Philip K. Dick után igen rövid időn belül
a második sci-fi istenséggel volt szerencsém megismerkedni – William Gibson
legalább akkora ikonja a műfajnak, mint Dick, ha nem is rakódott rá annyi értelmezési
kísérlet és olvasóriasztó sallang (még). Viszont hasonlóan mélyen eresztett
gyökeret a popkultúrába a Mátrix-trilógiával
(melynek ugye részben Gibson Sprawl-trilógiája
szolgáltatta az alapját) – amivel azért könnyen elriaszthatja a túlfeszített
technológiai agymenésektől ódzkodó olvasót (engem). Persze amennyire riaszt a Mátrix (nyugi, ettől még előbb-utóbb
előkapom a Neurománcot is), annyira
izgat, hogy Gibson esetében (is) sokan többet emlegetik a posztmodernt, mint a
zsánert. Ja és ki ne felejtsem, hogy Lauren Beukes cyberpunknak mondott Moxylandje óta azért igencsak kíváncsi
voltam, mit tud a cyberpunk „teremtője”…
Szóval kíváncsiság, távolságtartás,
izgatottság, félsz – még jó, hogy Gibson van annyira jó író, hogy
tizenegynéhány oldal után ezeket mind félresöpörje, és ne maradjon más, csak a
szöveg. Ahogy Dick esetében (ígérem, utoljára példálózok vele), itt is elsőre
ledöbbentett, hogy mennyire könnyen olvasható, laza szövetű, szórakoztató
prózát olvasok. Vaskos prekoncepció (ámde létezik), hogy az elborult sztorikat
kitaláló sci-fi nagyurak érthetetlenül is írnak – megérné, hogy valamiféle
kampányt indítsunk ellene. Persze a kalandos akció-sci-fi felszíne alatt ott a
vaskos társadalomkritika, a jövővízió és a technológiai fejlődés prognózisa, de
egy percre sem éreztem azt, hogy a „sztori” sodrását akadályozná – ami bizonyos
tekintetben (számomra, de hát újszülöttnek minden vicc új) egyedülálló. Na, nekem
így kell akcióközpontú spekulatív fikciót írni – ilyen egyensúllyal.
A nagyjából napjainkba vetített történet
egyébként egyszerűbb nem is lehetne: Chevette, a biciklis futár egy balul
sikerült bulin (amibe nem csupán véletlen, de tök illegálisan csöppent) ellopja
egy csúcskategóriás tahó szemüvegét – amely szemüvegről elég hamar kiderül,
hogy nem jó pénzért passzolható napszemcsi, hanem high-tech-ebb a Google
Glass-nál is, és sokan szeretnék visszaszerezni, akik ölni is hajlandóak érte.
Futás (bocs, tekerés) indul… Chevette gyorsan összefut a magánzsaru Rydell-lel,
akit épp (megint) kirúgtak, és épp nagyon örül, hogy akadt valami alkalmi meló –
tojik ő a szemüvegre, meg a csajra, csak fizessenek. Persze amint kiderül, hogy
a zsaruk korruptak, a csajra egy gyilkos is vadászik, a cucc pedig tuti egy
világméretű összeesküvés része, feltör benne a lelkiismeret, és inkább fut a
futárlánnyal együtt. Semmi fakszni, egyenes vonalú, kiszámítható, ámde
meglehetősen sodró és humorral bőven átitatott menekülés-sztori, kellemesen
nyitott véggel.
Ami elemeli, az a világ, amiből (amiben)
hőseink menekülnek. A technológiai fejlődés által végképp kettészakított
társadalom, a high-tech felhőkarcolókban éldegélő kevesek, a számítógépek
vezérelte életek, a virtuálfény, a maguktól növő műpálmák és a mindent uraló
média egyfelől – leszakadt tömegek, utcákat lepő mocsok, nyomor, bűn,
kilátástalanság másfelől. Az AIDS ellenszerét megtaláltuk ugyan, de az emberiségre
ráférne egy szép kis járvány, ami megtizedeli a lakosságot. Kezdve mondjuk a
kezüket a társadalom ütőerén tartó médiamunkásokkal – Gibson ebben elképesztően
nagyot dobott, el se hiszem, hogy könyve a kilencvenes évek elején íródott,
annyira mai a bajbajutott zsarukat „felkaroló”
producer, vagy az „új messiás” (az AIDS elleni harcban kulcsszerepet játszó
egykori elítélt) köré kultuszt emelő gépezet. Nem is beszélve a világtól
elvonulva egy lakókocsitáborban élő, a „Nézz tévét” parancsolatát követő videó-szektáról,
amely az antikrisztust a Videodrome-ban
látja…
És persze a Híd. A Híd, amely immáron nem
összeköt, hanem végérvényesen elszigetel – a földrengés következtében használhatatlanná
vált San Francisco Bay Bridge, többemeletnyi illegálisan, tervezés nélkül
felhúzott kalyibájával, saját törvényeivel, üzleteivel, törvényeken kívüli
lakóival. Egy saját kis mikrokozmosz, ahova ha egyszer belépsz, nem ereszt.
„Ahogy
megpillantotta, szokás szerint megdobbant a szíve. A reggeli fény ferdén tűzött
át a bonyolult másodlagos szerkezeten.
Hibátlan
íve éppoly precíz volt, mint maga a modern program, ám e köré egy másik valóság
nőtt, amelynek megvolt a maga célja. Ez fokozatosan történt, előzetes terv
híján felhasználva minden elképzelhető technikát és anyagot. Az eredmény egy
amorf, megdöbbentően organikus valami lett. Éjjelente, amikor megvilágították a
karácsonyfaégők, az újrafelhasznált neonok és fáklyák, kísértetiesen középkori
jellegűnek hatott. Nappal, távolról az angliai Brighton Pier mólójának romjaira
emlékeztetett, mintha repedt, helyi kaleidoszkópon keresztül látná.
A
híd acélcsontjait, sodort inait elnyelték a rárakódott álmok: tetoválószalonok,
játéktermek, rohadó magazinokat áruló félhomályos standok, petárdaárusok,
fogadóirodák, szusikajáldák, zugzálogosok, gyógynövényárusok, borbélyok,
csapszékek. Kereskedelmi álmok, melyek helye általában egybeesett azokkal a
szintekkel, ahol valaha járműforgalom haladt; felettük egészen a kábeltornyok
tetejéig emelkedett a bonyolult struktúrájú lakónegyed, számolatlan lakosával
és intimebb fantáziazónáival.”
A Híd ejti rabul a japán szociológus
hallgatót, Jamazakit is, akit követve előttünk is feltárul, hogyan foglalták el
San Francisco kisemmizettjei a használatlan híd-romot, hogyan építették be,
hogyan szabták saját képükre, hogyan töltötték meg legendákkal – hogyan lett a
Híd és a mögötte elterülő „szürke zóna” a San Francisco technológiai
társadalmában élő kivételezett kevesek rettegésének, undorának és tiltott
vágyainak tárgya. E regény főszereplője számomra a Híd – és a rárakódott álmok.
Baromira kíváncsi vagyok, mit rejteget még a trilógiája (remélem, nem derül ki,
hogy a másik két résznek semmi köze a Hídhoz – elég nagy pofára esés lenne). Persze
így is, úgy is elolvasom…
Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése