Az öregség nappalijára látunk,
ahova az öregasszony megérkezik a kinti esőből. Arra a fokonként megkopott
miliőre, a lakójával együtt öregedő tárgyakra, amik közt az öregasszony, Viola
otthon van. Ott látjuk csetleni-botlani, látjuk, hogy nyúl mindig másik
dugi-üveghez (minden bútorba egyet…) a „hivatalos ital” mellett - mintha a
magány önmaga elől is tagadná, dugná a maradék szenvedélyt. Látjuk a magányt, míg
aztán a baljós, viharos időben meg nem kísérti az egykori társ, Oszkár szelleme
a visszafelé járó mutatójú óra által varázsolt visszafelé telő idővel…
Nézem, ahogy két bohóc mókázik
egymással, a történettel, velünk; nézem a széles bohócgesztusokat, a
burleszket, az varázslatos ügyetlenséget, amely az attrakciót ennyire
hihetetlenül kifinomultan rontja el - hiszen a szándékos, jól kivitelezett
ügyetlenség: maga a bohóc. És nézem a visszafelé tekergő időben, az elmúlt
háború zajában, elsötétedő szobában a csillárról fejjel lefelé lógó
kisvilágokat, a felfordult világot, nézem a produkciót, az akrobatikát, amit direkt nem rontanak el – hiszen
elsősorban szintén mesél. Ahogy minden bohóci gesztus is. Történetet mesél, két
életet visszafelé, veszteségekből az egykori múlt boldog békeidejébe.
Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a
társulatért, az első találkozás, a Cirkusz az éjszakában óta, a mélyebbre markoló A meztelen bohóc óta, a mindezt mondén varázsba csomagoló Párizs éjjel óta, a Non Solus óta, ami mindezt közel hozta
- tán fájdalmasan túl közel, befurakodva mindenki személyes terébe -, de soha
nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad, ha a Recirquel egyszerűen „csak” mesél. Sokkal inkább színházi
eszközökkel, mint eddig bármikor. Hiszen ez a visszafelé-történet egy közös élet
állomásain át a maga egyenes vonalú meséjével sokkal közvetlenebbül jelent, mint az eddigi, utalásokból és
szimbolikus gesztusokból fűzött varázslatok; ránézésre, elsőre sokkal szűkebb,
de minden porcikájában pontosabb tartományt jelentene. Aztán persze hogy
nyílik, sokkal tágabbra, mint amennyit elbírna első látásra ez a könnyed,
sokszor tréfás előadás – meghatódhatsz rajta, amikor eléd kerül az egész.
Olvasom az előadáshoz
összeállított rendkívül informatív kísérőfüzetben, hogy Lakatos Leonetta és Pintér Áron
hogyan jutott idáig – hogy egy egész estés előadást rakjanak elénk. Hogyan vonta
bele a rendezésbe Vági Bence Neil Fischert,
hogy a nagy, látványos képek egymásutánja helyett megszülethessen ez a sokkal
inkább történetre fűzött előadás. De az nem igazán írható le, hogy a két ember,
egy csodálatosan használt gyerekbáb és láthatatlan segítő, Herczeg Richárd miképp mesél a visszafelé forgó óra jelezte
visszafelé telő időben egy életből epizódokat: a gyereknevelést, az ünnepet és
a hétköznapot, az esküvőt és a megismerkedést. Nem igazán mesélhető el, milyen
finom többleteket ad az egészhez minden kis kitalált geg, Herczeg Richárd órarúdon
megejtett önreflexív bábozásától a tükör fölött időben elhelyező
képváltásoktól a könyves szekrény hallatlanul szellemes funkciótágításaiig.
Miközben az előtérben olykor brutálisan összetett, határaikat feszegető produkciókat
mutat be Leonetta és Áron – a csilláron, kötélen, hálón, labdán és szinte
minden „bútoron”, ami csak a kezük ügyébe kerül…
Az Adieu egy visszafelé haladó történet a házastársi hűségről, a
szerelemről, a szeretetről és arról, hogy két ember közös mikrokozmoszában a
legegyszerűbb tárgy is könnyen változhat egy ismerős csodavilág varázslatos
kellékévé… Erről szerintem bármelyikünk sokat tudna mesélni, nekünk itthon
szinte kizárólag ilyen tárgyaink vannak, az utolsó bögréig - közös történetünk
letéteményese mind. Anno a Cuisins & Confessions
újcirkusz-előadás alkalmával csodálkoztunk el rajta, milyen hallatlanul bravúros
és veszélyes berendezett térben akrobatikát előadni – nos, itt legalább ennyire
kockázatos kellékhasználatokat láthattunk olykor, a mesének berendezett térben.
De az igazi csoda mindvégig az maradt, hogy a kellékek személyessége, a
tárgyakba csomagolt történet is, a tárgyak intimitása is elénk került – hogy
eztán ennek tudatában ne legyen szívünk kidobni csorbult, megkopott sajátjaink,
emlékek őrző hordozóit.
Ezt megint látni kell, nem elég
hallani róla. Mert ez a szívmelengető búcsúmese könnyedén, mosolyogva mutat túl
magán – valójában miközben viccel, nagyon pontosan fogalmaz meg fontos dolgokat
a gyászról, az egymásra találásról, a kötődéseinkről érzelmi reakcióktól a
testi szerelemig. Felszabadítóan pontosan fogalmaz az életünkről, hogy hogyan
válik az idő telésével egyre fontosabbá benne a szaporodó múlt – hogy hogyan
kell elköszönni e múlttól, amikor (mindenkire ez vár) végül mindentől el kell
köszönni. Ez a játékos, szinte franciás előadás valójában hatalmas lelki
súlyokkal egyensúlyoz – amit nem terhel rád, kedves néző. Téged felemel. Én
legalábbis így éreztem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése