Én nagyon szeretem Fredrik
Backmant. Talán mert már Ove történetében is éreztem, hogy egy rétegében a
könyveit terápiás céllal fogalmazza, önmagának. Hogy az írás számára egyfajta
megértése is a vele történteknek. Talán ezért érezzük meg a meséiben a velünk
történtet is – talán ettől válnak a meséi annyira könnyen személyessé. Nem
tudom… azt igen, hogy kicsit a személyes ismerősöm lett; a folyton jobbat
remélő, ügyetlen jót akarásával, a szelíd noszogatással, hogy figyeljünk oda és
ne hagyjuk szó nélkül. Ne hagyjuk szó nélkül a bántalmazást, a viszonyokba
csempészett akarnok hatalmat, a szabályokba rendezett önkényt, ne hagyjuk szó
nélkül a közönyt. Figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül – még a gyöngéd
csalásait is rendre elnézem neki, annyira közel jött, annyira elhiszem neki, hogy
tényleg minden szavával jót akar.
Én nagyom szeretem, és most talán
az eddigieknél is jobban. Amikor egy elengedett kezű mesében megmutatja:
milyen, amikor hiába figyelsz. Milyen az, amikor eláll a szavad – amikor szó
nélkül kell hagyd a tévesztést, a hibát, a rossz beidegződések sérüléseit. Mert
a lassan sötétbe csukódó elme már nem tudja követni azt, amit nem hagynál szó
nélkül. Már csak követheted ezt a lassú becsukódást – hiszen a napot se
kérheted meg, hogy megszakítsa a pályáját: hiszen nem kérheted a napod, hogy ne
alkonyodjon. Veszteségek ütöttjeként mondom: ez a könyv el tudja mesélni, milyen
ez a veszteség. Amihez semmiféle elégtételt nem tudsz kifundálni – mert a mese
végén az unoka és a fiú kénytelen elbúcsúzni az apától.
Veszteségek ütöttjeként mondom, hogy
ez egy gyönyörű, méltó búcsú. Pedig Fredrik itt is csal, ugyanolyan szelíden,
ahogyan szokott – talán kénytelen volt csalni: most a kellő távolsághoz, hogy
egyáltalán le tudja írni ezt a nagyon sokrétegű búcsút. Hogy ne hagyja szó
nélkül, el kellett játsszon azzal a valóságba hazavezető úttal, ami az elmére
csukódó éjszakában valóban egyre hosszabb. Amelyben egyszer tényleg nem jön el
a reggel – és akkor más irányba kell elindulni, nem haza. Látom, kedves
Fredrik, hogy neked a haza: a szeretteid. Hogy ezért annyira pokolira nehéz
elengedni azt a kezet, amelyik (sokkal teljesebben) az unoka kezére
kulcsolódik. És hogy ennyi szó kellett hozzá – éppen ennyi neki hagyott szó;
játék elmével (ami nem a tiéd) és becsukódással (ami a tiéd is), emlékekkel
(igen, érzik: személyes) és hiányérzetekkel (igen, ezekről is érzik).
Rövidke írás ez amúgy. Ami nem is
baj. Nagyon könnyen fogyasztható. Azt remélem, megérinthet olyanokat is, akik
még nem kényszerültek ilyen veszteségek elviselésére – azaz a magam részéről
érzem ebben a könyvben a potenciált, hogy megérintsen olyanokat is. Hogy a
veszteség bennük se maradjon nyílt seb. Hogy elviseljék, ahogy elengedi a
kezüket a távozó – hogy megtanulják: az elengedéshez mind a két oldalra szükség
van. Hogy nekik is el kell engedniük azt, akinek a haza vezető útja minden
reggel egyre hosszabb. Furcsát mondok – lehet, hogy ezt a könyvet a gyerekek
kezébe kéne adni. Az unokák kezébe. Mert olyan mondatok vannak benne, amiket
követni tudnak, mert olyan szituációk, amelyekbe beleélhetik magukat. Olyan
dolgok, amiket szerethetnek. Olyan dolgok, amik távol tartják a medvéket.
Szerettem kézbe venni ezt a
szellősen szedett, de igényesen kötött kis kötetet. Szeretem, ha valami ilyen:
megadták a módját. Illik a többi mellé. Mégis – lehet, hogy jobban szerettem
volna, ha egyszerűbb kivitelű és olcsóbb ez a kötet, hogy minél több kézbe
eljuthasson. Hogy minél többen olvashassák: Van
egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy
zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébred ott, fogalma sincs róla
hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja: Ne félj!...
Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése