Neil Gaiman: Anansi fiúk

Rengeteg tartozásunk van kicsiny blogunk felé, már írtunk elébb róla, miért is. Ígérem, utoljára vesztegetek erre szót, bár remekebb indokot nehéz találni rá, miért nem az aktuális könyv-élményeinkről írok, s persze könnyebb is jóval korábbi olvasmányról írni – bátrabban utalhatok annak tartalmára, mint egy ajánlóban. Tehát, csökkentendő a felhalmozott tartozásaink, elmesélem, mire gondoltam, amikor becsuktam az utolsó oldalak után Gaiman Anansi fiúk-ját.

Lazább, könnyedebb történet ez, mint az író általam korábban olvasott művei. Inkább pl. a  Christopher Moore-i felszabadult, könnyed kézzel vezetett történetmesélés ugrik be róla, pedig akárhogy is, az Anansi Boys is Amerikai Istenek-történet. Odabeszél a maga módján Gaiman egyik legerősebb mítoszához, és nemcsak a szereplőkön, idősebb Nancy-n és fián-fiain keresztül. Itt is van makacsul itt-maradó nőalak, ezúttal szellem, nem zombi, a megoldás (egyik) kulcsa ismét nála van. Hőseink boldog tudatlansága cselekedeteik (valódi) okairól megintcsak történet-vezérlő elv, a gaimani szereplő-sorssal való játszadozás is rímel az Amerikai istenek cselekményszerkezetére. Viszont az annak általam oly sokra becsült tágassága, a bárhol továbbgondolható mítosz-szövet itt nincsen sehol, és bizony hiányzik is. Helyette Anansi történet-birtokos volta – az egyetlen mítosz-nézet – és a Tigris éhsége a történetek birtoklására – s a mítikus „világ kezdete”, a totemállatokkal - bíz kevésnek bizonyul, konyulnia kell az elvárásoknak a mesei keret „magasságai” iránt, ha élvezni akarjuk a mesét. Nekem kicsit az hiányzik ebből a könyvből, amiért Gaimant a legjobban szeretem.

Persze, ami marad, még így is egészen élvezhető, a könyv azért jóval több az „egynek elmegy” kényszer-írt kategóriájánál. Gaiman soha nem írt még ennyire felszabadultan vicces történetet, és ez illik is Id. Nancy világához. Hiszen Anansi, a legendák tréfamestere, legelsősorban jól akarja érezni magát a világban – akár a saját koporsójában is. És kétfelé szakított fiának Kövér Charlie-nak és Póknak is erre van leginkább hajlama, még ha a történet elején valójában tényleg „összerakva” adnák ki csak az apai életörömöt. A történet épp az ő „kiegészülésük” története.

Hiányzik tehát szinte minden komor szín ebből a meséből, a teljes gaimani horror-vonal, azaz, éppenhogy NEM hiányzik. Jól elvan ez a történet tragédiák nélkül. Kedvesen üde könyv ez, mondhatnám, felnőtteknek írt esti mese, annak viszont a legjobb fajta. Szinte sajnálom, hogy akkora előzetes várakozással vágtam neki, és lehet, hogy a puszta élvezet kedvéért fogom másodszor is elolvasni, meg persze azért, mert valójában én is ilyen harmonikus, kísértő-gyötrő szörnyetegektől mentes, izgalmaiban és kihívásaiban a képességeinkhez simuló életbe szeretnék érkezni egyszer, azokkal, akiket szeretek.

Kiadó: Agave