Recirquel: Párizs Éjjel - Művészetek Palotája, 2015. április 8.

A színpad előtt és a színpad két oldalán félkörben elhelyezett kávéházi asztalkák, a páholyok könyöklőjén és az asztalokon sejtelmes fényű lámpák, félig leeresztett függönyök, kopott tükrök – mintha valóban egy kissé már leharcolt párizsi mulatóba csöppennénk, ahogy belépünk a Fesztivál Színház terébe. A helyünkre kísérő hölgy figyelmeztet: semmit ne pakoljunk a tökéletes táskatartó alkalmatosságnak tűnő asztalra, hisz az bizony a produkció része lesz. Nocsak! És tényleg, testközelség ez bizony a javából, amikor az előttünk álló bútordarabra libben az artistalány, és neccharisnyás térdéről gumicukorral eteti a szerencsés nézőt (hogy aztán mit kap az asszonytól a szerencse fia, azt fedje jótékony homály). Persze ennél komolyabb attrakciók is zajlanak eme asztalokon: szó bennszakad, amikor fél méterre tőlünk látunk a fizika törvényeivel dacoló artistamutatványokat. És még egy majom is ellopja menet közben a táskámat. Szóval van itt minden, ami cirkusz.

A Recirquel Újcirkusz Társulat harmadik egész estés bemutatója tavaly ősszel debütált a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon, majd rövid szünet után beköltözött a Fesztivál Színházba és azóta is gyakorlatilag előadásról előadásra teltházzal játsszák. Nem csoda – a Cirkusz az éjszakában és A meztelen bohóc után egy újabb, igen markáns szín került fel a Vági Bence vezette társulat palettájára. Míg az első előadást simán elvitte a hátán a hazánkban addig jószerivel ismeretlen újcirkusz varázsa, a rácsodálkozás, az új színpadi műfaj bemutatkozása, a második pedig lenyűgözött dramaturgiájával és történetbeli mélységeivel, addig a Párizs Éjjel elsősorban az atmoszférájával bűvöl el.

Paris de nuit – a világhírű fotográfus, Brassaï jellegzetes művei által ihletett színpadkép sikerrel idézi a harmincas évek éjszakai Párizsát. Mondén, erotikával átitatott, határvonalon egyensúlyozó világ ez, ahol az éj leple alatt bármi megtörténhet és meg is történik. Az alkotók nem finomkodnak, nem idealizálnak, nem hintenek művi bűbájt az éjszaka Párizsára: itt bizony nem csak csábítás, tánc, szerelem és szenvedély van, hanem erőszak, csalódás, kiégés is. Félig még tündöklő, félig már lecsúszott mulatók világa ez, ahol a díszletek már rongyosak, a ruhák rendre félrecsúsznak, az attrakcióba óhatatlanul keserűség vegyül, a fellépők ki-kitekintenének, ha lenne hova.

De nincs. Nincs más, csak az attrakció. Mintha az éjszaka szereplői menekülnének a testük határait feszegető trükkökbe – ahogy a zsonglőr megalázott segítőjéből alulöltözött táncosnővé avanzsáló leányzó ájulásig táncolja magát a színpadon; ahogy a tükör mögött ölelkezőket vágyódva figyelő kötéltáncos a végsőkig facsarja magát a lengődróton. És közben szól az édesbús jazz. Még jó, hogy a lélegzetelállító artistaszámok azért visszarántják a nézőt a füstös lokálok hajnali keserűségéből a jelenbe – mert hangulat ide vagy oda, a lényeg mégiscsak a cirkusz lenne. Erre pedig most sem lehet panasz – a dróton, rúdon, kötélen, óriáskeréken előadott számok éppúgy elbűvölnek, mint első alkalommal. Nem is beszélve a társulat egyik legfőbb erősségének számító bohócpárról, akik olyan fergeteges, lámpán lógva egymás haját tépő őrjöngésbe torkolló civakodást mutatnak be, hogy azon szó szerint könnyesre röhögjük magunkat, miközben groteszk tükröt is tartanak elénk és - teszem azt - piszlicsáré kis házastársi torzsalkodásaink elé.

Nem mondom, hogy hibátlan produkció – nekem például gondolatisága okán jobban tetszett A meztelen bohóc. Ám hangulatát tekintve nagyon erős, jóval összefogottabb, mint az eddigiek, és így, immáron három bemutatóval a hátuk mögött azt kell mondanom, az ifjú artisták színpadi jelenlétében bizony látszik a változás. Még játszanak, és látszik, hogy játszanak, de már sokkal jobban csinálják, mint az elején. Az attrakció és a játék mellé pedig egy komplett kis jazzkoncertet is kapunk – a Sárik Péter vezette kompánia fáradhatatlanul zenéli végig az estét, tökéletes aláfestést nyújtva az artistaszámokhoz (vagy épp egy gyertyafényes vacsorához egy félhomályos mulatóban). Hallgatnám tovább őket. Úgy vinném haza az egész atmoszférát. Hogy aztán bármikor belevethessem magam, amíg ki nem derül, mit tartogat még számunkra Vági Bence és a Recirquel. Az most már egész biztos, hogy bármit is húznak elő a képzeletbeli kalapjukból, mindenképpen érdemes lesz (eztán is) figyelni rá!