2018. december 13., csütörtök

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék


Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba... Ez az ő (az író) „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ezt az Itt járt Britt-Marie kapcsán írtam le, és most a medvék kapcsán többször is eszembe jutott. Fredrik Backman szereplőinek derűje-borúja alatt az a makacs értékrendekhez-ragaszkodás. A másik arcában: az a kapaszkodás, ami a körülmények romlása közben kényszerből lesz erénnyé. Ahogy egy község kapaszkodik az erdőben az egyetlen lehetséges kiútba, a sportba, ami majd visszahozza a befektetőket, újra térképre helyezi Björnstadot, megtermi a jövőképet, ami nélkül csak a sorvadás van. Meg a kapaszkodás a nem abbahagyásba.

Nem véletlen, hogy feljött, hogy folyamatosan eszembe jutott a korábbi regény - ott is az elfogyó vidék lakói kapaszkodtak, s ott is a sportba. Komoly különbség, hogy a hokit a focival ellentétben ismerem és szeretem. Tényleg kérlelhetetlenül indulatos és durva - nyíltabban, felvállaltabban az, mint a gyepen labdakergetés. De iszonyat sűrű, teli szemmel alig követhető csodákkal, sokkal bonyolultabb csapatjáték, nézőként is a koncentráció őrületes fokát feltételezi. Gondoltál már rá valaha is Ramona, hogy milyen furcsa játék ez a hoki? Szabályok, jégpálya... ki talál ki ilyesmit?... Valaki, aki fegyverrel rendelkező, részeges emberek kezébe olyan hobbit akar adni, ami nem közveszélyes? - találgat az idős kocsmárosnő. Nyilván igaza van - a játék jelenére rávetül ez a sűrű, sajátos múlt. Aki tud korcsolyázni, érti, miért kell annyira gyakran cserélni a játékosokat: csak addig vagy a koncentráció és fizikum maximumán, amíg ezerrel pörög benned az adrenalin. Így aztán ez a játék zabálja a szervezetet - 30 éves korára a hokis tényleg veterán. Ez azt is jelenti: nem adódik túl sok esélye, hogy a legjobb lehessen a posztján, a csapatában, a világon - ha elszalasztja, annyi volt. Nemcsak egy sérülés - egy elkövetett hiba a mérkőzés utolsó perceiben véget vethet a karriernek. Tény, aki ennyire sűrű pillanatok bűvöletében nő fel, az könnyen máshol húz határt, máshogy éli meg a gátlásait - például annak tényleg nehéz bizonyos, felfokozott helyzetekben nemet mondani. Ami persze (ha tény, ha nem) nem mentség. Semmire nem mentség.

Mert a mese egy pontján egy a közösség minden reményét vállán hordozó kamasz nem bír a vérével. Mert akit bántott, abból a lehető legrosszabb pillanatban szakad ki a története. Mert az erőszak összes aspektusát megkapod ebben a regényben a szinte szikével pontosra metszett indokoktól, a "hogyan jutottunk idáig"-tól az áldozathibáztatásig. Ami itt egy közösség önvédelmi reakciója is - hiszen saját magukat is áldozatnak tekintik. Backman gyönyörű, sokszereplős (sok-főszereplős) pókszövetet mozgat, úgy, hogy szinte alig csal - a legütnivalóbb szereplője is kap legalább egy emberi pillanatot az összetört családi kép szilánkjai felett. Rengeteg megfigyelt és megértett emberi reakció kell hozzá, hogy valaki így meséljen - hogy ne lógjon ki a tanmesei lóláb. Vannak, akik úgy vélik, még így sem elég szigorú velünk - nos, egyfelől ez nem skandináv krimi, másfelől viszont tény: aki ennyi empátiával lesi az embertársait, annak a részvétlenségben lakhat a vakfoltja. Mindenesetre az eddig olvasott könyveit figyelembe véve szerintem a Mi vagyunk a medvékben jutott a legközelebb a felszámolásához - a kérlelhetetlen kényszerek felmérésével, amik a részvétlenséget, mint önvédelmi reakciót megszülik.

Nem szívesen fejtegetném itt a cselekményt, mert gyönyörű, ahogy felépül. Példaszerű, ahogy az író a főbb hőseit vezeti, bele az elmesélhetetlenbe - amit aztán megint azokkal a magányosan, külön tördelt, koppanó mondatokkal mesél el mégis, amiket az Ovéban, meg a Nagymamám azt üzeni, bocsban megszerettem. Példaszerű, ahogy a környezet, a közösség tagjai megélik a történteket - személyenként is az összes megélhető reakciót, elutasítástól a szégyenig. Backman tud valamit: szörnyű dolgok történnek velünk időnként, ha akarjuk, ha nem, veszteségek és védhetetlenségek - de akkor lesznek tragédiává, ha nem változunk tőlük.

Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt. Az ilyen kezdőmondat után nagyon komoly tehetség kell, hogy az olvasás minden pillanatában ott lüktessen benned ez a szinte balladai várakozás, hogy egy pillanatig se felejtsd el: ide tartunk. Backmannak sikerül: aprólékos, olykor gonosz, kíméletlen, reális, de szeretettel és emberismerettel megrajzolt, dilemmákkal teli-hagyott úton vezet. Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig. Olvassátok el!

Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...