltebb vígjátéka, megért számtalan feldolgozást és valamirevaló Shakespeare-darabhoz méltón a mai napig vitáznak rajta olvasók és irodalomtörténészek, hogy hogyan is kéne értelmezni a végét, mégis: mai szemmel olvasva túlságosan is könnyen válik egyszerre bosszantóvá és súlytalanná. Persze halálosan komolyan venni teljesen felesleges, mint ahogy vérremenő vitákba bonyolódni is arról, hogy Petruchio feleségszelídítése összefér-e a mai gendertudatos olvasó nézeteivel. (Nyilván nem. De egy négyszáz éves darabot kiszakítani a korából és négyszáz évvel későbbi normákat követelni rajta világnagy marhaság.)

Viszont épp ezért nehéz próbálkozás Anne Tyleré. Mert egyszerre hűnek maradni Shakespeare szelleméhez és megfelelni a mai olvasó elvárásainak irodalmi szempontból sem egyszerű, kényes(kedő) ideológiai síkokon meg egyenesen lehetetlennek tűnik (na például ezért vagyok nagyon kíváncsi Atwoodra és az ő „viharértelmezésére” mert Atwood előtt aztán nincs lehetetlen). Nehéz próbálkozás, de mondjuk ki nyugodtan: Anne Tyler nem is annyira jó író, hogy ezt megugorja. Faékegyszerűségű prózájával, gyengécske szereplőivel és súlytalan konfliktusaival a Harlequin-füzetek színvonalán mozog – nem is igazán értem, mit keres az amúgy elég erős szerzői gárdában. Ami mégis megmenti Az ecetlányt a kudarctól, az egyrészt a humor – szerethető, bájos, kicsit avíttas, nem térdcsapkodós, de nem is divatosan cinikus, inkább kifinomultan intelligens humor, amivel manapság elég ritkán találkozni mainstream szórakoztató irodalmi műben; másrészt Kate alakja és nézőpontja. Hisz épp ez hiányzik Shakespeare drámájából. Itt legalább van egy élő, árnyalt, töprengő, döntéseit megrágó, helyét kereső Katánk. Aki viszont nem annyira makrancos, inkább bizonytalan. Elveszett. Dühös.

A fiatal nő, aki anyja halála után gyakorlati szempontból életképtelen tudós apja és még kisgyerek húga mellett családfővé kell avanzsáljon, akinek nincs saját élete, aki mindent feláldoz azért, hogy szeretteinek megteremtse a sosemvolt tökéletes család illúzióját – igazából remek háttér egy makrancos Katához. De Kate Battista visszafojtja a dühét. Kiszolgálja az apját, neveli elkényeztetett húgát, meghúzza magát az iskolában ahol segédtanító és csak a gyerekek közt engedi el szókimondó humorát. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen Pjotr. Az apa asszisztense, akinek éppen lejáró vízuma miatt el kell hagynia az országot, veszélybe sodorva ezzel évtizedes kutatást és Battistáék megszokott életét. Az apa tervel, cél a zöldkártya, az alkalmazkodó lány kössön házasságot, persze csak papíron és minden megoldódik. Hajmeresztő ötlet, nemde?

Az. Viszont pont ez a lökés, ez a hajmeresztő határátlépés kell Kate-nek ahhoz, hogy végre felismerje, önként mondott le az élete irányításáról és akár kézbe is vehetné. Ha Tyler valami trendi feminista kiáltványt írt volna, Kate világraszóló botrány közepette küldte volna el a búsba az apját és dobta volna ki Pjotrt, de nem így lett. Helyette kapunk egy közepesen árnyalt mesét arról, hogy a lány, aki mindig mindent beáldozott mások boldogulásáért, életében először valódi érdeklődéssel találja szemben magát és ez a valódi érdeklődés, ha mégoly esetlen is, képes felülírni a körülményeket. Lehetne persze milliószor árnyaltabb és Tylert igazán nem lehet azzal vádolni, hogy mélyrehatóan analizálná azt a folyamatot, ami egy ilyen döntés hátterében húzódik, de a lényeg csúnya szóval élve átjön: ez a Kata azért dönt szabad akaratából mégis a házasság mellett, mert életében először találkozik egy olyan férfival, aki nem szalad el az első savanyú megjegyzésétől, hanem ki akarja bogozni, mit is rejteget a tüskés páncél mögött. Hogy ez eléggé menekülés-szagú? Az hát. És a legkevésbé sem modern. Pláne nem öntudatos. De Kate döntése. Amiben még mindig ott van a kudarc és csalódás lehetősége és ezzel együtt vállalja. Kimondhatatlanul örültem volna, ha Tyler nyitva hagyja a végét, de ő a rózsaszín romantikára szavazott. Hát, ez is egy lehetőség…

Hogy mindezen kritikákkal együtt megbántam-e hogy elolvastam? Egyértelműen nem! Az pedig nem is kérdés, hogy folytatom a sorozatot. Mert helye van. Shakespeare művei velünk vannak, élnek, kibogozhatatlanul beleszövődtek kultúránk szövetébe, máig hatnak ránk – ha hagyjuk. Ha hozzájuk merünk nyúlni, újra merjük gondolni, ki merjük őket ragadni a saját korukból, az iskolában belénk sulykolt értelmezési keretükből, a köréjük húzott történelmi képből. Hiszem, hogy az irodalomban nincs olyan, hogy szent mű. Nincs olyan, hogy szent szerző. A legrosszabb, amit tehetünk rajongott szerzőinkkel, ha múzeumba száműzzük őket és csak gondosan temperált körülmények közt, cérnakesztyűben kapirgáljuk a műveik felszínét. Ma, amikor egy négyszáz éves drámát lehetetlen küldetésnek tűnik a fiatal olvasók kezébe adni, a legjobb dolog, ami Shakespeare-rel történhet, hogy újra meg újramesélik a történeteit. Még ha döccenőkkel is. De hát valljuk be, döccenőknek e ma már istenként tisztelt drámaíró pályája sem volt híján…

Kiadó: Kossuth

Fordító: Kiss Gábor Zoltán