Madách Imre: Az ember tragédiája

Ha számba veszem a fontos, létezésem rutinjából kibillentő olvasmányokat, elég érdekes helyet foglal el közöttük Madách tragédiája. Már a középiskolában magával ragadott, de el is ejtett hamar – erősebb hatások rángattak akkoriban, és ha tiszteltem is benne a monumentalitást, a frissen felfedezett beatköltők és Vonnegut mellett nehézkesnek, szinte avíttnak érzett. Volt egy liezonunk később, egy albérletben, egy otthagyott példánnyal – milyen érdekes, azt a kötetet én is otthagytam valahol… de egészen a Találmányi Hivatalban okiratraktárosként eltöltött évekig nem kapaszkodott meg bennem. Ott találkoztam Katona Tibivel, sokak Tibi bácsijával, aki viszont kívülről fújta. Nem volt olyan élethelyzet, hogy ne tudta volna recitálni Az ember tragédiájának odavágó passzusát, felemelt mutatóujjal, mély beleéléssel, még a hangjával is játszva, mint egy tehetséges, de kissé ripacs színész. Sakk közben, világmegváltó beszélgetések oda vágó pontjain, de akár az utcán, egy látványra csodálkozva előfolyt belőle a tragédia. Tibit valójában hidegen hagyta az irodalom – a kérdés volt a műfaja, nem a válaszok; de valaha, valahol Madách színműve beléakadt. Nem mehettem el szó nélkül a jelenség mellett – evidens volt, hogy mélyebben össze kell melegedjek Tibi barátunk szent szövegével.

Mondják, ha e mű világnyelven születik, elhomályosítja a Faustot. Tény: nagyobbat markol, és kíméletlenebbül. Mondják: szerzőjének sajátságos tragédiái árnyékában született, Madách és b. neje meglehetősen keserves történetet éltek – a tragédia Évája keserű tapasztalatokból és vágyképekből összegyúrt állandó. Mondják: a kor világismeretének ugyanolyan remek tükre, mint amilyen bátor valláskritika – nagyon sok mindent mondanak róla, amit most nem ismételnék el, mert minek is. Hatalmas szakirodalma van, és egyszerűen érdemes kézbe venni – még ha látszik is rajta a kor, sokkal inkább, mint a szöveget gondozó Arany munkáin. (Mondják, hogy a tragédiát Arany vakarta ki a közérthetőségbe, kijavítva a „sztregovai remete” elhibázott mondatait, de ezt ne higgyétek el – láttam, azt a kritikai kiadást, ahol feltüntették a Mester módosításait, valójában a stílus apró finomításáról szóltak.) Ha túllendülsz a fogható régiességen, és kissé beleszoksz Madách beszédmódjába, könnyen magával ragadhat – megdöbbentően könnyen. A számos kiadásból elsőnek a Matúra klasszikusok által kiadottat javaslom, mert pont annyi jegyzet kíséri, ahány helyen megakasztana az értetlenség – de érdemes megkeresni az illusztrált kiadásait Zichytől Kass Jánosig; azért nem akármilyen ajánlólevél, e munkába hány tehetséges művészünk volt szerelmes…

Mondják: színművet az ember nézzen, ne olvasson. És általában igazuk is van. Viszont e darabon e tekintetben mintha átok ülne. Láttam, nem egyszer, parádés szereposztásokban, de egyik sem élt. Furcsa kulturális halottvirrasztási szertartások voltak mind – valaki-valami soha nem volt a helyén bennük. Hol a három legfontosabb szereplő közt nem élt az a szinte kamaradrámai kémia, ami ehhez a sűrű munkához kell, hol a színek hulltak a színházi költségvetés karvaly-karmaiba (vagy estek vurstlis túlzásokba, mint legutóbb a Nemzetiben), a legtávolabb a számomra talán egy rádiójáték jutott – ezért merem állítani: jobban jársz, ha olvasod. A képzeletnél nincs maradéktalanabb rendező.

LUCIFER:
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik,
Bölcsességedből elleshetni egy szót.
(A csillagász-toronyra alkalmazott csengetőn csenget.)

ÁDÁM
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,
Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért.

LUCIFER
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

ÁDÁM
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl, és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő s az erkélyre megy.)

TANÍTVÁNY
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt…

Csak felütöttem, tetszőleges helyen – hogy kapjatok belőle egy ízt. Ilyen az egész: éppen csak kicsit elemelten dikció, színi szöveg – de ez nem megy a közérthetőség rovására. Szinte hallom Tibit, amint a Pisa teszteken való siralmas „nemzeti leszereplésünk” (értelmetlen szókapcsolat!) kapcsán citálja, szinte látom, ahogy legyint. Madách megmondta: a tudás tanítással átadhatatlan, a tanító kudarcban van, amíg meg nem tanulja, csak a legelemibb adható át a tapasztalat rásegítő munkája nélkül; csak az ABC tanítható, az olvasás és vele az értelmezés valójában nem, s ha megpróbálod mégis, akkor nem tanítasz, hanem idomítasz. Csak felütöttem tetszőleges helyen, hiszen nekem bárhol tetszik; még ha nem is válik úgy alapélményemmé, mint a barátomnak, aki ezt a szeretetét is sírba vitte azóta. Hiányzol, Tibi.

Mondják, Az ember tragédiájához érni kell – fel kell érni hozzá, és nem azért mert piedesztálra rakta az idő, vagy a tekintélytisztelet. Hanem mert érett személy, szemlélet, hordozott hiába feltett kérdések súlya kell hozzá, hogy életre keljen a befogadóban. Mondják – és úgy érzem, e tekintetben maradék nélkül igazuk van. Úgyhogy barátom az érésben – még ha untad is a gimnáziumban, most vedd elő és adj e szövegnek egy esélyt. Élni fog vele.