Salinger - tekintet nélkül

Meghalt Salinger, és mivel sokat kaptam tőle, muszáj írnom róla. Akármennyire nem fűlik igazából hozzá a fogam. Főleg ha arra gondolok, a könyvei mennyi - hol mimózalelkű, hol féktelenül karcos – félreértést és félremagyarázást keltettek eddig. Nem mondom, hogy nálam van a tuti, bárki kijelentheti, hogy én is csak félre vagyok képes érteni ezt a gyakorlatilag egy szobába szorult téli nap alatt kivégezhető életművet – ráadásul épp nem férek hozzájuk, tehát az emlékezet kócos kamaszára kell hagyatkoznom.

A Zabhegyező valóban a kamaszlázadás prózája, naná, hogy a szülők, a tanárok, a kamaszhorizont „társadalma” ellen lázad. De ettől még nem válik hőse, Holden Caufield sem prófétává, sem filozófussá, nem lesz bodhiszattva. Csak szembesül azzal a viszonylag egyszerű ténnyel, hogy a felnőttek „sajátvilága” és eszmeviláguk között, amit neki mint mintát és erkölcsi-etikai követelést közvetítenek, mérhetetlen szakadék tátong. És mivel megkímélt közegből jön – felsőközéposztálybeli, akárcsak a legtöbb ifjú forradalmár – némi megvetéssel elegy undorral kezeli a világot maga körül. Meglehetősen destruktív nézőpont az övé, ami azért mindig a könnyebb út, nem a „kiválasztotté” mert az ha tetszik, ha nem, mindig konstrukció. Miközben valóban „átvilágítja” a környezetében élők kisszerűségeit, olcsó önbecsapásaiktól a nagy életformáló hazugságokig, önmagát kifelejti a képből, szánalmas „kivételsége” okán önvizsgálatot nem tart. Ezért van, hogy az egész regényidő alatt – míg a gondolatai, a kritikái helyénvalók és pontosak -, minden cselekvése esetlen, gesztusai hamisak, soha nem a vele szembenállónak, hanem valamilyen elképzelt ideál-cselekvésnek szólnak, kvázi képtelen „megszólítani” bárkit. És a végén épp ennek felismerése vezeti ki a maga ásta csapdából, belátja, a gőg és megvetés pozíciója nem tartható fenn, amíg nem „csinálja” azt a minimális hitelességet az életében, amit másoktól követel.

Hogy miért nem népszerű mindez a ma kamaszai körében, hogy miért nem jelent nekik semmit egy tehetetlen lúzer unalmas vergődésén túl?  Ma, az elvek és értékek „szabadpiacán” nemigen van olyan kézzelfogható, kötelező érvénnyel bíró, társadalmi koherenciaképző elv- és eszmerendszer, ami ellen értelmét lelné bármilyen kamaszlázadás. Egyik érték sem abszolút, következésképpen nem lehet őket „hirdetve gyalázni”, ami valaha – az én kamaszkorom elkopott szocializmusában is -  a leginkább „feldöntötte a bocit” az ifjú lelkekben. Mert soha nem a gyűlölet-ideológiák fájnak a legjobban (ahhoz elég, ha sértett vagy, vagy csak pusztán buta), hanem a jobbító ideálokat meggyalázó hamis vagy haszonleső viselkedés. Ma ezeknek a mondatoknak, amiket ide írok csak csökkent értelme van. Sebaj, a nagy ideálok és a meztelen önérdek korszakai szép ritmusosan váltják egymást a történelemben – kaphat újra értelmet ez a könyv is, ma egyszerűen nem – vagy csak mint speciális eset – érvényes.

Persze speciális eset a Zabhegyező az életműben is, amely ezen túl mintha egy megíratlan családregény-nagyregény lábjegyzeteit tartalmazná csak, a Glass család történetét. Felháborít, ha a „tökéletességükről”, a „buddhaságukról” olvasok! Mérhetetlenül sérült emberek gyülekezetéről van szó, mégpedig elsősorban „média-sérült” emberekéről! Igaz, első fokon, a leginkább eltávolító média, a rádió által. Mint ahogy a könyvekből kiderül, minden Glass-csemete volt „okos gyerek” egy korabeli betelefonálós rádióműsorban. Szinte minden médiaszereplés torzít – hát még gyermekkorban! Igazi okostojások ők, kényszerpályára kerülnek elég korán, s hogy ez mennyit árthat, azt én is igazolhatom, pedig én minden média nélkül voltam a saját környezetem „okos gyereke” anno, nyögöm is a hozadékait, szerintem minden írásomból kihallik, hiába kűzdök ellene.

Nem részletezném itt egy ilyen kiindulás után a Glass család leszármazottainak sajátos technikáit a túlélésre – legyen elég annyi, hogy amíg Zooey és Franny a két legfiatalabb a színpadra menekül – kvázi a médiába a média elől, a sokak által leginkább író-alteregónak tekintett Buddy Glass a világtól való elvonulást választja. Nem beszélek az ikrekről. Nem, mert sokkal fontosabbnak érzem, hogy Seymourról beszéljek. Az „Ilyenkor harap a banánhal” értelmezése követel tőlünk némi egészséges tiszteletlenséget. Hiszen e nélkül a novella nélkül – a többi családtag veszteség-tükrén át – Seymour valóban szinte buddhai. Egy a világról mély empátiával, hihetetlen világosan gondolkodó alak, akinek érthetetlen öngyilkossága mélyebb seb a család mentális „testén”, mint bármilyen egyéb trauma.

Ez a „mindenttudásba belefáradt hang, aki leginkább hallgat” valójában leginkább a maga szégyenéről hallgat. Mert ha kellő tiszteletlenséggel olvassuk el az egyetlen róla szóló novellát, bizony szembesülnünk kell vele, hogy egy önmagával hiába kűzdő, erkölcsei csapdájában vergődő pedofil történetét olvassuk. (Miért, mit gondoltatok, miféle kislány-játék a banánhalosdi?) Aki hiába nősült meg, hiába akarja a legkonvencionálisabb életet ifjú felesége oldalán, nem bír a vágyaival, és inkább meghal, semhogy egy ilyen világosan megrajzolt magán-pokolban élje le az életét, cincálódva magas erkölcsi filozófiai ideáljai és testi vágyai közt. Meggyőződésem, ezt a hippokriták közt közbotrányt kiváltó értelmezést, a történet valódi mélységének értését hiányolta leginkább Salinger a kritikákból és méltatásokból,  ha valamiért, hát ezért érdemes volt sértődötten kivonulni az irodalomból.

Vessetek rám követ, ha akartok. Nekem Salinger igazi erénye, hogy viszonylag keveset akar hazudni nekünk az életről. És igen, kíváncsi vagyok, hogy mit rejthet még a fiókja.

Korábbi kommentek: