Nincs baj / Baj
van / Van remény
„A
leegyszerűsítés mindig veszélyes dolog, és később megbosszulja önmagát. Csak
amikor egyensúlyba tudta hozni a gyűlöletet és a csökevényes szeretetet, és már
nem szánalommal vagy rettegéssel tekintett az apjára, hanem úgy, mint egy másik
emberi lényre, aki nem igazán kezelte jól a saját személyiségét; csakis akkor
tudott együtt élni azzal, hogy sosem bocsátja meg az apja bűneit, de hagyja,
hogy megérintse a boldogtalanság, ami okozta őket, és az a boldogtalanság is,
amit eredményeztek, csak akkor kaphat feloldozást egy új életre, ami talán
képessé tenné arra, hogy éljen a puszta túlélés helyett.”
Patrick Melrose öt kisregényből álló
története a kortárs brit irodalom egyik ocsmány csúcspontja, vegytiszta
borzalom és csúcsra járatott pszichologizálás, heroinos tripek, családon belüli
erőszak, zsarnoki apák és elhanyagoló anyák gyűlölethimnusza, a brit
arisztokrácia maró kritikája, iróniába csomagolt létfilozófia, gyilkos humor és
mindenekelőtt a kérdések kérdése: lehetséges-e levetkőzni a generációk során
továbbörökített mintákat, avagy mindenképpen elcsesszük a gyerekeink életét,
épp úgy, ahogy szüleink elcseszték a miénket? Mellesleg egy veszettül
szórakoztató regényfolyam, amit a szó szoros értelmében képtelenség elengedni.
A magyarul két kötetben megjelenő
regényfolyam első kötete a démoni apa körül forog – és ezúttal a jelző mentes
minden olvasói túlzástól. A brit legfelsőbb körökbe született, ám örökségéből
kitagadott, felesége vagyonán élősködő David Melrose vele született
gonoszságával és gondosan belé nevelt felsőbbrendűségével uralkodik minden
körülötte élőn. Az első részben alászállunk az ötéves Patrick-kel a pokol legmélyebb
bugyraiba, ahol a pedofil erőszakoló apát társadalmi osztályának krémje veszi
körül és oldozza fel hallgatásával bűnei alól: a státusz és a szellemes
társalgások (no meg a porig alázott asszony Riviérán fekvő villájában adott pazar
vacsorák) könnyen elfordíttatják a fejeket. Hogyne sejtené mindenki, mi
történik a szomszéd szoba falai közt – ám egy társaságban, ahol a hároméves
úszni nem tudó gyermek behajítása a mélyvízbe elfogadott nevelési módszer, a
verés és megalázás pedig pusztán felkészítés arra, amit a bentlakásos iskolában
majd úgyis kap, az apa által elkövetett erőszak legfeljebb olyasmi, aminek hallatán
a szofisztikált társaság „szívesebben vált témát”.
A második részben Patrick immáron
huszonkét éves drogfüggő, aki évi százezres jövedelmét és társadalmi státuszát
szippantja fel épp csíkról csíkra. Amikor találkozunk vele, apja hamvaiért
indul New York-ba. A fogadkozás, miszerint az életét megnyomorító démon halála
után leáll a drogokkal, épp hogy kitart a London – New York út során, hogy
aztán mocskos vécékben kétes eredetű tűvel belőtt még kétesebb eredetű
cuccokig, utcai majdnem-megkéselésekig, hallucinációkig, kis híján
túladagolásig vezessen. Patrick fáradhatatlanul analizálja magát a háromnapos
New York-i trip kétszáz oldalán, a pszichologizálásért rajongó olvasó meg
megnyalja mind a tíz ujját annak láttán, mivé lett a cuki kisfiú, akit egy
szörnyeteg felfalt majd kiokádott. Minden borzalma ellenére tán ez a darab a
legszórakoztatóbb az öt kisregény közül, St. Aubyn pompásan játszik saját és
olvasója érzéseivel, amibe belefér a ravatalozói humor éppúgy, mint az apa
egykori barátaival elköltött „részvétebéd”, amelyről valóban csak egy menekvés
van: belőni magunkat a vécében és soha vissza nem nézni. Persze ezek a barátok
mindig utolérnek. A gyerekkori erőszak cinkos tanúi. Az apa nimbuszának síron
túl is védelmezői. Akik, ha az arcukba vágnánk, mit követett el valójában
dicsőített barátjuk, kérnének nekünk még egy gin-tonicot együttérzésükben.
Az apa tehát halott, a harmadik rész pedig
visszavisz minket Patrick elméjéből a társasági élet hazug kulisszái közé: az
első részben felkapaszkodni vágyó proliként megismert, azóta a társaság
csúcsára jutott Bridget által adott fényűző partira vagyunk hivatalosak. A
partin ott van mindenki, aki számít. Az immáron (ideiglenesen?) józan Patrick, felélt
vagyon ide, a „társaság” iránti megvetés oda, teljes természetességgel ott van –
hisz ő is valaki, aki számít. Sziporkázó ellenpontját kapjuk az első rész
nyögvenyelős baráti összejövetelének, egyúttal érdekes tükörbenézést: Patrick
úgy simul a mindenkit lenéző, saját nagyszerűségét sosem kérdőjelező, a fél
világot gyarmatának tekintő partizók közé, ahogy David Melrose fiától
elvárható. Az apa minden sznobizmusának, manírjainak, gyilkos szellemességének
birtokában. Őszinte kapcsolatok híján, az elvárt szerepet játszva. Könnyed
rész, látszólag a legsúlytalanabb mind közül, ahol a figyelmet könnyen ellopja
a francia diplomatát egzecíroztató Margit hercegnő és a házigazdák házassági
válsága, mégis: Patrick tán itt megy át a legmarkánsabb fejlődésen. Amikor
belátja, hogy csak akkor szabadulhat apja egész életét meghatározó nyomása
alól, ha kimondja, ha formát ad neki. Akkor tán szabadon lélegezhet. Látszólag
leszámolunk az apával – ám sejthető: Patrick személyiségéből és korai
megtöretéséből adódóan ez a szabadság pusztán átmenet lesz egyik függőségből a
másikba.
Ami
kell / Végül
„Az
anyja halálának dicsősége abban állt, hogy Eleanor már nem kerülhetett a saját
anyai ösztönei útjába a vélelmezett anyai jelenlétével, hogy megakadályozza
azt, hogy Patrick elfogadja azt a vigasztalhatatlan roncsot, akit az anyja
szült.”
Ha az első kötet a szörnyeteg apa bűneinek
és az azok hatásával való megküzdésnek a krónikája, akkor a második kötet két
kisregénye a szörnyeteg által szintén megtört, egyszerre démon és áldozat anya
szerepével, bűneivel, hallgatásaival való szembenézésé. A mártíromságra való
hajlamot már kisgyerek korától magában hordozó Eleanor fiatalon, mesés vagyon
örököseként megy hozzá a nála jóval idősebb, társadalmilag messze felette álló,
ám hozzá képest koldusszegény David Melrose-hoz, aki házasságuk első percétől
megalázza, veszélybe sodorja, alkoholizmusba kergeti és megtöri maradék
akaratát is. Hogy Eleanor ennek ellenére vele marad, még amikor első gyermeke
halála után a második életét is veszélybe sodorja az apa, jól ágyaz az évekkel
későbbi beletörődő hallgatásnak. Az anya, aki nem hogy nem kel fia védelmére,
de mintha saját kínoztatása igazolását látná abban, hogy lám, itt mást is bántanak.
Az anya, aki sosincs ott, aki nem cselekszik, aki elhanyagol, aki mesés
vagyonát egy világjobbító humbug-alapítványra hagyja, aki utolsó
cselekedeteivel is „David fiát” büntetné férje tetteiért.
A második kötet első kisregénye történetét
tekintve és formailag is kilóg a sorból: míg a többi jellemzően egy, legfeljebb
néhány nap eseményeit járja körül, ez négy Saint Nazaire-i nyár történésein át
mutatja be egy család szétesését; és itt távolodunk el először Patrick Melrose,
mint elbeszélő személyétől. Rezeg a léc, nem könnyű megérteni és értékelni az
ötéves Robert, Patrick idősebb fia szemszögét, ahogy igazából a feleség, Mary „nyara”
is több kérdést felvet, de a formai játék meghozta eredményét: a kisregényt
Booker-díjra jelölték és szigorú kritikus szemmel nézve ez a legvirtuózabban
megírt az összes közül. Más kérdés, hogy épp a narráció erőszakos-erőltetett
váltogatása és Patrick maró (ön)iróniájának hiánya miatt közel sem olyan
szórakoztató, mint a többi.
Patrick immáron kétgyerekes apa, házassága
épp unalomba fulladóban, felesége elhanyagolja a második gyerek születése után,
a drogok után „felnőttként” az alkoholizmusba menekül, tisztes vagyonát
nagyjából a második rész magasságában felszippantotta, az anyja pedig épp most
készül elkótyavetyélni az örökség maradékát és ami legfájóbb: a gyerekkori
otthont, a Saint Nazaire-i villát. Az exheroinista, bántalmazott,
szeretettelenségben felnőtt Patrick mindent megtenne, hogy ne örökítse át
gyerekeire egyik szülője nyomasztó örökségét se: azt persze nem veszi észre,
hogy nagy igyekezetében a valódi kapcsolódás lehetőségét is fel fogja égetni. A
„csak ne bántsam őket” parancsa vezeti kezét újra meg újra az alkoholhoz és
menekülés-kényszerhez; és veti fel a kérdést: az elhanyagolás és a széteső
család vajon milyen nyomot hagy a gyermeki lélekben? Patrick gyerekei amúgy
irtó jófejek, bár azért felmerül az olvasóban, hogy biztosan ennyire ironikus
és önelemző módon viszonyul-e érzéseihez egy ötéves, és vajon van-e
létjogosultsága Heideggerrel tömni egy hétéves fejét? Persze nyilván ez a kanyarban
sincs a bántalmazáshoz képest, de azért elég szórakoztatóan tárja elénk,
hányféleképpen nehezíthető meg a gyerekkor.
Az utolsó kisregény a hab a tortán, az
anya temetésének napja, egy újabb parti – ezzel zárul az első-harmadik-ötödik
rész hármasoltára. Patrick végzetes megtöretése ötévesen, az apa emlékével való
szembenézése, most meg az anya eltemetése és elhelyezése a családi panteonban –
mind a „társaság”, az álbarátok, áljóakarók, rosszindulatú rokonok, jóindulatú,
de utat nem találó kívülállók körében zajlik. A temetés és a tor a
legkisstílűbb angol társasági komédiák stílusát idézi, ahol már senki sem képes
sokáig játszani, ahol kibújik a szög a zsákból, ahol kényszeredetten nevetünk azon,
ahogy a kiszolgálószemélyzet odamondogat sznob gazdájának, miközben tudjuk: nem
változik semmi. Persze lehet hogy mégis. Lehet, hogy a kis Patrick elárvulása,
megszabadulása a gyerekkori traumáknak is otthont adó birtoktól, a gúzsba kötő
családi örökségtől, a vagyontól, az apa sznob barátaitól (hisz előttünk hal meg
a lapokon megaláztatásának utolsó tanúja) végre megadja a lehetőséget neki,
hogy nyisson, valami felé, amit életnek hívnak…
„Lehet,
hogy másnak nem nyilvánvaló, de ő vágyott arra, hogy végre felhagyjon az
önmagáról való gondolkodással, hogy megtörje gondolatainak önelemző, múltba
tekintő sodrását. Ki akart törni egy tágasabb világba, megtanulni valamit,
tenni valami érdemlegeset. Mindenekfelett nem akart többé gyerek lenni, de
ehhez nem akarta azt az olcsó álcát felhasználni, hogy szülővé válik.”
Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése