Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások IV. – Déli költők

Egy rendkívüli fordítói életmű teljesedik ki lassan a szerkesztő, Steinert Ágota és a Helikon kiadó áldozatos munkája révén – jelen ismereteink szerint hiánytalanul kézbe vehető immár Weöres Sándor ránk hagyományozott költészeti világjárása. Kallódhat persze itt-ott megjelent szöveg, fordítás a költőtől, előkerülhet még kéziratban maradt szöveg, vagy variáció; a szenvedélyesen sokat dolgozó és kaotikusan sokfelé publikáló alkotók életműve igazi Augiász istállója – mindig rejt további meglepetéseket. De jelentéktelen e maradvány mindahhoz, ami immár egyben látszik: az egyszerre gyermekien örök kíváncsi és mélyen intellektuális költő gigantikus látképe a világlíráról. Mint egy hegylánc, tereken és időkön át – s akár a valódi, nagy formátumú tájak: e hegylánc is beláthatatlan valójában, minden részletének feltárása csaknem annyi figyelmet és fegyelmet követel, mint amennyit a fordítások megalkotása követelt annak idején.

A negyedik kötet a „Déli költők” alcímet kapta, s ez leginkább attitűdöt, semmint égtáji meghatározást jelent. Sőt, a leginkább az a pár égtájilag „déli” vers lóg ki a valójában meglehetősen informatív „költészet-rajzi” ívből, melyet az ógörög és latin alapokra építkező, abból bokrosodó nyelvek, a francia, az olasz, a spanyol rajzolnak – pont a néhány afrikai és dél-amerikai vers gyökeresen másféle íze hat zavarólag a kötetben, amely csodálatosan mutatja fel az európai költészeti hagyomány kontinuitását. Hogy a lázadásaink is e hagyománytól nyernek értelmet. Hogy Marcus Aureliustól a Cambridge-i énekek ismeretlen szerzőjén át, Janus Pannnius vagy Petrarca világán keresztül Mallarméig vagy akár René Char-ig minden új irány, „édes új stilus”, izmus ugyanazt a mindenki által értett sajátot akarta jobban és szebben, vagy igazabban, egyénibben vagy teljeseben mondani. Itthon vagyunk e világban, honi nagyjaink is e koordinátarendszer mérőpontjaihoz, csúcsteljesítményeihez mérték magukat – e világ folyvást (gyorsulva) változó viszonyai közt akarták rögzíteni az esetlegest, avagy az állandót.

Ismeretes, mennyire kényszerből született Weöres világ-költészetrajza, s ebből fakadóan a költő ambivalens viszonya e feladatokhoz; hiszen jobb híján fordította végig a világirodalmat, az életműve kiteljesítése helyett – mert ezt engedte neki a hatalom. A fióknak ritkán készül maradandó, a visszajelzések, hatások (akár az ellenszenvek) frissítő levegője nélkül ritkán virágzik a líra. E légkörben a kényszer ösztönözte fordítások lehettek volna kényszeredettek – „bilincsbe verve táncolni”, öntötte képbe a helyzetét maga a költő – mégsem lettek azok. Steinert Ágota rövid utószavában említi azt a remek Kardos Tibor-interjút Weöressel, ahol a költő mintegy „távolítja” magától a feladatot: Aki ír az a saját írásaiból megélni soha nem fog, illetve akkor kénytelen lenne önmagát annyira higítani, túlcsigázni, hogy az a művészetének ártana. Megélni csak a fordításokból lehet. Ha versekből akarnék megélni, akkor egy hónapban legalább hatvan verset kellene írnom… Idegen szövegek magyarrá tételénél viszont ezt nyugodtan, vagy nyugodtabban meg lehet csinálni: ott a tartalom adott, a struktúra adott, a forma adott… nem kell az embernek a saját tartalmait belevetni. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy amikor ezt a fordítói, stilizátori munkát végzem, akkor igyekszem önmagamból szinte semmit bele nem vinni, legfeljebb a kialakult stilizátori mechanizmust, a kialakult szókincset...

Bertha Bulcsu Meztelen a király című kötetében írja le látogatását a költőnél – érdemes ismerni e szöveget, mivel csodálatosan feltárja Weöres fénylően tudatos költői hozzáállását, amely nemigen egyeztethető a költőre aggatott „ösztönös zseni” jámbor kategóriájával: Olyan arca van, mint egy kegyetlen atomfizikusnak – jellemzi az írótárs.  Amikor szóba kerül a költő alkotói módszere, életrendje, így vall: Nem tudok rendszeresen dolgozni hosszú ideig. Néha évnyi időszak eltelik minden írásképesség nélkül, amikor legfeljebb fordítani, vagy jegyzeteket odavetni tudok. Szerencsés időkben pedig olyan tömegben jönnek a leírnivalók, hogy alig győzöm rögzíteni őket. Ez olyan dolog, mint a természetben, hogy hol szárazság van, hol pedig esik az eső… Előfordul, hogy elkezdem éjfélkor, és csinálom reggel nyolcig-tízig. De az ilyen tempó nem általános és nem mindennapi. A fordítás könnyebb, mert nem eredeti dolgok. Előfordul, hogy öt-nyolc órát fordítok egyfolytában...

S hogy kiket fordított szívesen? A már említett Kardos-beszélgetésben így beszél erről maga a költő: Tapasztalásom szerint a hozzám közel álló költő nem sokat ad nekem. Az már úgyis bennem van. Akik a világomat „megkontrázzák”, akiktől valami egészen mást kapok, mint amit megszoktam, amit ismerek, azokat szeretem fordítani… nyilván megkérdőjelezhetetlen a felmért hozzáállás valóságtartalma – de ne felejtsük el, milyen „kötelező táncokat” járt el a költő, s milyen partnerekkel, Maotól Majakovszkijig. Felismerésből és sértettségből gyúrt kijelentések ezek – érdemes őket ez esetben fenntartásokal kezelni. Hadd illusztráljam mindezt egy – szerintem – gyönyörű kudarccal.

Babitsot atyai mesterének tekintette a költő, s mégis, képes távolságtartó józansággal gondolni e viszonyra: Egyszerűbb volt a nagy Nyugatba írni, mint szabad farkasként kis folyóiratokba. Az én nemzedékemnek és saját magamnak ez volt a baja. Nem ismertük fel, hogy önálló és forradalmi utat kellett volna járnunk. Babits Mihály a helyzet királya volt és kedves házigazdánk is, aki merészebb törekvéseinket nem korlátozta. Mégsem lett volna szabad a bölcs öregre bízni magunkat. Minden nemzedéknek ki kell termelni a saját mániáit, bolondságát, és vállalni érte a felelősséget. Létrehozni mindent, ami ezekből a mániákból létrehozható, nem pedig egy másik generáció bölcsességére és érett költőségére bízni magunkat. 

Dante Isteni színjátéka magyarul Babits átültetésével a legismertebb – de előtte és utána is sokan próbálkoztak vele. Ismeretes, hogy a kezdő sorpárt Babits is Arany János töredékéből vette át – s legutóbb például Nádasdy Ádám fordította erős tartalom- és (pont ezért) tudatosan hanyagolt formatisztelettel. Weöres más utat jár a maga töredékében – a Pokol első öt énekében, ameddig e fordításban eljutott. Paolo és Francesca szerelme szerintem a költő szívügye lehetett – a vérfertőző testvérpárral való találkozást választanám ki, hogy megmutassam, miként merítkezik maga fordítói képességei által a Műbe. De nézzük előbb ezt a részletet Babits Mihály fordításában:

121. És ő felelt: »Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időre nyomorban,
ezt jól tudja bölcs tanítód!

124. De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre
szerelmünknek csíráját, úgy csinálok,
mint aki szól és sír hozzá előre.

127. Egy nap előttünk egy könyv nyitva állott,
olvastunk benne Lancelotto rejtett szerelméről,
s senki ránk nem vigyázott.

130. Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt,
de főleg egy pont lett, amely megejtett.

133. Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul:
ez, aki tőlem többet el se válhat,

136. ajkon csókolt, remegve izgalomtul,
így Galeottónk lett a könyv s írója.
Aznap többet nem olvasánk azontul.«

Weöres határozottabb, szikárabb szöveget alkot, a megidézett részlet alapján mondhatnám akár: Babitsabb akart lenni Babitsnál. Mintha tökéletes formaőrzés mellett szerette volna a bele csempészett jelzők, kiegészítések, hozzávetőleges megoldások csalásait elkerülni – tartalmi és formai hűséget egyszerre teremtve:

Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon, 

         mint emlékezni a boldog napokra 

         bajban: mestered tapasztalta százszor

De ha szíved kívánság megragadta, 

         tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme, 

         mondom, egyszerre vallva és zokogva.

Olvasgattunk egy nap gondot felejtve, 

         Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe, 

         magunkban voltunk, még semmit se sejtve.

A könyv pillantásunk egymásba fűzte 

         nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor 

         főként egy pont az erőnket legyőzte:

mikor olvastunk a vágyott mosolyról 

         aki úgy szeret, megcsókoljon végre: 

         ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor

megcsókolt, teljes testében remegve. 

         Kerítőnk lett a könyv és aki írta, 

         Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”

Nehéz megítélni, elégedett volt-e vele – e fordítás 1966-ban készült, és a költő soha nem folytatta, holott soha nem rettent terjedelemtől, és többször szívesen vállalta az összefüggő, nagy formátumú elbeszélő költemények jelentette kihívást. Az sem túl valószínű, hogy a Babitsért igazán soha nem lelkesedő szocialista irodalompolitika állított volna akadályokat e fordítás kiteljesedése elé. Nehéz eldönteni, a költő elégedett volt-e a fordítással – de én megkockáztatnám, hogy nem. Hogy ez esetben is a saját maga elé állított mértéket nem ütötte meg a produktum. Ezért hívom gyönyörű kudarcnak – hiszen egyébként gyönyörű.

Írtam, ez a kötet remekül megrajzolja a költészet európai egymásra-épülését, a művek egymást megidéző, egymással vitázó, korokon át húzott gyönyörű ívét. De mindezt hallatlanul sokszínűen teszi – hiszen találunk itt Maeterlincket és részletet Jarry Übüjéből, Paolo Santangarceli kortalan, antik-modern szövegei megférnek a kötetben a Szerelem sivatagai szóáradásaival, Eluard párszavasaitól alig pár lapra mesél a maga komótos módján Jean de La Fontaine. A gazdagságunk a dilemmáinkból fakad – s a válaszadás lehetőségének számtalanságából. Hogy érzést és értelmet tükröző örök kérdéseinkre annyiféleképpen próbáltunk felelni. Eldönthetetlen, kit szeretett mélyen és valóban Weöres Sándor e feleletekből, azok közül, akiket lefordított – és ez így van jól. Talán ez a minőség legtisztább pecsétje ezen az életművön, ez az eldönthetetlenség.

Kiadó: Helikon

 

Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum

Emberi elmevilágok turkálója. Egymásra hányt darabok válogatóládákban és fogasokon, itt egy jellegzetes karakter lóg, ott egy név, amott egy viseltes, de használható fordulat. Ha egyszer kézbe kerül Philip K. Dick minden műve, rendet rakok ebben a kuplerájban. Hogy felfogjam végre, mit is akart a saját elméjében turkáló, a tapasztalt rémületétől beteg ember ezzel a sok szóval. Mert az látszik, akart valamit. Egy régi civilizáció lesz a következő rétegben… a következő rétegben képregények, fogamzásgátlók, üres kólásüvegek lesznek… Képtelen volt elképzelni egy olyan civilizációt, bármilyen létformát, ami ne találta volna fel a kólát. Valami nagyon fontostól képtelen volt elszakadni, amely úgy böfögött fel belőle - mintha szinte akaratától függetlenül - a könyveiben, olyan szégyenkezés nélkül, ahogy csak a részegek, az őrültek, vagy a kólaivók tudnak böfögni.

Az első oldalak feszes önállóvilága a legjobb regényei mintájára szuverén kiteljesedést előlegez. Betiltják a pszichoanalízist, de egy doktor mégis tovább praktizálhat. Megismerünk egy „lakótelepi önkormányzati rendszert”, minden fasizálódó „demokrácia” jól elkapott, plasztikus egyen-tükrét. De aztán becsurog a könyvbe a Freuenzimmer név, megjelenik a szimulákrum, meg a hatalom birtokosának egyszerre szexuálisan túlfűtött és anyakomplexusos rajza. A prekogníció, a deformitások, az időutazás, némi poszt- apokaliptikus él, s minden koronájaként egy telekinetikus zongoraművész, Richard Kongrosian, aki úgy játszik a hangszeren, hogy nem érinti azt a keze. Azaz csak játszana, de segítségre szorul: eluralják a tévképzetei. S ez baj – megfosztja a hatalom valódi birtokosát, a First Lady-t, az alig húsz évesnek tűnő „nemzet anyját”: Nikol Thibodeaux-t kedvenc vacsora utáni élményétől, amit a vendégeinek felszolgálhat.

Persze hogy nagyobb tétje van a segítségre szorulásnak, ebben a rafináltan zavaros könyvben, mint a szórakozás. A hatalomhoz van köze, a szerepekhez, a betegséghez, s végső soron magához a homo sapienshez. E könyvben fajunk nem egy egyede az utolsó „perpatvar” radioaktív felhőitől visszalépett az evolúcióban. Csakli lett, apatikusan csoszorgó neandervölgyi. Hát nem édes? A visszalépés, mint mutáció… e könyvben a politikai-gazdasági elit, a Bék tömegéből kiválasztódó Gék egymás közt folytatott meccseit a hatalomért a jövőbeugrándozás, és a múlt megváltoztatásának vágya határozza meg, a következő lépést a lehetséges kimenetelek. Ebben a könyvben megint sok szereplő, olykor jól vezetett sok szál, s millió apró ötlet van: jellemző mondatok töményedő őrületeinkről. Maga nem született politikus, Karp. Miből gondolja, hogy a legjobb módszer, ha ragaszkodunk az igazsághoz? Ha meg akarjuk állítani Bertold Goltzot, éppen hogy nem akarjuk azonosítani Hitlerrel, mégpedig azért nem, mert a szíve mélyén a helyi lakosság ötvenegy százaléka szívesen látna egy újabb Hitlert… 

Mintha nem mondta volna el úgy, hogy elégedett legyen vele.  Az elektromos Lincoln, A Frolix-8 küldötte, a Kizökkent idő lapjain, vagy a novellákban. Úgy kanyarodik vissza hozzá, mint egy rögeszméhez. Egy rögeszmerendszerhez. Az általa kiformált panelek egymáshoz illesztett fókuszában egy pszichotikus beteg ember áll. És az ő kényszeredett képzelete. Egy rettegő képzelet. Hányan tudnak szakítani a valósággal, mint Kongrosian? Hinni valamiben, amiről tudják, hogy illúzió? Hiszen kevesen olyan betegek… ha hatalmon akar maradni, egy mentálisan beteg nemzeten kellene uralkodnia… mintha nem mondta volna el, pontosan, ahogyan szerette volna, mit gondol a hatalom természetéről, az önuralomtól az elnökségig. S az ember képzeletének teremtő erejéről – ami lehet, hogy csak egy életen át tartó, gyógyíthatatlan betegség.

Volt, hogy felmerült bennem, hogy nála is - mint a grafománoknál általában - a tollgyakorlatok gyengítik a nagy művek erejét. De most már látom, a kényszeresen alkalmazott, az emberi elme turkálójából leakasztott írói fogások kupacát egyszer mégiscsak szét kell válogatnom majd, nekem, az olvasónak. Vagy csak hagynom kell, hogy az összképük esetlegességnek tűnő, beteg logikája érzékeltesse azt, amitől az író rettegett, amikor a fajunkra gondolt. Mert félek, tényleg el akart nekünk mondani valami életbe vágóan fontosat.

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

Hal Vaughan: Egy ágyban az ellenséggel – Coco Chanel titkos háborúja

„A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé.” 

André Malraux sokat idézett kijelentése (mely eme könyv hátoldalán is helyet kapott) bár túlzó, jól jelzi Coco Chanel jelentőségét. A francia divat nagyasszonya, aki kiszabadította a nőket a fűzőből, forradalmasította a divatot, útjára bocsátotta a „kis fekete ruhát”, a Chanel No 5-t, a bizsut és a fiúsan rövid hajat, kétségkívül a huszadik század legnagyobb hatású nőalakjai közé tartozik (úgy gender-, mint popkulturális szempontból). Ikon, példakép, nemzeti kincs – és közben egy gyarló, sok szempontból elítélhető ember, aki egy viharos korban, gyermekkora és magánélete terheivel a hátán halmozott egymásra rossz döntéseket. Vagy csupán egy gyenge nő, aki rossz férfi(ak)ba szeretett bele?

Gabrielle Chanel 1883-ban született sokgyerekes, szegény családban, nyomorban nőtt fel, majd anyja korai halála után katolikus árvaházba került, ahol zabolázhatatlansága miatt nem találta helyét. Felnőve jóformán egyetlen út állt előtte: az utca; ám tehetsége és kitartása (valamint később oly sokszor gátlástalanságba csapó túlélőösztöne) jókor vezette jó helyre – gazdag és befolyásos „pártfogók” segítették első kalapszalonjának megnyitását, majd divatüzlete beindítását. Bár az önerőből magasra jutó nők példaképe lett, még legelfogultabb életrajzírói sem tagadhatják, hogy az első tétova lépéseket gazdag szeretői kitartottjaként tette meg. Ám ahelyett, hogy oly sok alacsony származású és szép nőcskéhez hasonlóan beérte volna a „kirakat” szerepével, ő tanult, taposott, helyezkedett, mai szóval: „megcsinálta magát”.

Miközben egyre magasabbra tört a divatvilágban, és a pezsgő párizsi művészélet megkerülhetetlen tagjává vált, örök társává vált a félelem – attól, hogy mindent elveszít, és visszacsúszik gyermekkora nyomorába. Ez a félelem és az elkeseredett, szinte mániás tetszeni vágyás (bár tán pontosabb lenne úgy fogalmazni: a vágy arra, hogy rajongjanak érte) vezette olykor tévutakra, méltatlan férfiak ágyába, vesztes játszmákba. Sikert sikerre halmozott, mégis: saját belső démonaival épp úgy küzdött, mint bárki más. S hiába rajongott érte a fél világ, hiába váltották egymást ágyában hercegek, bárók, gazdag playboyok és tragikus sorsú költők, az igaz szerelem csak kerülgette.

A tragikus sorsú „nagy szerelem”, Boy Capel, a cári családból származó Dmitrij Pavlovics nagyherceg, Westminster hercege, aki mellett sok évig hercegnőként élt, Igor Sztravinszkij és Pierre Reverdy – csak ízelítő a névsorból, akik hosszabb-rövidebb ideig Chanel kegyeit élvezték. De kóstolgatták egymást Salvador Dalival és Pablo Picassóval is. Élete utolsó hosszabb kapcsolata egy német báróhoz, Hans Günther von Dincklage-hez fűzte, aki az eddigi Chanel-életrajzokban afféle „fehér folt” volt. Hal Vaughan amerikai újságíró, aki korábban a hírszerzés kötelékében is megfordult, ezt a viszonyt vizsgálja könyvében, és kísérli meg bebizonyítani, hogy Chanel nem csupán Dincklage szeretője volt, hanem kémkedett a náciknak a megszállt Párizsban.

Állítását „eddig fel nem tárt levéltári anyagokra” alapozza, melyeket kutatva nyomára jutott a „Spatz” fedőnevű Dincklage kémtevékenységének. Az eddigi vélekedésekkel ellentétben, melyek afféle meggyőződés nélküli, gazdag, élvhajhász playboy-ként írják le, Vaughan azt állítja, Dincklage magas rangú kém volt, aki közvetlenül a náci párt vezetésének jelentett, és akcióiba beszervezte Chanelt is. Aki, hogy a megszállt Párizsban megőrizhesse előkelő lakosztályát a Ritz-ben, és tovább működtethesse szalonját, bármit kész volt megtenni a náciknak. Merész állítások, ám Vaughan meggyőző bizonyítékokkal szolgál: jegyzőkönyvek, levelek, rendőrségi akták (s mintegy negyvenoldalnyi jegyzetanyag a könyv végén). A mérleg másik serpenyőjében ott a történelem: Chanelt sosem ítélték el, noha bíróság elé került a háború után, és maga Churchill járt közbe az érdekében. Ami önmagában semmit nem bizonyít (még a Westminster hercegével folytatott viszony idején lettek jó barátok), ám pletykák és a brit titkosszolgálat teljességgel fel nem tárt iratai azt pedzegetik, hogy Chanel nem náci kém volt, hanem épp kiugrásra készülő német tisztek és a brit vezetés között közvetített.

Vaughan dokumentarista regénye az ikonikus Chanel-képet árnyalja, kísérletet tesz arra, hogy leemelje a nagyasszonyt a piedesztálról – miközben ő maga sem tudja feledni, miért is került oda. Miközben levéltári anyagokra hivatkozva ecseteli Chanel viszonyát Dincklage-val, és kísérli meg bebizonyítani Chanel kollaboráns, sőt, náci kém mivoltát, egyúttal mentené is a divatforradalmárt a túlságosan negatív ítélettől. Minden állítását egy magától Chaneltől származó kijelentéssel árnyalja, ami felveti a kérdést, mi is lehetett a szándéka ezzel a könyvvel. Chanel antiszemita mivolta például köztudott volt a korabeli Párizsban – amiben a katolikus árvaház és a brit arisztokrata körök hatásának éppúgy szerepe volt, mint a Wertheimer-testvérekkel való fúziónak, melynek során eladta a Chanel No 5 gyártási és értékesítési jogait csekély tíz százalék részesedésért, s amit később úgy értékelt, hogy őt kizsákmányolták. Mikor a nácik meglebegtették előtte a lehetőséget, hogy visszaszerezheti a parfümje jogait, sőt, többet is, két kézzel kapott a lehetőségért. Vajon meggyőződéses zsidógyűlölő volt, vagy egy sértett felkapaszkodott kislány, aki nem tudta megbocsátani, hogy mások jobban kerestek a saját üzletén, mint ő maga? Ez persze leegyszerűsítés, de ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesít minket a könyv – és ha mindet meg is válaszoljuk, akkor sem jutunk közelebb ahhoz a rejtélyhez, amit Coco Chanelnek hívtak.

Egy biztos: a franciák nagyon hamar megbocsátottak (már ha volt mit…). Az ötvenes években Chanel visszatért, és megismételte egykori sikereit. Világsztárokat öltöztetett, királynőket és elnökfeleségeket, parfümje népszerűsége töretlen, neve szállóigévé lett, és máig meghatározó jelentőségű a divatvilágban. Hal Vaughan könyve adalék egy életúthoz, amiről már számtalan könyv született, és még számtalan fog születni – van helye, jelentősége és a maga módján érdekes olvasmány (bár inkább a történelem, semmint a divat iránt érdeklődőknek ajánlanám), de mint minden hasonlót, ezt is fenntartásokkal kell kezelni. Hogy valaha megismerjük-e a teljes igazságot Coco Chanel életéről, nem tudhatom, de egy biztos: a legenda fennmarad.

Kiadó: Európa

Fordító: Rácz Judit 

Eoin Colfer: Meglőve

Komolyan kíváncsi voltam, milyen táncot jár Eoin Colfer a vériszamos thrillermezőkön – mert az Artemis Fowl sorozat anno igen tetszett, nem is értettem, miért nem lett sokkal nagyobb kultusza. Aztán körülbelül rájöttem: nehezen adja magát el az ifjúsági regény - úgy hogy jóformán a suttogó pletyka reklámozza csak -, ha például lemondhat a gyermekkönyvtárosok ajánlásáról – mivel erkölcsileg megkérdőjelezhető cselekedetek sorát produkáló, szuperbűnöző gyerek és profi személyzete kalandjait meséli a kelta tündérmesék szexuális utalásokkal (is) gazdagon rakott világában, és például van benne egy árkász törpe, aki az alagútjában finggal hajtja magát előre. Ez meg szokta feküdni a könyvtáros nénik kényes gyomrát – pedig. Megjegyeztem akkor a palit, s mikor a fülembe jutott a Meglőve híre, nem haboztam.

És nem is csalódtam – többféle okból is ínycsiklandó e cucc. A noir például megvesz engem kilóra – kövérkés, folyton elégtételeket álmodó kisfiúként úgy szívtam be füstös-bűnös képeit, csak-azért-is erkölcsű vesztes hősei kalandjait annak idején, mint az első slukkot a cigarettából, amelynek filtere a végzet asszonya ajkaitól rúzsfoltos. S ez a könyv kiköpött, hogy ne mondjam, tankönyvi noir. Van abban valami hallatlanul bájos, amikor egy író a mestereinek, a hatásadóinak köszön oda a stílusával, úgy, hogy közben avult világú hősei kényszerkalandok lakta életét a legkorszerűbb kulisszákkal, a mai thriller-kerettel bokrozza körül. Erről Dennis Lehane szintúgy füstbe festett párosa, Kenzie és Gennaro kapcsán már fecsegtem – Colfer hasonlóan játszik korszerűtlen hősei kortársi keretével, teljesen elfogadható szintézist teremtve. Ami nem kis bravúr, így, a barbár állatok és hóval lepett skandináv hullák ponyvairodalmi versenyhelyzetében. Hőse, a parodisztikusan ír Daniel McEvoy nyugodt lélekkel ajtónállhatna bármelyik megálmodott mai kemény város bármelyik bárja előtt.

Parodisztikusan ír figura, önreflexiók zabálnivaló tömegével, és egy (talán halott) „barát” idegesítő, tudathasadt dumájával a fejében. Ez a második íz: a humor. Talán túlzás, hogy rejtői ez a humor, bár erősen verbális alapokon áll ez is – nyakon öntve némi angol, Woodhouse-i „társasági csetlés-botlás” mintájára formázott helyzetkomikummal. Ha ez nem volna elég: néhány fordulata Ponyvaregény-ízű, van néhány, amely a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső beteg helyzeteihez hasonlít – és B-filmek tucatjainak helyzeteihez – de ezek így csak utólag rakódnak össze, olvasás közben ilyesmi nem jutott az eszembe. Sokat göcögtem rajta – de mivel a könyv tényleg a noir „kis konfliktusokon át vezet az út a nagy poklokig” bájosan kapkodásmentes szerkezetét hozza, az első hangos felröhögésre a 144. oldalig vártak a szomszédok. Onnan viszont elszabadul a könyv; nemigen hagyja letenni magát, és megdolgoztatja a rekeszizmokat az utolsó oldal utolsó beteg poénjáig. Lassan indul, de nagyot üt - nem csap a lecsóba egyből: az első hullára a 42. oldalig várhatsz; de érdemes várni - az evőpálcika mellé felsorakozott még egy tárgy, amelynek majd nap-mint-napi elővételekor enyhe borzongás fut rajtam át egy ideig, miközben az ajtómon matatok vele.

Így kell Chandler folyvást bajba sodródó jóember hősei előtt tisztelegni! Leszerelt katona link cimborája, meg egy halott hostess révén lecsóba kerül, ahol aztán kiderül, hogy ő a csili. Miközben megpróbálja fedezni a golyóit, mert az olvasztott sajt nagyon tud égetni, felébreszti a múltja elaltatott fenevadjait, akikkel akkoriban feküdt össze, amikor kissé elvadultak a dolgok, ami előfordul, ha forrófejű férfiak randalíroznak töltött fegyverrel és eltérő istenképpel. Az meg közben egy percig ne zavarjon, hogy a noir annak idején egy hamis krimi-nyelv valóságba rántó, lázadó gesztusa volt – amíg nem stilizálta azt is hamis krimi-nyelvvé a divat. Ez a könyv olvasható paródiaként. Is. Még utalásos posztmodern irodalmi kortyolgatásként is (némi szemhunyorítással), mert jó az, ha van az embernek egy ivócimborája, akivel értjük egymás dalszöveges és filmes hivatkozásait. 

És nyitva van a vége. Mint egy őrizetlenül hagyott kupiajtó. Szerintem lesz alkalmam bekukkantani még Eoin Colfer kisvárosi, piti Amerika-csehójába – és szerintem élni fogok az alkalommal. Szeretek két nyomasztás közt színvonalasan pihenni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bori Erzsébet