Egy város bélrendszere
folyamatosan emészt. És komoly távolságtartás kell hozzá, hogy a kíváncsiság
feltárhasson akár egyetlen (el)emésztési folyamatot. Városba érkező idegen
tekintet kell hozzá, szociográf pontosság és adatközlők kellenek hozzá, közelebb
lépésekbe rejtett idegenséget feltételez, ha leírható. A hattyú halála.
Eltévedés kell hozzá a városbolygóban, a panelegyformaságban, amely valójában
átlátható és nyers szerkezet, a metróban, amely soha nem készült el – amely
munkagödör-státuszát őrzi a benne várakozóknak. Egy eltűnő lány alakja, egy
soha véget nem érő lóverseny befutója, lovak alatt megnyíló föld, serpenyőben
kirántott hattyúszárny – városi legendák, amelyek úgy terjednek, hogy az
elbeszélők aztán nem beszélnek róluk soha többé. Eltévedés kell hozzá, utólag
igazolhatatlan adatközlések az Ördöghöz címzett kerthelyiség
csillagtalanságában.
Jó ez. Egyfelől. Szikár
fecsegésnek hívom, egyenletes és monoton, mint a panel-külcsín, takarékos – de
közben lényegtelennel dúsul, sörhabbal és szénsavval, lazítana az elbeszélés
kedvéért. Ez a r_g_ny lírahatáron
billeg, miközben a benne koppanó tőmondatok Tart juttatják az eszembe, a Szürke galambot, a Lassú tehert. Szikár fecsegésnek hívom, sokszor és sokat vétkezők
szószegény gyónásának, amibe mindig keveredik valamilyen emberien lényegtelen.
Ha egyáltalán érdemes azon meditálni, mi is itt a lényeg. Szikár fecsegés –
mélységesen kimért és kimódolt, olykor szinte látom, ahogy az írókéz kicsavarja
a belesurranó természetesség hattyúnyakát: mert alapjában másként szeretne
jelenteni mint az eddigi jelentések, városnyi hiábavalóságról és
feloldhatatlan, ablakpárkányon kuporgó tragédiákról - s így inkább vállalja a
tudatosan művit, a csinált, morbid, beszűkült mesterséges terek kamarai
túlzás-gesztusait.
Jó, valójában tényleg ilyen
mesterséges terekben élünk, s nem is a legkirívóbb beszűkülés ezek közül az
irodalom. Nem érdemes azon meditálni, mi is itt a lényeg. Az adatközlő
személyes tragédiája, a felidézett esemény, amit az idegen kíváncsiság
körüljár, csak egy tökéletes apropó. Mert fontosabb nála a körülötte imbolygó
mitológia. Játék a hattyúval. Mit keresnek a hattyúk az épülő lakótelep
űrbéli-tájseb jellegű szélén, az arra teljesen alkalmatlan folyóparton? Mit
keres az arra teljesen alkalmatlan hattyúszárny a soha nem látott méretű
serpenyőben? Ez a mitológia munkagödör, kidolgozatlan, befejezetlen, mint a
pozsonyi metró. De hordozza minden mitológiák alapvető gesztusait.
Jó, igazából hívhatnám
népmesének, amit az idegen gyűjtő a távolságtartásba rögzít. A népmese
fantáziálásra kijelölt hely, a hattyúhoz
címzett szépségszalon a bélmosás eszközkészletének alattvalósága felett. Itt
minden a hattyúhoz címzett, akinek a kezében aznap este akkorát villant a
Leicán a vaku, hogy az eseményt elmesélni akaró mesélő is belévakult. Ez a
mesélés a pillanatnyi vakságé. Hiszen vágyunk egy sokkal kézzelfoghatóbb
logikára, de közben ugyanúgy arra a jelentőségre is, amit a mese távlata a
történéseink banalitásának biztosíthat. Czinki Ferenc ezt a történetet
ezerféleképpen elmesélhette volna, hiszen ezt a történetet ezerféleképpen
elmesélték már. De ő is (ahogy a legtöbb mesélő) az egészet akarta, avagy
legalábbis az egész érzetét. A népmesét, a hangulatot, amit kelt, a
felboncolását cinizmussal és iróniával, a fekete-fehér neorealizmust szinte
olasz módra, Visconti vagy Rossellini módjára fekete-fehéren; de a
visszacsomagolását is a mágikusba, azzal az eleganciával, ahogy Borges keres a
halálhoz iránytűt.
Úgy képzelem, hogy sokkal több
szóból állt. Hogy sokkal több elmesélt sétából az óvárosból a panelhalomba –
valahogy úgy járva a városrészek közti utcamondatokat, ahogy Darvasi járta az Ez egy ilyen csúcs Berlinjét. Úgy
képzelem, hogy onnan szűkült idáig – hattyú-egészből, tollal, hússal,
szárnysuhogással a lerágott csontig. Nekem talán túlszűkült kicsit, bár amikor
becsuktam, arra gondoltam, jó ez. Meg arra: túl sokat bízott rám. Túlságosan
sokféleképpen hajtogathatom ezt a szöveget ahhoz, hogy mindig egy összevérzett
hattyúorigami jöjjön ki belőle. Hiszen a hajtogatás épp attól ad ki egy alakot,
hogy egyféleképpen művelik (a kötet borítója tökéletes!). Úgy képzelem, sokkal
több szóból tollfoszlott idáig, bár arra gondoltam közben: jó ez a fosztottság,
akkor is, ha nem befejezett, hanem abbahagyott. S erre: ha írok róla, az megint
nem kritika lesz, még csak nem is ismertető, csak egy magányos olvasói olvasat.
Ami talán másokat is (így is) olvasásra provokál.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése