Tolkien, mítosz, közgondolkodás...

strukturált isten-kép

Elgondolkodtam a minap, vajon az emberiség összlétszámának hány százaléka képes integrálni, deriválni; mennyien lennének képesek a funkcióinak megfelelően értelmezni egy tervdokumentációt – és a nehezebb diók: hányan értik valóban, mi történik a géntechnológiában; hányan értik valóban Hawking gondolatait, az atomi szinten számoló fizikai kémiát vagy a csillagászati elméleteket. Eszembe jut, hogy egy alkalommal egy kedves egykori cimbora feltette nekem ezt az egyszerű találós kérdést: ha az óceánon egymástól pontosan ugyanakkora távolságra (mindegyik mindegyiktől ugyanakkora távolságra) helyezkedik el négy hajó, s az első egy csónak, a második egy motoros, a harmadik egy komp, milyen típusú a negyedik? Fura mód ez egy megválaszolható kérdés, mindössze kétféle lehet… s milyen érdekes, ennek a gondolatmenetnek van egy olyan (elméleti) speciális esete, amikor mindegy milyen típus, bármilyen lehet, akár egy tökhéj néhány hangyával a „fedélzetén” (ha már utasa van, hajó…). Gondolkodjunk rajta a továbbolvasás előtt, picit…

Mert aztán el kell árulnom, hogy továbbmehessek a gondolattal… a kétféle hajó: tengeralattjáró, vagy léghajó. Alapvető matematika: négy pont csak térben lehet egymástól tökéletesen ugyanakkora távolságra. Viszont már ezen a kérdésen elvéreznek számosan, főleg azok (mérhető értelmi képességtől teljesen függetlenül) akik nem kényszerülnek térben gondolkodni… a speciális eset már ebből a megoldásból következik: ha akkorára nyitom az egyenlő szárú háromszög alapú gúlát, hogy pontosan felfeküdjön a négy pont a földpalástra, akkor bármilyen vízi jármű megteszi. Még kevesebben ébrednek erre rá – nehéz globális méretben „térben gondolkodni”; a jelen gondolkodó elitjének pont ez volna úgy-amúgy a legfontosabb feladata – ehhez képest nem látnak túl az orrukon (érdekeiken).

egy bonyolult isten-világ: a hindu

Régen sem lehetett másként – ugyan hányan érthették valójában a különböző hittételi tanokat, dogmákat; a Szentháromságot, például, hogy másról ne is essék szó? Ahogy manapság egy átlagos tanár számára sem igazán követelmény, hogy a konkrét tárgyain túl is „lásson”; sőt, igazából az is hiába követelmény sokszor, hogy a magáén végig (engem is többen tanítottak olyanok, akik nem értették az összefüggések egy rétegén túl a tárgyat, s így nem is voltak képesek átadni e mélységeket) - úgy nem lehetett megkövetelni évszázadokon át egy falusi pásztortól, hogy igazi mélységekig értesse meg a hit alatt lakó tanítást a nyájával. Amit számos esetben az elöljárói sem értettek – avagy ők főleg nem, hiszen nem a hittel voltak elfoglalva, hanem egy rendszer, egy struktúra fenntartásával. A reformációval határozott kísérlet történt ennek megváltoztatására, kiderülhetett, hogy akár egy egyszerű suszternek is lehetnek hitet formáló, erős, extatikus gondolatai (Jakob Böhmére gondolok) – de a mozgalmat akkoriban is határozottan hamar emésztette fel a belőle élő szervezet (mi, emberek mintha ebben lennénk konzekvensen a legjobbak, hogy létrehozzuk ezeket a szervezeteket).

modern templomok: metróállomás

Most a ráció bűvöletében élnek, a megfelelő gondolati szervezettségben és a vele járó szkepszisben az igen kevesek – és a többi? Hát ez az. Az egész gondolatmenet alján ez az „ez az” lakik. Hiszen mindenki bír egyfajta világképpel, minden ember, aki képes a név mellé a melléknevet és az igét odailleszteni (még ha így nem is tudja megfogalmazni, mit csinál…); aki túllép a dolgok puszta megnevezésén és eljut a folyamatok (s ezáltal a lehetőségek) leírásáig. Aki így „alteremt” Tolkien professzor szavával élve, az valamilyen rendszerben teszi, legyen is bármilyen egyszerű ez a rendszer. Nyilván rengeteg át nem gondolt és egymást kizáró elemtől terhes, ellentmondásokkal, mint az idegen gyűlölete (a fehér alapon fekete zebrák gyűlölik a fekete alapon fehér csíkos zebrákat…); a hit a vezérben, aki tudja (ha én nem is…), vagy legalábbis remekül hiteti el, hogy nálam jobban tudja. Általában része e rendszernek a Nagy és Bonyolult Rendszerek és Átlátóik ájult tisztelete (a Bankrendszertől és egyéb pénzügyi összefonódásoktól a Világhálón át egészen az autómig és szerelőjéig). Korlátolt és ellentmondásos, nem tudja kifejezni magát ez a rendszer, a világ megszólításához közvetítőre van szüksége és ezt tudja magáról… mire is emlékeztet ez?

gépisteneink ütőerei

A mítosz-vezérelt korok emberének gondolkodásmódjára. Egyszer-kétszer már összefoglaltam az ide vágó gondolataim, legutóbb a filmes Tolkien-adaptációk, de legteljesebben Neil Gaiman Amerikai Istenekje kapcsán – a legegyszerűbb, ha idézem: A mítosz istenei áldozatot követelnek, „közömbösségük” vagy „gonoszságuk”, amivel Gaiman is operál, alapvetően csak a mi tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében e „gonoszság” végtelen természetességgel „van”. Ahogy írtam: táplálkozni ugye nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a leggonoszabb, szörnyeteg Istenek. Az emberi lélek, mint táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya. S az „új istenekre” ez ugyanúgy igaz (elmondhatatlanul növekvő struktúráinkra, a médiára, a kábítószerekre - szinte bármire gondolhatunk itt a Vasút Istenétől a Valóságshow Istennőjéig), időt például eleget áldozunk nekik – olykor az egészségünket is, gátlástalanul a nehezen szerzett javakat, s nem egyszer (nekik is) egymást.

modern templomok: repülőtér

Hogyan is működik ez a mítoszi logika? Az áldozat megistenülése: Hinzelmann (Gaiman egyik "kisistene"... de itt jegyezném meg: bármilyen erő-megszemélyesülés, "új" isten) „keletkezése” például. A holdtalan éjszaka sötétjének, a dermesztően süvöltő szélnek, a sívó szárazságot égető napnak, vagy akár a mindent elsodró ömlő vizeknek – voltaképp bármilyen jelenségben a megnevezetlen félelemnek – odaadok valami szívemnek fontosat, hogy ne bántson. Mint a maffiózónak a védelmi pénzt – odaadok bármit. Akár egy gyermeket. Archaikus korok elsőszülöttjeit önként adták a halálnak – a nemzetség fennmaradásának zálogaként. Kronosz és Gaia, az ősi istenek és titánok korában hússal és vérrel áldoztak, a törzsi istenek az egy-egy személy húsát és vérét kapták a törzstől ételül. Hallatlanul fontos változás, amikor az összefüggő mitológiák, az „istenek kertje” korában elég volt a személy helyett az áldozati állat vére, a növény füstje. Ez a kereszténységben az „Izsák helyett a bárányt” pillanata. A fizikai való helyett az isten egyre inkább a „képzetet” kapta. Az emberek egyre inkább hittel, vággyal, képzelettel áldoznak – s mert a „fejünkben lévő dolgok” magunkra idézett ereje hatalmas: a mai napig harcolnak akár, és meghalnak a hitért, a vágyakért, képzelt dolgokért az áldozók. Ahogy Nancy úr - a kópé Anansi - fogalmaz: az emberek kizárólag kitalált dolgokért háborúznak. Ha itt valaki felvetné a szükségleteket: olaj, víz, meg minden egyéb, amiért manapság háborúzni lehet – annak felhívnám a figyelmét a gerjesztett vágyak és szükségletek közt húzódó Grand Kanyon-mély szakadékra…)

mítoszles egyedül

Fontos még megjegyezni, hogy a „mítoszi törvények” mintha zsigeri, ösztön-szinten is megszólítanának bennünket. Tolkien meglepő módon - tudós volta ellenére - igen részletesen gondolkodik erről több előadásban; sőt, az általa leírt Eukatasztrófa (pozitív, katartikus, váratlan mélyponti fordulat, Pilinszky szavával: a Mélypont Ünnepélye…) jelensége a mítoszi gondolkodásmód nélkül le se írható: csak ha a tudati folyamatokat az ösztönfolyamatokkal együtt kezeljük. Mindenképpen egyszerre érzésként és gondolatként – a ráció tisztán nem is képes értelmezni magát a „mitikus rendszer” fogalmát sem, mert egymásból következőnek tekinti azt, ami ez esetben egyszerre történik. Az ösztönválaszunk is egyfajta mítoszi válasz – így egészít ki olyasmit érzésekkel és sejtésekkel, amelynek felfogására egyszerűen képtelen. Nem szégyen az – álljon elém az a tudós, aki ki meri jelenteni, hogy valóban és maradéktalanul felfogja a körülöttünk elterülő világegyetem képtelenül hatalmas méretét, és ennek viszonyában az egész emberiség kultúrájának, minden gondolatnak, találmánynak, minden festmények és szobornak, költeménynek és áldozatul rakott akármekkora koponyahegyeknek mérhetetlen atomi szintekig terjedő jelentéktelen kicsiségét…

mítoszles tömegben

Az emberiség hatalmas tömegei élnek így; a maguk fetisizált tárgyi és szellemektől harsány „szellemi” közegében, főleg a civilizációban. A mitikus szemlélet nem a gyermekkora az emberi gondolkodásnak, de – nekem egyre inkább úgy tűnik – természetes alapállapota. Csakhogy jelenleg nem állnak a mítoszok történetei (egymásnak mesélt mese gyanánt) igazodási pontként előttünk – mert egyrészt a politika és tömegtájékoztatás szűrőjén átcsorduló tévképzetként funkcionálnak (a jelenlegi hatalom minden intézkedése tökéletesen érthető szerkezetbe görbül, ha mítosz-rendszernek tekintem, amelynek elsődleges célja a manipuláció); másrészt a mítosz őszinte kíméletlensége helyett egy hazug és manipulatív meseátíró-kényszer (cukrosítás, édibédisítés, elpuhítás) ül a mítoszaink megfogalmazásán, az élet-felkészítő gyermekmeséktől egészen a parlamenti tudósításig. Nem tanítjuk meg az embereknek a mítoszaik, nem meséljük el nekik, hogy tudatosabban áldozzanak eztán Elektromosságnak, Meleg Víznek, a Monitoristennek, vagy a Zeneszolgáltatónak, a Gyorsforgalmi Utak Királyának, Központi Fűtésnek, a Körgyűrűk Urának, és így tovább.

Ezt kellene vizsgálni szerintem és így kellene… tudjuk már, milyen kiindulópontról próbáljuk rávenni a teknősbékát, hogy szellemi értelemben fussa le a nyulat…

J. R. R. Tolkien: Szörnyek és ítészek

Van a rajongásnak az a foka, amikor a szerző minden fecnijére kíváncsi leszel; amikor az összes elérhető, kinyomtatott szavát be akarnád fogadni – azt hiszem, nem kérdés, hogy Tolkiennel kapcsolatban mi már igen rég eljutottunk erre a szintre; mégsem mondhatnám, hogy teljesítettük ezt az alapvető rajongói küldetést. Alaposan megnehezítette a dolgunk, hogy rajongott szövegeink alkotója neves angol nyelvészprofesszor volt, aki élete folyamán leginkább a saját nyelvi környezete őstörténetét, az óangol (általa elnevezve: közép-angol) kialakulásának titkait kutatta, az egykori nyelvet formáló hatások feltárásával és dokumentálásával bíbelődve a legtöbbet. Írnám: megnehezítette a dolgunk, hogy idegen kulturális gyökérzet, nem kifejezetten az általunk könnyen ismerhető, hanem egy alapjában másmilyen szerkezetű, más mese-hagyományokkal terhes, más tüzű kohókban edzett pengéket tüske-villogtató kulturális mítoszcsokor fosszilis maradványait kellett volna itt egy nagyon okos ember utalásaiból hámozgatni – de nem írnék igazat. Sajátos, egyen-kopott globális nézhetni és olvashatni valóink javarészt az angolszász mese- és mítoszkultúra alapvető történetszerkezeteit ragozzák tovább; meglepetésemre ismerősebb volt eme gyökérzet, mint amennyire (amilyen mélységig) a „névleg és valójában” sajátom ismerem. Változtatni is fogok ezen; Tolkien legfontosabb közlendője nekem e könyvvel: tudnom kell, hogy az a csodálatosan összetett, élő, változó ajándék, amelyet most is koptatok (s ettől el mégse kopik…), az anyanyelv milyen történeteket, és hogyan mesélt szívesen a múlt még-elérhető távolában. Mert a legtöbbet a nyelvről az elmesélt történetek otthonos tartalmain túl az önkéntelen összehasonlítással tudom meg: a hogyan fűződő szó meséli el, hogyan fűzzem eztán még érzékletesebbre én magam.

A Szörnyek és ítészek tanulsága nekem leginkább ez; bár nyilván a könyv, amely elsősorban tudományos igényű írásokat - valójában nem kimondottan szakmai közönségnek szánt előadásokat - kínál az olvasónak, ezer más okból is érdekes lehet bárki számára. Másképp olvashatja egy angolul jól értő, egy nyelvészet iránt általában érdeklődő, vagy akár egy Arthur-mondakörre kíváncsi olvasó – s mindegyiknek másért és másként kellene ajánlanom; holott nem értek angolul, nem vagyok nyelvész és különösebben nem is érdekelnek a Kerekasztal lovagjai. Úgyhogy megmaradok inkább az eddigi nyomvonalon – elmesélem, miért lett még fontossá nekem…

A Beowulf miatt vettem először kézbe… mert a mítosz viszont (vagyis inkább a látásmód, ami sugárzik belőle) kicsi gyerekkorom óta hallatlanul izgat. Mintha tényleg valahol tudatmély-legbelül pendítene valamit, amikor az onband beudurune elhangzik – mikor a mese kötelező viszálykeltő szereplője; Lokija, Unferthje elszabadítja a csata-rúnát…  még akkor is, ha a legtöbb ősi mesénket a nemes és pogány múlt lejegyzői - lévén kora keresztény szerzetesek - átmosták a saját, frissen kanonizálódó világképükön, maradt bennük valami zsigeri mód ismerős és otthonos, amelyben minden kérlelhetetlensége ellenére szívesen lakom. E könyv korábbi jegyzeteket magyarázó, további jegyzetekkel szintén bőven ellátott címadó előadása nélkül a Beowulf ugyanúgy elolvasható; csak szerintem jóval kevesebbet ad. Ahogy a professzor fogalmaz: A Beowulf nem primitív vers; késői vers, és olyan anyagokhoz nyúl vissza (ezekből még rengeteg volt akkoriban) amelyek már akkor is egy enyészőben és változóban lévő kor emlékei voltak. A jegyzetek által legalább valamennyire a történet köré szövődik az elveszett, egykori kulturális szöveg-környezet.

Azt is a Szörnyek és ítészeknek köszönhetem, hogy megértettem, miért nem szívelem az Arthur-mondakört. Tolkien igen körmönfont módon vezeti elő a Sir Gawain és a Zöld Lovag történetéről szóló előadásában az akkoriban kétségtelenül eretnek gondolatot: az 1400 körül keletkezett mű (feldolgozás) alapja minden bizonnyal egy tündérmese. S amit a korabeli sajátos, egymást nem annuláló erény-felfogások: az erkölcsi, a lovagi és hitbéli erény-kép ütköztetésére hegyez ki a tehetséges, könnyed tollú ismeretlen szerző - mintegy korabeli társasági színjátékká puhítva a mesét - az eredetileg ennél sokkal szigorúbb különbségek varázslatos tükre lehetett. Úgy látszik az angolszász kultúrkör eredendően küzd a „hiteles motivációkat közérthetőre cserélek” jelen filmes adaptációs környezetet is alapjában meghatározó egyszerűsítésével… Egyetlen kikötés van: ha a mese kifiguráz dolgokat, egy dologgal sosem szabad viccelni – magával a varázslattal… mondja Tolkien épp a Sir Gawain… kapcsán A tündérmesékről című előadás bevezetőjében – milyen érdekes: minden érvénél többet tettek a saját meséi a tündérmesék efféle komolyságának rehabilitálásáért. Azt hiszem a popkultúra többre értékelt műveinek úgymond „faerie-felfogása” A Sandman-történetektől Beagle, Holdstock kíméletlen mítosz-erdein át, Clarke Hollókirályától akár Hamilton tünde-pornóudvaráig mind ebből a szigorúan és pontosan kifejtett kiindulópontból bokrosodik tovább: legalább a varázslatot komolyan veszi.

Leesett a tantusz is, miért nem szíveli Tolkien Shakespeare hatását a modern kultúrára – miközben valójában a drámaköltőt a maga sajátos módján megtiszteli. A Macbeth bizony olyan drámaíró műve, aki, legalább ez egyszer írhatott volna egy jó történetet, ha meglett volna ehhez a művészethez a türelme és tehetsége… dohog a fantázia pártján, s a kaland pártján álló tudós, aki a saját életében sem állhatta a drámát, nem értette az adrenalinfüggést, nem táplálta, hanem fárasztotta a feszültség. A drámára hangoltság pörgeti az időt, elfelejtjük közben, hogy kell élvezni, ha csak úgy telik. A drámára hangoltság hiánybeteggé tesz, a hiányát unalomnak hívjuk, az unalom kerülendő… a fantázia és kaland pártolója viszont tudja: egy kaland (és annyi dráma, amely abba belefér) egy embernek (hobbitnak) egy életre pont elég; s a kaland igazi jutalma a lelki nyugalom, a megélhető béke, amely utána jön el. A kalandozó megpihen, s nem kicsit furcsállva nézi a drámára izgult tömegek élményért lihegését. A Shakespeare-ről szóló fenti mondat megfogalmazása megmutatja azt is, milyen kegyetlen iróniával „adott elő” a professzor; számtalan ilyen kiszólása, gúnyos és száraz, jóféle humorral átitatott mondata van… például szóalakok hasonlóságára épülő nyelvészeti tévelygésekre (ott a keltában lelték meg minden nyelvek anyját) szólt ki imigyen: A mesés kelta alkonyban aztán igazán minden lehetséges – nem is annyira az istenek alkonya ez, hanem a józan észé. Azt hiszem nemigen unatkoztak az óráin a diákok… szimpatikus, hogy közben magát sem kíméli; saját nyelvalkotó szenvedélyéről szemérmes, de kézzel fogható iróniával emlékezik meg a Titkos bűn című előadásban…

A magam (blogger mivoltom) számára e sorokat másolom még ide, mintegy mottóul, s búcsúzóul, a professzor egykori búcsúbeszédéből. Semmi szükség arra, hogy lebecsüljük, sőt, hogy sajnálatot érezzünk az apró kérdések vizsgálatával elvesztegetett hónapok vagy évek miatt, amelyeket mondjuk, némely lapos középkori szöveg esetlen dialektusának vizsgálatára vagy valamely szánnivaló „modern” fűzfapoétánk és az ő (undok, sivár és szerencsére rövid) életének tanulmányozására szántunk. Ne sajnálkozzunk, már amennyiben a munkát őszinte kíváncsiság, csupa spontán vagy személyes érzés vezérelte, amennyiben az áldozat önkéntes volt. Ezt a könyvet én önként és nagy élvezettel olvastam el, holott nem vagyok nyelvész, nem értek angolul, és nem érdekel az egykori normann mítosz asztal köré „udvariasított” verziója szódával és jéggel (anélkül már sajnos nem kapható…). Önként és élvezettel olvastam, s ha ennyi szóval sem vettem el tőle a kedved, már megérte megírni róla ezt a bejegyzést.

Kiadó: Szukits Kiadó

Fordította: Koltai Gábor és Nagy Gergely

J. R. R. Tolkien: Beowulf - fordítás és kommentár

Szinte lehetetlen elvonatkoztatni a fordító-kommentátor személyétől… kevesen lesznek itthon, aki a mítosz megismerése szándékával, kétségtelen szépsége okán veszik majd a kezükbe e könyvet, annál többen azok, akik Tolkien személyében elsősorban nem az angol nyelv forrásvidékének ilyen-olyan csermelyeit óvatos tisztelettel kortyolgató nyelvészt, hanem a saját-világot alkotó írót tisztelik. S elsősorban (elismerve a professzor elkötelezettségét) a saját történetre gyakorolt hatás miatt kíváncsiskodnak az angol nyelv egyik legfontosabb korai nyelvemléke, a még korábbi korok megőrzött szellemiségét sugárzó hősi ének lefestette vidékre; A Gyűrűk Ura, A Hobbit, A Szilmarilok miatt lesznek kíváncsiak Beowulf úr kalandjaira Heorot dicső csarnokában, a szörnyeteg tavának mélyén, s a vidéket dúló sárkány barlangjában…

Tolkien professzor fordítása valóban „megvilágításba helyezi” a saját mesét is, de a fény e történetről, az ősi regéről alapjában másképp szóródik, mint amely Középföldét világítja be. Hogy megvilágíthassam a különbséget, először érdemes megismerkedni a múltba merült világgal, amelyben e mese először lejegyzésre kerülhetett. A gyűrűket adományozó urak csarnokának megtisztítása, majd a bosszuló anya után merülés a tófenékre, s végül a sárkány elemésztő tüze elleni kiállás ősi és tisztán éneklő szerkezet, amelyre lejegyzésekor éppen csak rávetült az új hit fénycsóvája. Ahonnan a rege táplálkozott, ahonnan lejegyzője megidézi, s ahova hízik a leírás által, az két teljesen különböző világnézet meghatározta gondolati tér. A mítosz az új, keresztény szellemi közegbe csak azért vonódhatott be, mert a térítő technikák tekintetében meglepően rugalmas vallás eleitől fogva szívesen vonta be ezeket a rítusokat a saját kánonjába – mintegy áthidalva az „apám apja rendes ember volt, de nem ismerte Krisztust, elkárhozik-e?” kérdésére adandó válasz-kényszer teremtette szakadékot. Az más kérdés, hogyan hangsúly-tolódott a (szintén mítosz-rokon alapszerkezetű) ószövetség irányába ezek által a beemelések által maga a tanítás… A mítosz múlt-történeteinek átmentése tehát keresztény gyakorlat volt akkor is, ha egyébként magán az egyházon belül a megítélése soha nem volt egységesen pozitív.

Tolkien Beowulf-kötete, a jegyzeteivel...

Hiszen például Alcuin, Nagy Károly tanítómestere is feltette a kérdést egy angolszász apáthoz írt, dörgedelmes levelében: „…mi köze Ingeldnek Krisztushoz?” – nehezményezve, hogy a szerzetesek a hit kérdéseinek és egyházatyák válaszainak tanulmányozása helyett pogány hősök történeteit olvassák és másolják… Tolkien szerint az angolszász hozzáállásban mélységesen gyökeres hagyománytisztelet, az erre való fogékonyság lehetett az oka, hogy igen sokat megőrzött az északi múltból, hogy egybeolvassza azt a déli műveltséggel és az új hittel. Az egykori költő és Tolkien hozzáállásában szerintem ez a legfőbb közös pont: hogy valamilyen szinten mindketten „értékmentés céljából” teremtették és fogalmazták újra a mítoszt. Tolkien olvasói és fordítói értelmezése szimpatikus, a hozzáállása az – jelzem, ez teljességében a kommentárokból ki sem bomlik, csak akkor mérhető fel, ha az ember hajlandó hozzáolvasni a Szörnyek és ítészek Beowulfot és a korai angolszász költészet megítélés-történetét magyarázó előadásait, ha veszi a fáradságot és nemcsak kommentárokkal együtt, de a magyarázó szövegeket magyarázó szövegekkel együtt olvassa újra Beowulf csatározásainak históriáját.

a filmfeldolgozás...

Mert Tolkien valójában meglehetősen óvatosan nyúl az ősi szöveg kérdéses pontjaihoz, amelyekből azért akad bőven. Mindmáig nincs konszenzus például arról, két másolója által körülbelül mikor készült e forrásértékű kódex – nemhogy arról, mikor születhetett az általuk lemásolt költemény. Az egységes, nyelvileg és költői eszközeit tekintve is sajátos jegyeket hordozó szerkezet egyetlen jó tollú alkotót feltételez; de mára már esély sincs, hogy kiderülhessen, a nagy angolszász egyházszervező: Bede korában, a VIII. században (ahogy Tolkien gondolta), avagy később élt-e a Beowulf-történeteket hős-énekbe foglaló költő. Nyilvánvaló, hogy a másolók akarva és akaratlanul is hozzányúltak az „eredetihez” – ezt jó pár logikátlanság, jellemző másolói elírás és hiba bizonyítja, illetve olyan toldások, amelyek nyelvezete későbbi mondatszerkezetek jellegével terhes. Ezek helyreállítása a fordító-nyelvész egész életére adott munkát; számos alkalommal javította a saját munkáját, ahogy azt Christopher Tolkien, a professzor fia az előszóban alapos részletességgel dokumentálja. A kommentárokból hellyel-közzel megtudható, hogy egy-egy jelentés-helyreállítási kísérlet mögött milyen gondolatmenetek húzódtak meg – e gondolatmenetek valódi mélysége viszont tényleg csak a saját mű mítosz-szerkezetébe engedett tanulságok és analógiák által fejthető vissza. Mert a kommentárokban a „nyelvész” meglehetős magabiztossággal tartja féken a „mítoszteremtőt”. Sokan még így is regényesnek ítélik a professzor hozzáállását fordítása tárgyához, de ez valójában inkább az „írónak” címzett szakmai rosszindulat, azok nem-értését tükrözi, akik nem értették, „nyelvész” és „mítoszteremtő” hogy fér meg egyáltalán egyetlen bőrben. Amely bőrben nem mellesleg ott lakott a diákjait nagy kedvvel oktató tanár is – aki (többször megfogalmazott tapasztalatai okán) mindig is törekedett a közérthetőségre.

limitált...

Persze e munkához pont ilyen hozzáállás kellett, egyszerre szakmai és alkotó hozzáállás; hogy megszülethessen a Beowulf prózafordítása. Amely nem az „első szívdobbanása” a tudományos munka mellett párhuzamosan születő saját mitológiának (ahogy a kötet-végi ajánló ígéri), de mindenképp az egyik legfontosabb forrásvidéke. Tolkien kommentárjainak szinte legfontosabb tartalma, hogy bár e forrásvidék számunkra megismerhetetlen (hisz nem maradt fenn, csak néhány egyéb maradvány; és a rokon felépítésű, hasonló gondolkodásmód lenyomatát őrző - például izlandi - mítosz-szerkezetek, analógiák), de a költeményből magából is sugárzik az egykori irodalmi környezet gazdagsága. Történetek tucatjai köríthették ezt az egyet – s hogy mégis ezt választotta a lejegyzője, hogy megfürdesse a friss, keresztény szellemben, kódexbe körmölve megörökítse a maga eszközeivel, az valójában a különös jelentőségének bizonyítéka. Ez a történet csak érint, kulisszaként használ jól azonosítható, korabeli politikai és társadalmi viszonyokat – valójában ugyanúgy az ember világhoz-állásának módjáról beszél, ahogy például a déli műveltség Achilles-története.

Gareth Hinds képregénye

Hiszen valójában Beowulf története vereség-történet. Az ember-lét vidékének keresztényi, „siralomvölgy-felfogása” fogadtatta be könnyen az egyházi szövegek mellé, a kolostorok könyvtáraiba – s e vereség-történeti mivolt a legfontosabb közös vonás Tolkien saját-világaival; valamely értékrend megőrzésének és fenntartásának szándéka szenved itt is vereséget, akárcsak a tündék történeteiben, az Óidőkben, Középfölde mitikus múltjában. Mert a legfontosabb fénycsóva, ami a saját mesére vetül, ez a vereségre ítéltség – csak amíg a Beowulfban a frissen rákerült keresztény nézőpont alatt az ember isteneivel vállvetve való kiállása a „minden megfogalmazást befaló sötétség ellen”, a hiábavaló és ettől hősi bátorság a kulcsmomentum; a saját mesében mindez a változatlanság örök, tiszta értékei megőrzésének kudarca: a változásnak kitett létbe kényszerült, kényszerű veszteségeit számláló öröklét köré csomósodik. A legfontosabb különbség a tündék halhatatlansága – Tolkien legkedvesebb témája; hiszen azt tudjuk: a professzort valójában az óidők regéi izgatták, s a tündék alkonya és az embernép hajnala, mítoszai „életének” valódi ideje volt számára a saját meserengetegének „szent ligete”. Amely csak a „távoli jövő” hallgatósága, a mi számunkra lesz mítosszá; a benne élők számára nyilván maga a megélni és megérteni való valóság. Az ember vereségre ítélt, hiszen meghal – a tünde vereségre ítélt, hiszen meghal körülötte minden. A történetek alkotója pontosan látta a különbséget – mint ahogy a Beowulf megalkotója is láthatta a maga keresztény meggyőződése és a mítosz eredete közti szakadékot. Mégis: érvényesnek érezte abban a vonatkozásban, ahogy megfogalmazta: mintegy rajta keresztül a saját korát, a saját legendai ó-idejének végét. A csatát a szörnnyel, aki/ami úgyis elpusztít.

a képregény egy lapja

A Beowulf történetéből sugárzó szemlélet fontosabb, mint azok a kihámozható utalások, amelyek az akkor élt ember életmódjáról és hiedelmeiről mesélnek – a költemény sugallta tartalmakban lakik az igazi erő, nem a kultúrtörténeti utalásokban. Ha a fordító és saját műveket mítoszi mintára alkotó Tolkien irányából nézzük, a „keresztény volta ellenére (sőt, az által) mítoszt megidéző” hozzáállás természetének felismerése lényegesebb, mint felmérni a rengeteg apró inspirációt (akár konkrét átemeléseket), amelyekkel a professzor a saját mesében mitikus valóságot alapoz. Rohan lovas-urainak Aranycsarnoka, az életmódjukat meghatározó alapszimbolikák, de akár pusztán a gyűrűk és adományozásuk, a mesei fordulatok, a kincsen elheverő és tolvajláson felháborodó sárkány, konkrét helyek és viszonyok valójában e szemlélet következményeképp kerülnek a maguk helyére a mesében is.

Ez a történet önmagában is érdemes a végiggondolásra – mert vallástól fosztott, modern viselkedésmintáink meglepően nagy tömegét határozza meg a benne foglalt; mintha a saját egyéni és társadalmi tudatunk „aranycsarnokának” egyenként és kollektívan is megvolna a maga zajoktól szűkölő semmi csendjére vágyódó tudat alatti Grendele – az anyjáról és a sárkányról nem is beszélve. A hiábavaló, bukásra ítélt küzdelem mindenkiben és ma is folyik. Az egykor volt költő koroktól független, érvényes mesét kerekített az épp elvesző múlt mítoszaiból. Ha elolvassuk Tolkien bájos meserekonstrukcióját, a saját verses kísérletet a kötet végén, még könnyebben megértjük: ez a mese halhatatlan. Megtaníthatja ma is elviselni a hiábavalót, az elkerülhetetlennel szemben való kiállás tiszteletét – a halálra ítéltségünk tudatát. Mert valójában ez a legfontosabb, ami összeköt bennünket tereken és időkön túl: elmúlásra ítéltetünk. Őrizzük meg a mesében az érvényét – és adjuk tovább. Ahogy az egykori költő, a másolók, és megőrzői-fordítói (közöttük Tolkien professzor) továbbadták.

George Timothy Tobin illusztrációja a mítoszkör egy 1909-es feldolgozásához

Kiadó: Európa

Szerkesztette: Christopher Tolkien

Fordította: Nagy Andrea és Tótfalusi István

Lena Dunham: Nem olyan csaj

Kezdjük egy vallomással: nem szeretem a Csajokat. Próbálkoztam egy-két résszel, találtam is benne egy-két érdekes ötletet, volt, hogy visszamentem a következő héten, mert érdekelt, hogy folytatódik a sztori, de összességében mérhetetlenül irritált a vászonról áradó közönségesség – ami külsőségekben, szóhasználatban, dramaturgiában egyaránt megjelenik. Nem vagyok célcsoport, ez tény. Hogy akkor mégis miért olvastam Lena Dunham önéletrajzát? Mert tetszik vagy sem, a Csajok alkotója manapság a „sodródó” (huszonéves) generáció egyik legfontosabb és legnépszerűbb feministája odaát, a nagy víz túloldalán. „Hangot adott egy generációnak” – mondják róla. Joyce Carol Oates a fiatal Woody Allenhez hasonlította, hetente milliókat ültet a tévéképernyők elé, nyert már két Golden Globe-ot, jelölték számos Emmy-díjra, rendszeresen publikál a New Yorkerben. Megkerülhetetlen jelenség a kortárs amerikai popkultúrában – akár szeretjük, amit csinál, akár nem.

Na de ki is ez a fiatal és dühös nőszemély, aki előszeretettel botránkoztatja meg a nemzetközi sajtót és a közönséget előnytelennél előnytelenebb ruhakölteményeivel; aki sokszor túlzásba vitt szabadszájúsággal beszél minden fórumon drogokról, szexuális kalandokról, pszichés problémákról; aki könyve megjelenése után tán minden addiginál nagyobb vitát gerjesztett Amerikában az egyetemi nemi erőszakok ügyében? Lena Dunham 1985-ben született New Yorkban egy festő és egy fotós lányaként: egész életét a „nagy alma” művészköreiben élte, mondhatni az anyatejjel szívta magába a művészi önkifejezés szabadságát – ahogy a neurózisra való hajlamot és a túlzásba vitt útkeresést is. A Sohóból egyenes út vezetett egy liberális főiskolára, ahol aztán minden elképzelhető kalandot megtapasztalt, ami az amerikai főiskolai élet sajátja – hogy aztán a jólesően punnyadt diákévek után ott találja magát ő is ahol milliónyi társa a nagyvilágban: valahol a felnőttkor küszöbén, egy halom hasznosíthatatlan információval a kobakjában, Pán Péter-szindrómával, világmegváltó ötletek garmadájával.

„Miért nem mondjuk el ezt a történetet, ahelyett hogy csak megéljük? A művészvilág gyerekeinek történetét, akik megpróbálnak lépést tartani a szüleik sikereivel (de nem jön össze nekik), akik bizonytalanok azzal kapcsolatban, mihez kezdjenek magukkal, de biztosak abban, hogy dicsőségre vágynak. Miért nem készítünk websorozatot olyan karakterekről, akik még nálunk is szánalmasabbak?”

Valahogy így kezdődött. A fenti kérdésfeltevés nyomában született a Delusional Downtown Divas websorozata, melyben Lena és két legjobb barátnője ökörködi végig New Yorkot. A sorozat ugyan mára az alkotó szerint is leginkább csak cikis mellékvágány, mégis meghozta a lehetőséget a folytatásra: Tiny Furniture című félig önéletrajzi, kísérletező nagyjátékfilmjével már felkeltette Judd Apatow figyelmét is (neki és csapatának köszönhetjük az utóbbi tíz év legtöbb nézhető hollywoodi vígjátékát), innen pedig egyenes út vezetett az HBO-ra. 2012 tavaszán Lena beköltözött annak a néhány milliónyi amerikai tizen- és huszonéves fiatal nőnek a hálószobájába, akik a Szex és New York keltette elvárások alatt megtörve bújtak a paplan alá és teljes meggyőződéssel vallották, hogy mivel a világ szemében úgyis minimum vizuális környezetszennyezésnek számítanak, nem is érdemes kibújniuk onnan. A többi már, ahogy mondani szokás, tévétörténelem…

S hogy mit tud ez a polgárpukkasztásban járatos eszement belvárosi díva a könyvében mindehhez hozzátenni? Aki végignézte a Csajok eddigi négy évadát, annak gondolom, nem sokat – hisz a vállaltan önéletrajzi ihletésű főhős kalandjai azért oly sokban nem különböznek a könyvben leírtaktól. Aki viszont hozzám hasonlóan távol tartja magát a sorozattól ilyen-olyan okokból, annak kirajzolódhat egy borzasztó bizonytalan, a bizonytalanságát nagyszájúsággal kompenzáló, igen korán (túl korán?) baromi nagy sikereket elérő, okos, ámde finoman szólva nem elég megfontolt, nem kicsit zavarodott fiatal nő képe, akinek a gondolataira azért összességében nagyon is érdemes odafigyelni.

Beszél testképzavarról, szexuális ébredésről, alkohollal és droggal való kacérkodásról (bár amit ott a főiskolások művelnek, az azért jóval több kacérkodásnál), gyerekkori zaklatásról és felnőttkori erőszakról, halálfélelemről, ótvar pasikról és megtartó családi háttérről. Elénk tárja fogyókúrás naplóját (a’la Bridget Jones), megosztja velünk, milyen betegségektől retteg (minden olyan betegségtől, amitől általában a nagyvárosi, kicsit is tájékozott fiatalok rettegni szoktak), listázza, miért szereti New Yorkot és mit tanult az apjától. Szabadszájú, nagyon gyakran túl sok, túl alpári, túl kitárulkozó – valahol mégis bájos, pont, mert minden sorát áthatja a bizonytalanság. Baromira szeret magáról beszélni, és ez viszi magával a könyvet is – más kérdés, hogy ettől még nem lett volna okvetlen muszáj kiadni. Vagy talán nem most – pár év múlva tán meglenne a szükséges érettség és éleslátás, ami eltávolítaná saját személyétől, hogy fókuszba helyezze a láttatni kívánt jelenséget. Jonathan Franzen Diszkomfortzónája kapcsán írtam, hogy legnagyobb erénye, hogy nem csinál attrakciót az önvetkőztetésből – Lena könyvének legnagyobb hibája épp az, hogy folyamatosan attrakciót csinál a kitárulkozásából. Ezzel viszont minket, olvasókat távolít el.

A legérdekesebb részek óhatatlanul azok, ahol a szerző elhallgat. Például amikor jelenlegi párkapcsolatához érne: „visszaolvasva mindent, rájöttem, hogy a szavak az enyémek. És hogy ő azért az enyém, hogy védjem. Olyan sok mindent elmondtam és olyan sok mindent tönkre is tettem ezzel.” Vagy amikor a munkájáról (nem) ír. Engem például sokkal-sokkal jobban érdekelt volna, milyen viszony fűzi a sorozatához, hogy értékeli saját kreatív munkáját, mi foglalkoztatja a Csajokon kívül. Minderről nem esik szó – vagy csak nagyon érintőlegesen. Tán mert ezen a téren maximálisan a helyén van? Valahogy azt érzem, ami igazán fontos, arról Lena nem ír. Mert nem érzi szükségét, hogy írjon róla. És ez valahol elmond mindent.

Kiadó: Bookline Könyvek

Fordító: Tamás-Balha M. Etelka

Mad Max - A harag útja

Hát! Így kell újrahúzni az egykori gúnyát, hogy úgy hasson, mintha ebben a poszt-apokaliptikus pillanatban porozta volna össze először a soha nem pihenő sivatag! Ráadásul ugyanaz a pofátlansági faktor most is, mint ami az egykori, 1979-es Mad Max-et a mezőny fölé emelte – ugyanúgy kérlelhetetlen és kegyetlen ritmusban tör gépezetet, végtagot, tabut; rálicitálva a ma megszokottra filmnyelvben és narrációban; s közben hol véghetetlenül morbid, hol költői… olyannyira, hogy valójában egy pillanatig se zavar: egyszerű, mint a faék.

Amikor először végigszántott a mozivásznon George Miller agymenése, az akkor épp kisfénykorát élő katasztrófa utáni történetek; az alacsony költségvetésű, ma ránézve hallatlanul viccesen ható apokalipto-giccs (Zardoz, hogy mást ne mondjak) minden megelőző darabját zárójelbe tette a maga kérlelhetetlenségével. Egyszerű, klasszikus western-szerkezet volt, társadalmi igazságosztást maxoló személyes bosszú; egyfelől vadnyugatian szélsőséges, másfelől pont kellően árnyalt figurákkal; társadalomból-kilépés története, bűnfilm; szuggesztív képekkel, közelikkel, kevés, de jól elhelyezett mondattal… Mára azért leül; a zsáner eszközkészlete ma sokkal harsányabb, pergőbb, klipszerűbb, sokkal jobban használja a zenét – nem csodálom, hogy Miller újra akarta építeni. Mégpedig tényleg úgy, mint egy klipet. Szerencsére kapott rá elég pénzt, érdekelt elég jó színészeket a lehetőség; mert megmutathatta: úgy gondolkodik, és úgy válogat az eszközökben, ahogy régen. A szemlélete nem változott, csak az eszközei. Kíváncsi leszek, kavar-e újabb felfutást a poszt-moziknak, mint annak idején, amikor a „kisfénykorból” rövid időre igazi fénykort csinált.

Milyen érdekes: tényleg súlyt ad a képeknek, hogy valódi járművek kavarják a port, ássák el magukat a sárban – hogy a lepusztultságot nem (vagy nem elsősorban) a grafikusok álmodják, hogy valódi a rozsda. Súlyt ad a mondatoknak, hogy valódi színészek mondják őket; Tom Hardy, Charlize Theron, Nicolas Hoult maradéktalan – elfelejted a színészt és Max-et, Furiosát, Nuxot látod a helyükön. Hatalmas ötlet, hogy Miller teret engedett a vén havernak, és Halhatlan Joe beteg maszkja alá odapakolta Hugh Keays-Byrne-t; aki 1979-ben, az első Mad Max teljesen kattant motoros bandavezérét, Toecuttert alakította. A filmben, amely nem remake, vagy reboot (hogy utálom ezeket a szavakat…) – hanem a három egykori film élet-halálérzését újrafogalmazó teljes értékű változat. Az első film főgonoszával, a második film tartálykocsijával, a harmadik film nyelvi leleményeivel. Igazából három hosszú, egybefüggő akciószcéna, minimális átvezetéssel; hőspotyogtató gonoszjáték, képekkel, amiket aztán úgy kell kiverni a fejedből.

Nagyon kevés mondattal. Valahol így jó – így vegytiszta akciófilm, amit látsz; és jók ezek a mondatok, mert világok lakhatnak bennük. Tán kétszer háromszor éreztem úgy, hogy Nagy Emblematikus Szavak hangzanak el – s ez egy ilyen, erősen önkényes módon szélsőségekkel építkező látvány-mozinál pokoli jó arány. Amit a Hobbit-film készítőinek szemére vetettem - a felépítésben és logikában tátongó szakadékokat, a látványos képek kedvéért elfelejtett koherenciát eszemben sincs ezen a mozin számon kérni. Ami ott szinte fájt, az itt helyénvaló, sőt, zsigeri élvezetet okoz. A látványos vízpocsékló vízeséstől kezdve az egymás mellett/ellen létező gépi-motoros szubkultúrák nem-létező logisztikájáig az összes látványos bukfenc lényegtelen - mert ez a film nem okoskodik; tényleg olyan, mint egy fejjel lefelé fellógatott Vérzsák: szarik a vércsoportra és a higiéniára. A félmondatokból így is meglepő erővel rajzolódik a Hadfiúk beteg maradvány kultúracsonkokból összekapart mitológiája, Furiosa „Zöldhelye” egyetlen szóban képezi le a menedékvágyat, a földön, ahol nincs menekvés – ez a fajta apokaliptikus rémület az összes túlzás ellenére igazi, vagy legalábbis én is így képzelem: így fonnyadna mítosszá és kultusszá a bonyolult hálózat, amit egyre kevesebben látunk át, és (tárgy-fétiseivel) valójában már ma is mitizálunk.

A legjobb hír mégis az, hogy működik az eredeti filmek ismerete nélkül is. És faék-egyszerűsége ellenére több olvasata is lehet. Aki akarja, nézheti úgy, mint egy feminista filmet. Aki akarja, nézheti úgy, mint egy meztelen látványfilmet, akcióorgiát. Aki akarja, beleláthat egy szabadságharcos remény-filmet, a szokásos tanulságokkal. Van egy szolid öko-olvasata… s miközben minden kockájáról ömlik a tesztoszteron, picurka üzenete vastagon pacifista. Az eredeti filmek ismerete adhat többletet hozzá – Max „kísérteteinek” például története és mélysége lesz az ismeretüktől (a szemfülesek még azt a „kísértőt” is kiszúrhatják, aki valójában él…), de ezek a villanásaikkal rémítő emlékek e nélkül is ütnek. A legjobb hír, hogy ennyiféleképpen működhet önmagában. Bár azért határozottan kényszert éreztem utána, hogy rögtön beüljek egy lassú, európai művészfilmre, csak az egyensúly kedvéért…

Nemi sztereotípiák, dühöngés, Martin

Elérkezett a várva várt nap, ismét TÉMÁZUNK! Ezúttal nemi sztereotípiákról, pasikról és csajokról, bevett szerepekről, gender-kérdésről és hasonló okosságokról kéne írni – persze mindezt a könyvekre, azokon belül is elsősorban a műfaji irodalomra vonatkoztatva, minden mást inkább hagyjunk, ez nem az a blog.  Hónapok óta keringetjük egymás közt ezt a témát, én meg, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább távolodtam tőle – míg el nem értünk odáig, hogy kösz, nem, nekem erről nincs mit mondanom, igazság szerint idegesít az egész „genderezés”, meg hogy lassan a csapból is ez folyik. Aztán napra pontosan három héttel ezelőtt adásba került az a bizonyos Trónok harca epizód, hatalmas hullámokat vetve és szépen rávilágítva a témát körülvevő álszent balfaszságokra – nekem meg pont kapóra jött, mivel Martint bírom, a sorozatot nézem, a felháborodáson csak röhögni tudok, és legalább van témám a témázásba… Nem mellesleg kidühönghetem magam kicsit, ami köztudottan jó feszültségoldás.

Figyelem! A posztban a megszokottnál jóval több trágár kifejezés valamint igencsak jelentékeny spoilerek várhatók a Trónok harca ötödik évad hatodik epizódját illetően – aki nem látta, de nézné, aki könyvolvasó, és gőze nincs a tévés változtatásokról, de szeretné, ha meglepnék, inkább ne olvassa tovább! Aki könyvolvasó, és elvből nem nézi a sorit, nyugodtan továbbmehet, mert a szál, amit érintek, ilyesformán benne sincs a könyvben…

„Az indokolatlan megerőszakolós jelenet undorító és elfogadhatatlan” – nyilatkozta egy amerikai szenátor (!) a három héttel ezelőtti epizód után, aznap, amikor kis híján felrobbant a twitter a felháborodott rajongók csiripelésétől, akik siettek leszögezni: ők aztán soha többet egy részt sem néznek ebből a szemétből. Se szeri, se száma azon kritikusoknak és ilyen-olyan (többnyire, de nem kizárólag) női portáloknak, melyek a sorozat bojkottjára hívták fel a közönséget. Na de mi is történt, ami akkora felháborodást váltott ki, mint még semmi ebben az amúgy gyilokban, kiömlő belekben és nyersen ábrázolt szexualitásban eddig sem szűkölködő sorozatban? Utoljára szólok, SPOILER!!!

Sansa Starkot, az első évadban lefejezett Ned és a harmadik évadban brutálisan meggyilkolt Catelyn Stark lányát hozzáadták a sorozat legaberráltabb elmebetegéhez, Ramsay Boltonhoz – emlékeztetőül: ő az a fura fiú, aki megunt ágyasait vadászkopókkal tépeti szét az erdőben, szabadidejében szeret elevenen megnyúzni bárkit, aki csúnyán néz rá, és aki egy évadon keresztül kínozta módszeresen egy kereszthez kötözve Theon Greyjoy-t, mígnem a szerencsétlen faszkalap azt is elfelejtette, hogy hívják, és tökéletesen átlényegült kutyaólban lapuló kupac szarrá. Szegény Sansánknak nincs nagyon szerencséje a pasikkal: picsogó tiniként fülig belepistult a kettes számú legaberráltabb elmebetegbe, a tündöklően szőke Joffrey hercegecskébe, aki amint nemes hátsója a Vastrónt érintette, kimutatta mekkora seggfej és nyilvánosan verette a lányt a testőreivel a trónteremben, miután kényszerítette, hogy végignézze apja kivégzését. Joffrey után belehabarodott Westeros egyik legvirágosabb lovagjába, aki hogy-hogy nem, a fiúkat szerette, majd hozzáadták egy alkoholista és szexmániás törpéhez az általa leginkább gyűlölt családból (és még ő volt a legnormálisabb pasi, aki megfordult körülötte). Ezután megszöktette az iránta minimum furcsa érzelmeket tápláló „régi családi barát”, aki egykor lehet, hogy szerelmes volt Sansa anyjába, de ez nem nagyon akadályozta meg, hogy elárulja a szeretett nőt, a férjét, a fiát, megölje a nővérét, és mellesleg kirobbantson egy egész kontinenst vérbe borító háborút, aztán eladja a lányt családja gyilkosának, szigorúan taktikai megfontolásból persze. Ilyen előzmények után biztos akadt olyan bontatlan csomagolású lélek, aki e násztól hirtelen pálfordulást és romantikus kibontakozást várt – nekik csak azt tudom mondani, nézzék újra a Twilight-ot.

Szóval újabb frigy a frigyekkel köztudottan jó barátságot ápoló Martin-univerzumban – az esküvőt ezúttal megússzuk vérontás nélkül, a nászéjszakán azonban az ifjú férj cseppet sem romantikus módon megerőszakolja feleségét, mindezt pedig végignézeti az amúgy is halálra alázott Theonnal. Másnap pedig robban az internetes bomba.

És akkor itt álljunk meg egy percre! Az erőszak megbocsáthatatlan bűn, ezt le kell szögezni. Tök mindegy, hogy családon belül esik vagy idegenek között, tök mindegy, ki a beteg és ki nem, nincsenek enyhítő körülmények. Viszont úgy csinálni, mintha ennél nagyobb bűn nem létezne a világon, és mintha nem láttuk volna nagyjából az összeset meglehetősen explicit módon bemutatva a Trónok harca megelőző 45 epizódja során, nem más, mint ordas nagy képmutatás!

Mit is láthattunk eddig? (A teljesség igénye nélkül és direkt nem érintve a csata közben megesett változatos és tömeges halálokat…)

- lefejezést (sokat)

- elevenen elégetést (még többet)

- elevenen nyúzást

- kézlevágást

- faroklevágást

- kutyákkal széttépetést

- csecsemőgyilkosságot

- terhes nő hasának szétvagdosását

- nyílpuskával lelőtt ágyhoz kötözött örömlányt

- nyelvkitépést

- sárkánnyal széttépetést

- jó magasról lehajítást

- mérgezést, de hát ez már szinte uncsi

Ezek után felmerülhet a kérdés és jogosan: mindez elfogadható? Akik habzó szájjal követelik a sorozat bojkottját a nemi erőszak miatt, vajon miért nem követelték, amikor csecsemőket gyilkoltak, vagy férfiakat szabadítottak meg random testrészeiktől? Ad absurdum, amikor korábban nőket erőszakoltak – hisz azért láttunk már ilyesmit is. Azt például mintha már mindenki elfelejtette volna, hogy az első évad első részeiben egy árva tinilányt eladtak egy vadembernek, aki a nászéjszakán egész hasonló dolgot művelt vele – csak aztán Dany és Khal Drogo egymásba szerettek és jött a sok „napom és csillagom”, de ettől még, hééé, az is erőszak volt! Nem is beszélve Craster lányairól, akik, miután megszabadultak apjuktól, az őrség szakadár tagjainak kvázi használati tárgyai lettek. Őket aztán pláne nem kérdezte senki, semmiről.

Hosszasan lehetne értekezni arról, hogy Martin világában, a sorozat jelen pontján ez a jelenet miért van helyén (ami nem jelenti azt hogy helyénvaló!!!) és miért lehet (lehet!) fontos a karakterek további fejlődése szempontjából. Kezdjük ott, hogy ez egy kvázi-középkori sorozat, fantasy szósszal nyakonöntve, de sok szempontból követve a középkori mintákat – a sorozat világában a lányokat a legtöbbször nem kérdezik, egyszerűen férjhez adják a legnagyobb haszonnal kecsegtető jelölthöz. Aki, ha úriember, még jól is elsülhet a dolog, ha nem, akkor az lesz, hogy asszony, tűrj a neved. De már az orbitális képmutatás, ha egy középkori elveket valló sorozaton számon kérjük a „Yes Means Yes” törvény betartását. Arról nem is beszélve, hogy Sansa karakterén mekkorát lökhet ez a húzás – hogy milyen irányba, arról egyelőre senkinek fogalma sem lehet a készítőkön kívül, de ha tippelnem kéne, én azt mondanám, végre felnő és a tettek mezejére lép. Ha újranézi valaki a sorozatot, gyönyörűen nyomon követheti, ahogy ez a Disney-hercegnőcskének induló elkényeztetett kislány fokozatosan érik – szerintem egy második Cersei Lannisterré. Ehhez viszont igenis az kellett, hogy végignézze az apja halálát, hogy csalódjon az összes pasiban, akire csak ránézett, hogy megalázzák, hogy egyik szarzsáktól a másikig dobálják. Hogy már eleget kapott? Hát van olyan Martin világában, hogy elég? Itt mindenkit a legvégsőkig aláznak, és szerintem pont azoknak van a legnagyobb esélyük a végén a többiek fölé emelkedni, akik a legtöbbet szenvedtek. De nem Sansa az egyetlen, akinek a karakterét gyökeresen kifordíthatja ez a házastársi erőszak, hanem az azt végignéző Theont is – ha egyáltalán van még bármi emberi benne, azt csak egy ilyen sokk érintheti. Persze mindez csak spekuláció.

Ami számomra most érdekesebb és összeköti témánkat (nemi sztereotípiák) a Trónok harcával az, hogy miért ez a hatalmas felháborodás azon, hogy megerőszakoltak egy úrilányt, és miért övezi közben mély hallgatás azt, hogy hány férfit milyen módokon öltek, kínoztak, aláztak meg a sorozatban? Mert a férfi harcos, az a dolga, hogy szenvedjen a csatamezőn, miközben a nőket óvni kell minden bútól-bajtól? Mert az ő szenvedésük nem számít? Ha egy férfit zaklatnak szexuálisan majd vágják le a farkát az nem számít? És a legyilkolt, megkínzott gyermekek sem számítanak? Nem pontosan ugyanúgy sztereotip gondolkodásmód az, hogy bárkivel bármi megtörténhet, nem háborgunk, max félrenézünk, ha épp vacsi közben nyomnak az arcunkba néhány kiomló belet vagy megnyúzott hullát, de egy nőt, hát azt nem erőszakolhatnak meg??? Nem estünk át kissé a ló túloldalára? Vagy pusztán és meztelenül arról van szó, hogy ez most épp „divatos” téma odaát (és ne tessék háborogni, mert az), és ezért ezen ki kell akadni? Vagy ne is akarjak belemagyarázni semmit, mert csak az a jellegzetesen amerikai képmutatás mutatkozik itt is, ami fél városok felrobbantását, halomra gyilkolt fantázialényeket, tocsogó vért és bensőségeket simán enged korhatár nélkül a moziba, de pucér cicit nem (lásd: melltartós szex minden romantikus vígjátékban).

Minden bizonnyal az amúgy a könyvek megjelenése óta folyamatosan szexizmussal vádolt Martin bácsi lenne az első, aki körberöhögne, ha a poszt végére őt hoznám ki az egyenjogúság élharcosának, de azt meg kell hagyni, hogy nála aztán tökmindegy, hogy valaki milyen nemű: a történet valamely pontján mindenki baromira megszívja. Azt már tényleg csak halkan teszem hozzá, hogy jelen pillanatban nagyjából ugyanannyi nőnek van kábé reális esélye a végén trónra kerülni, mint férfinak, arról nem is beszélve, hogy az egész folyam legtökösebb bosszúálló karaktere egy kislány. De! A magam részéről annak örülnék, ha egyszer eljutnánk oda, hogy nem az számít, hogy adott szereplő férfi vagy nő, hanem az, hogy mi a szerepe, milyen a karaktere, hova vezet az útja, mi mire sarkallja – ha nem lenne lényeges, hogy milyen nemű, akiről épp olvasunk. Ad absurdum, ha nem is tudnánk (vannak erre ugye elég sikeres sci-fi próbálkozások, törnek is tabukat rendesen, és ez jó!). Az én szememben nem az számít, hogy Sansa Stark egy nő, akit megaláztak, hanem az, hogy egy olyan karakter, aki eddig rohadt sokat szenvedett, valószínűleg ezután is rohadt sokat fog, és (nem kis részben épp ezért) nagyon sok potenciál van benne.

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

Szeee :)

Csatlakozók:

Bubu

Kemény Zsófi: Nyílt láng használata

Első kötet. Reflexből óvatosabban nyitnám. A második vers után elfelejtem az óvatoskodást: …minden nap arcomra szökik, kicsi Élet, egy újabb ránc, mit csináljak? A harmadik szerző a versekkel átfont családban - apja, Kemény István és testvére, Lili után - de a negyedik vers után lényegtelen lesz, hogy Kemény Zsófinak hívják: Megtaláltam az árcédulát egy karácsonyfánkon. Ekkor vertem bele a fejemet is az égbe… Öt verset olvasok, elölről, egyhuzamban, nem beszélnek egymással túl sokat, de már húzódik egyfajta ív, és mosolyra a szám, szerencsém van: ez jó. Szerencsém van, jó, hogy olvashatom Kemény Zsófi kötetét, felnőtt, tényleg a teljes súlyával nehezedik így, az első kötetben; olvasóként áldás, ha jó verseket olvashatok, szép egymás után: én is szív- és érvrendszeri beteg vagyok, szívügyem a jó vers… és most nem kevés elvárásom is volt.

Merthogy hallottam slamelni. Nem is egyszer. Könnyebb szövetűek az elmondott szövegei, máshogy utal a színpadon és versben – azazhogy az utalások módja, az elcsavarodó félmondatokba szórt kétértelműségek, a szándékos eltévedések a szövegfolyamban is rokon mód alakulnak, de korántsincs akkora összerántott súlyuk, mint a meglepően kevés szóval sokat mondó versekben. Szigorú válogatással húzott versek ezek – érdekes módon minél szigorúbbra vont a terjedelem, annál elegánsabb ez a súlyokkal zsonglőrködés… itt egy példa:

Séta

Levittem a kutyát sétálni,

és pisilt, ez sikerélmény.

Mikor visszaértünk, az orrára

sok lényegtelen szag volt ragadva.

Én utánaugrottam egy hullócsillagnak,

de visszarántott a póráz.

Az elvárásokat tovább növelte, ahogy Simon Márton ajánlotta a figyelembe a kötetet. Magánmitológia, labirintus – magasabbra téve az úgynevezett lécet… nos, az ő szavának (legalábbis számomra) súlya van, úgyhogy napokig dolgozni hagytam a szövegeket. Mert a Minden este, mindenestül ciklusától mintha valóban kirajzolódna egy jól követhető lírai labirintus-napló, annyira nem egész, hogy filmszerű legyen, de annyira igen, hogy történet-érzetű. Egymással beszélgető kódok, az a szép bennük, hogy nem kell pontosan érteni… értse pontosan, akinek szól, én annyira pontosan értem, amennyire nekem szól. Pont elég, ha a hasonló érzetek, a bennem ücsörgő saját asszociációk felsírnak (minden beteljesületlen szerelmem… ellipszispályákon kavarog körülöttem), vagy felkuncognak (Egy szép őszi délutánon neked tavaszi délelőtt volt…). Olykor csak néznek szomorúan a hasonló saját-élmények (Végül a puszimra már fel sem ébredtél. Aztán álmodban is félremagyaráztad…), és közben egyre jobban értik (érzik?) magukat.

Te rágtad a számba azokat a szavakat, amiket most másnak mondok, aki nem érti. Úgy tűnik, tényleg nem a megélt idő mennyisége, hanem az átélés intenzitása dönt, hogy mennyit értesz, s hogy ebből mennyit vagy képes megragadni. Ez az egyik első párkapcsolati tapasztalatom – hogy rendre a következőnek mondom a kifelejtett mondatokat, nem helyén valón, hiszen azok helyett a szavak helyett formál bennem közlést a reflex, a görcs, a bennem felejtett múlt, amit az adott szituáció követelne. A kötetben számos ilyen elejtett, súlyos félmondat van, ha hagyod, akkor tényleg hetekre adhat gondolkodni- és emlékeznivalót.

Első kötet. De kedves olvasó, most nyugodtan elfelejtheted ezt a címkét. Szép, formás költői eszközkészlet, fegyelmezett, jól szerkesztett rendben. Egyedül maradtam egy kosztümös filmben, engem itt csúnyán túlfejlődtek… szól a Mindegy; nos, én pontosan az ilyen mélyen átélt, mégis okos és - ez esetben nem szitokszó! - korszerű versek okán érzem úgy: hogy a műfaj minden ellenkező híresztelés ellenére sem avul, nem fejlődte túl az idő! Magyon kíváncsi vagyok a második kötetre! Hogy ez a szimpatikus, sokrétű, de máris saját arccal bíró költészet milyen irányokba bokrosodik tovább.

Hajsza (The Fall) - sorozat

Ha pár hete azt mondja valaki, hamarosan egy Jamie Dornant és Gillian Andersont felvonultató sorozatgyilkosos szériáért fogok rajongani, körberöhögöm. Először is, utálom a sorozatgyilkosos történeteket. Nagyon nagy csoda kell ahhoz, hogy ezt levetkőzzem, legutóbb Lauren Beukes-nak sikerült áttörnie ezen a falon, de őt ugye az előző két könyvéért eléggé kedveltem – egyébként sem a sokak által imádott Dexter, sem a vérfagyasztóan okos Hannibal, sem bármely sorstársuk nem tudott közel kerülni hozzám. Másodszor, Jamie Dornannal szemben azért elég combos előítéleteket keltett bennem a „szürke” – az életben nem gondoltam volna, hogy ez a fickó tud játszani. Hát még, hogy ilyen jól. (Jó, tudom, le kéne vetkőzni az efféle prekoncepciókat, de én is csak emberből vagyok, na.) Harmadszor, szegény Gillian Andersont olyan alaposan beskatulyázták ballonkabátos vénkisasszony nyomozónőnek, hogy nem nagyon akartam látni, ahogy századszorra is ugyanabban a szerepben vergődik. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna!

A Hajsza épp úgy kezdődik, mint a legtöbb sorozatgyilkos utáni nyomozást bemutató darab: messziről érkezett nyomozó pottyan a helyszínre, hogy a töketlenkedő helyieknek megmutassa, mennyi az annyi és elkapja a szexuális aberrációkkal és/vagy pszichopata vonásokkal küszködő, így-úgy-amúgy emberi, de azért mégis nagyon gonosz és a sztori egy pontján óhatatlanul hibázó gyilkosunkat. Sok nyomozás, némi vér, nehéz gyerekkor, saját démonokkal küzdő rendőrök, utolsó pillanatban megmentett utolsó áldozat, nagyszabású megkönnyebbüléssel járó finálé. Nos, ebből itt nem sok van… Ami van, az is pont annyira elcsavarva, hogy a néző lenyűgözve bámulja a képernyőt.

Az eddig két évadot megélt sorozat dinamikáját egyértelműen a két főszereplő közti párhuzamok és az ebből fakadó zsigeri feszültség adja. Az első perctől világos, hogy sorozatgyilkosunk, Paul Spector nem hétköznapi aberrált gyökér, annál jóval okosabb, érzékenyebb és tudatosabb szereplő: neki a gyilkolás egyfelől elfojtott vágyak kiélése, másfelől művészet. Rituálisan gyilkol, áldozataira alapanyagként tekint, holttestükre műalkotásként. Borzasztó nyugtalanítóan és plasztikusan láthatjuk, milyen törődéssel, az alapanyag iránti rajongással, hogynemondjam, szeretettel dekorálja ki a testeket, tökéletes torzókat hagyva maga után. Paul megcsúszott személyiség, akinél valami nagyon félrement, mégis, nehéz egyértelműen gyűlölni. Félni, undorodni, megvetni – azt igen. Gyűlölni – nem.

Tökéletes párja a nyomozónő, Stella, akit Londonból helyeznek Belfastba, hogy átvegye egy helyi politikus menyének gyilkosa utáni nyomozást – ami hamar több, összefüggő gyilkosság utáni nyomozássá nő. Stella sem az a tipikus kedvelhető nyomozó-karakter. Hűvös, maximalista, arrogáns, aki arroganciáját kimértségbe rejti – ráadásul megközelíthetetlen, folyvást szerepet játszó, magasra törő nő egy férfiak uralta világban. Éppúgy bábuként tekint az embereire, a kollégáira, a férfiakra, mint Spector az áldozataira. Egyszerre gyűlöli és csodálja a gyilkost, tán épp, mert annak tökéletességre törekvése oly nyilvánvaló összhangban áll az ő tökéletességre törekvésével. Stella olykor kimondottan irritáló lassú, kimért, megfontolt, halk stílusa, érzelemmentessége, játszmázása, szerepei nem egyszer azt az érzést kelthetik, mintha ő lenne a tökéletes sorozatgyilkos. Persze nem az, nincsenek itt ekkora csavarok, nem is kellenek.

Gyönyörű a sorozat építkezése – még úgy is, hogy a két évad teljesen más stílusú, és hogy a készítők ügyesen úgy zárták az elsőt, hogy a függővég ellenére is simán adhatott teljesség-érzetet. Szerencsére azonban lett folytatás, ami úgy más, hogy koherensen folytatja a megkezdett (le)építést – a szereplőkről rétegekben hullik le a máz, ahogy egyre több tárul fel a mozgatórugókból és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ami azért is remek, mert párhuzamuk nem merül ki abban, hogy van néhány hasonló tulajdonságuk – óhatatlanul elkövetkező közös jeleneteikben gyönyörűen demisztifikálják egymás karakterét, és taszítják le egymást és önmagukat a mezei nyomozó-gyilkos szintre. Emberivé válnak egymás tükrében. Kevés olyan szuggesztív tévés jelenetet láttam, mint amikor a mindig kemény és rideg Stella először megtörik és kibújik a szerep mögül az ember – hát még amikor az évad fináléjában végre valódi érzelmeket is látunk tőle. És ha már finálé: az elsőhöz hasonlóan a második évadot is úgy kerekítették, hogy combos függővéget is kapjon, de pont megadja azt az érzést is, hogy ezzel a nyugtalanító kérdéssel is be lehetne fejezni. Hogy ezt kétszer egymás után sikerült meglépniük, igazán elismerésre méltó – egyik szemem sír, a másik nevet, amiért lesz folytatás.

Muníció van még itt bőven – Stella és Spector még rengeteg mindent kihozhatnak egymásból. Ráadásul eddig szót sem ejtettem a körülöttük kavargókról, pedig bennük is jócskán van potenciál: a Spectorba gyilkos mivolta ellenére is szerelmes tinilány, a megtört feleség, Stella főnöke és egykori szeretője, beosztottja és jelenlegi szeretője, a furcsa kalandokba keveredő igazságügyi orvosszakértő egytől egyig érdekes színfoltjai ennek a kavalkádnak. Amihez a hátteret az északír állóháború adja, ahol nem elég, hogy valaki nő, rendőr, magas rangú és dekoratív, még „angol picsa” mivoltával is meg kell küzdenie a nyomozás során. Tökéletesen építették fel a készítők azt a környülest, ami fojtogatja a szereplőket, amiben nem léphetsz ki az utcára rettegés és páncélozott autó nélkül – ott van a folytonos fenyegetés, időről időre beleköp a levesbe a politika és a korrupció, de nem telepszik rá túlságosan a nyomozásra. Az megmarad annak, ami: remekbeszabott karakterdrámának két megdöbbentően jó teljesítményt nyújtó színész között. Nézzétek, érdemes!

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Mona Bright, a kiégett exzsaru gyűlölt apja halála után örököl egy házat az új-mexikói Winkben – egy házat, mely egykoron édesanyjáé volt, egy olyan életben, melyről Mona mit sem tud. Monának se kutyája, se macskája, leginkább útszéli csehókban töltötte az elmúlt pár évét, mattrészegen, menekülve a múltja elől, így nincs veszítenivalója sem, nyugodtan felkerekedhet hogy birtokba vegye az örökségét – remélve, hogy közben megtudhat valamit anyjáról, aki egész gyerekkorában küzdött depressziójával, mígnem magára hagyva kilencéves kislányát szétloccsantotta az agyát. Irány hát a végeérhetetlen országút, irány a sivatag, irány Wink, az apa egyetlen valamirevaló hagyatéka, a rajongott tűzpiros Dodge Charger nyergében, övünkben az elmaradhatatlan pisztollyal, tarsolyunkban válogatott káromkodásokkal, kérges szívünkben gyermeki reményekkel.

És itt kezdődnek a bonyodalmak. Hogy Wink nem szerepel egy térképen sem, még a legkisebb akadály – valahogy csak elvergődünk Új-Mexikóba, ahol a sivatag mélyén, lélegzetelállító hegyektől körülvéve rátalálunk az ötvenes évekből itt ragadt, Norman Rockwell festményeire illő idilli kisvárosra. Ám odaérve még az átlagos „beteges kisváros” hangulatnál is furább dolgok várnak. A város egyik „nagy öregjének” temetésére érkezünk, ferde pillantásokba ütközünk, villámcsapások nyomaira és tájidegen futurista építményekre bukkanunk, s hogy-hogy nem, egy valamikor nagyon titkos és nagyon veszélyes kutatóintézetre a város melletti monolit tetején. Borzongásfaktor bekapcsol, jöhetnek a titkos kísérletek, melyek valahogy mindig félresikerülnek.

Sablonos is lehetne – hogy mégsem az, egyfelől Mona karakterének, másfelől Bennett félelmetes hangulatteremtő képességének köszönhető. Stephen King, Neil Gaiman, Lovecraft neve bukkan fel rendre a méltatásokban – olvasás közben viszont mindez oly lényegtelen. A bőrünk alá kúszik ez a beteges borzongás, érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, a szemünk sarkából látni véljük hogy van ott még valami, délibábszerűen bukkannak fel emlékek, vágyak, félelmek – fojtogat minket is, mint Monát; vannak pontok, amikor mi is menekülnénk, mint ő, vissza se néznénk. Persze maradunk, Mona is marad – a rejtély túl érdekes ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyjuk.

Bennett ügyes, nagyon ügyes. Egy percre sem csinál titkot abból, hogy honnan merít – felhasználja az összes ismert horror-, thriller klisét, amit az elődei már tökélyre vittek, jóízűen csavarint rajtuk egyet és néhol pimaszul kikacsint ránk: azért nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Aztán persze mégis, amikor megajándékozza történetét egy olyan plusz réteggel, ami után a műfaji kevercsek hozzám hasonló rajongói megnyalják mind a tíz ujjukat. Mert ez az egész sci-fi-horror-thriller-akármicsoda csak a váz, amire csodásan rá lehet aggatni a kisvárosi Amerikai Álom kritikáját, és menni tovább… Félresikerült kísérletek, multiverzum, különböző idősíkok, pándimenzionális érzékelés, a messzi távolból közénk pottyanó idegenek/istenségek/akármicsodák – önmagukban kikerekítenének egy klassz sci-fi-horrort, és mindenki boldog lenne. Mona kétségbeesett hajszája a saját múltja kísértetei után, az anyával (az anya emlékével) való szembenézése és a saját elvesztett gyermeke nemlétező emlékével való megbékélése simán megtöltene egy kicsavart lélektani thrillert – és mindenki boldog lenne. A kettő együtt viszont kiad valami egészen különleges, többdimenziós, eposzi léptékű folyamot arról, miért is érdemes élni, miért is érdemes kergetni a boldogságot, miért kell megküzdenünk a világunkat fenyegető külső-belső szörnyetegekkel és mikor kell megállni, és élvezni a pillanatot – ami viszont lehet, hogy számos olvasónak egyszerűen sok.

Bennett ügyes. Mona boldogságkeresése ebben a díszlet-kisvárosban ezer szinten rímel az idegenek egyszerű, boldog élet utáni vágyára, ami meg kínzóan (olykor megmosolyogtatóan) rímel az egész, röhejesen túlhajszolt, ennek következtében önmagát felemésztő Amerikai Álomra. „…a kisvárosban beleszerettek egy álomba. A maguk álmába. Az amerikai álomba, az amerikai népbe. Csendes, kisszerű élet… Nem tudom, volt-e valaha bármiféle valós alapja, de maguk hittek benne. Úgy vélem, a maga népe éppúgy azt az álmot kergeti, ahogyan az enyém.” Ezt azért nem olyan nehéz dekódolni, ugye? Bennett ügyes, gondolhatjuk olvasás közben, ez pedig egy rém ügyesen összerakott könyv. Aztán egyszer csak úgy mar belénk, ahogy a legelvetemültebb szépirodalmárok szoktak, miközben dübörög körülöttünk a világok harca… 

„Egyszer kérdezte csak meg az anyjától, mit rontottak el régen. A válasz nem is lehetett volna egyszerűbb: „mindent”. […]

- Arról volt szó, hogy az otthonunk tökéletes lesz. Mindennek tökéletesnek kellene lennie. És nem is lehetetlen, hogy azzá váljon. De ezzel itt… ezzel a házzal én nem tudok mit kezdeni. Nem éri meg a fáradságot.

Mona könyörögve kérlelte az anyját, hogy hagyja a csudába, és próbáljon meg örülni annak, ami van.

- Nem megy. A dolgokat úgy kellett volna elrendezni, hogy érvényesülhessen a szépségük, drágám.”

Jó belekucorodni ebbe a könyvbe – a személyes hangvétel, az olykor simogatóan lírai szövegvilág párosulva a zsigeri félelmeket felszínre csalogató ismeretlennel olyan elegy, amitől nehéz szabadulni. Szerencsénkre igencsak termetes darab (ám cseppet sem túlírt), így van is mibe belekucorodni – mondjuk a vége felé szinte kényszerítettem magam a lassú, komótos olvasásra, hogy minél tovább benne maradhassak. Ami nem is baj – azzal együtt, hogy épp a vége kissé kizökkent a tempóváltással és az akció középpontba helyezésével, azért az első oldaltól az utolsóig érdemes kiélvezni, ízlelgetni minden sorát. Rohanás, tízoldalankénti lerakás nélkül. Nem BKV-kompatibilis olvasmány – inkább olyan, amihez rohanok haza a munkából, hogy neki ajándékozhassam az estém. Szerelem első olvasásra, eddig az év legjobb zsánerregénye, előbb-utóbb biztosan újraolvasandó, a szerző többi műve kötelezően beszerzendő.

Kis szőrszálhasogatás a végére: csak én érzem úgy, hogy az egyébként remek, áthallásos magyar cím épp egy kósza árnyalatnyival máshová pozicionálja a regényt, mint az eredeti? Nekem az American Elsewhere (nyilvánvaló Gaiman-utalása mellett) egyértelműen az Amerikai Álom lebontására helyezi a hangsúlyt, míg a Horzsolások inkább a misztikus-tudományos vonalra. Más kérdés, hogy az eredeti cím elég bambán hangzana magyarul, a különbség pedig tényleg csak árnyalatnyi, ettől még bennem motoszkál, hogy ott van…

Ja és említsük meg a csodálatos (az eredetinél szerintem ezerszer jobb) borítót – nem szoktam erre külön szót fecsérelni, de ezúttal muszáj, mert konkrétan leesett az állam, amikor összeraktam, mit is látok.

...plusz…

Nézegessetek hangulatképeket Nimánál – én mindig lusta vagyok illusztrációkat keresni, ő viszont talált néhány több mint tökéletest :)

Zene a könyvhöz – kis híján sikoltozni kezdtem a gyönyörűségtől amikor olvasás közben mellbe vágott ez a sor: „One day the giants of the deep horizon will settle in a tiny village”. Meg amúgy is jó zene ;)

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András