Jennifer Egan: A mézeskalács ház

„Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék félbehajtogatott vágyaikat.”
 
2013-ban írtam a fenti sorokat Jennifer Egan első magyarul megjelent regénye, Az elszúrt idő nyomában kapcsán – amely könyv nagy eséllyel pályázhatna az elmúlt tíz év során legtöbbször újraolvasott kötet címre (természetesen Cormoran Strike kalandjai mellett), ha nem lennék lusta utánaszámolni. Sajnos a hazai Egan-kiadás még mindig hagy némi kívánnivalót maga után, az eltelt bő évtizedben egy klasszikusabb vonalú regénye, a Manhattan Beach jelent meg nálunk, és tavaly év végén kb nulla reklámozással, fű alatt becsusszant a könyvesboltok polcaira Az elszúrt idő nyomában kvázi-folytatása, A mézeskalács ház. Ami, elődjéhez hasonlóan novellafüzér, nagyrészt ugyanannak a szereplői körnek az életéből kiragadott részletekkel, várható és váratlan összefonódásokkal, várható és váratlan sorsfordulatokkal, visszacsatolásokkal, átértelmezésekkel. Ám míg az első kötet a zeneipar, a művészet és annak a befogadóra tett hatása, a művészi értelmezés és áttételesen annak boldogságkeresésünkben játszott szerepe körül forgott; a folytatás a közösséginek indult, ma már algoritmusok által vezérelt manipulatív háló és az abból (is) táplálkozó, az életünk minden területét átszövő adatvezérelt digitalizálódás személyiségünkre, életfelfogásunkra, boldogságkeresésünkre gyakorolt hatását járja körbe. Mert hát ez az egy nem változott: az ember mindig és mindenhol a boldogságot keresi. Ám ahogy nem hozta el a kánaánt a szex, drogok, rock ’n roll világa sem, úgy nem hozza el a Facebook, a Saját Tudattalan és a minden befogadói reakciót katalogizáló és képletekkel leíró reklámipar sem.
 
Pedig micsoda újításnak indult mindez… A mézeskalács ház alapköve valahol Az elszúrt idő nyomában „Szafari” című novellája környékén kereshető – Miranda Kline-t, a világot megrengető új hálózat ötletét adó antropológust ott hagytuk magára, mint Mindy-t, Lou Kline leendő harmadik exnejét, aki két gyerekkel marad majd magára, miután Lou éppúgy eldobja, mint az elődeit. Ám Mindy a váratlan fordulatokban hisz: két kamaszlány mellett csak befejezi a mesterképzést, elutazik a dél-amerikai őserdőbe, és a világtól elzárt törzsek megfigyelésével új alapokra helyezi a közösségi emlékezet fogalmát. Miranda tanulmányára röpül rá a programozózseni Bix Bouton, aki kifejleszti a technológiát, melynek segítségével az emberek feltölthetik emlékeiket a felhőbe – úgy, ahogy azokat valójában megélték. Szembesülhetnek saját gyermekkori megéléseikkel, előhívhatnak elnyomott élményeket, felidézhetik, hogy hívták azt a gyermekkori barátot, akinek már elfelejtették a nevét is. Elsőre hívogató, mint a mesebeli mézeskalács ház – azonban már önmagában ez pszichológiai kérdések garmadáját veti fel. Fel vagy készülve rá, hogy felidézz egy negatív gyermekkori élményt? Biztos újra át akarod élni, ahogy zaklattak, megaláztak, neadjisten bántalmaztak? Segíti vajon a feldolgozást az újra és újra belemerülés a legrosszabb emlékekbe vagy épp, hogy konzerválja a nyomorúságot? És ez még csak a kezdet…
 
Mert a Mandala igazi businesse a kiterjesztett tudattalan, vagyis a feature, melynek segítségével annak fejében, hogy hozzájárulsz a saját emlékeid közzétételéhez a felhőben, belenézhetsz bárkiébe, akikkel közös emlékeid vannak. Bárkiébe. Visszanézheted, mennyire unta a veled töltött időt az imádott apád, hogy mit gondolt rólad a fiú, akibe halálosan szerelmes voltál a gimiben, hogy mennyire szánalmas lúzer vagy a többségi társadalom sikerre ítélt fiataljai körében. Fel vagy készülve rá? Vagy, mint a regény főszereplői, visszanézhetitek legjobb barátotok fiatalkori halálát egymás nézőpontjából – közösségi élményként újra meg újra elsiratva azt, akinek az emlékeit egyedüliként nem láthatjátok. Netflix and chill helyett közös emlékidézés – a legmorbidabb fajtából. Segíti a feldolgozást vagy konzerválja a fájdalmat?
 
És persze a felhőben tárolt emlékcunami adatok milliárdjait jelenti. Hisz nincs olyan készletnarratíva, mely ne lenne egyszerűen konvertálható egy jól beparaméterezett algebrai rendszerbe. Ha az emberi viselkedés kiszámítható, az emberi kapcsolódások megjósolhatóak, akkor mindez átfordítható nem csupán a közösségi háló, de a szórakoztatóipar, a marketing, a politikai és fogyasztói befolyásolás nyelvére is. Mielőtt legyintenénk, hogy ez sci-fi, álljunk meg egy percre: hisz nem ebben élünk már most is? Ugyan Saját Tudattalan még nincs, de már ennek a marginális eléréssel rendelkező blogposztnak is monitorozzák minden szavát, melyek aztán az algoritmusok segítségével jutnak (vagy nem jutnak) el potenciális olvasókhoz és táplálják végső soron az MI adatbázisát. Sci-fi? Ugyan már, ez az életünk. És mégis, miért csináljuk? Mert kapcsolódni vágyunk. Egan szereplői sem törekszenek másra, akár a zene révén teszik, akár a tudattalan megosztásával, akár szemétből épített sivatagi szobrokkal – kapcsolódni vágynak. Egymáshoz, művészethez, valami elvonthoz, egy magasabbrendű célhoz. Ki mihez…
 
S vajon mihez kapcsolódnának azok, akik ki akarnak szakadni a hálóból? Akik ráébredtek a mézeskalács ház valós természetére és menekülnének a boszorkány elől? Akik megtagadják a tudattalan megosztását, saját - biztonságos, ellenőrzött - hálózatot hoznak létre, kizárólag személyesen kommunikálnak, proxykat hagynak hátra a „hivatalos” közösségi oldalakon, hogy azok reakcióival megzavarják a számlálók munkáját és félrevezessék a befolyásolásra törekvőket? Ők tán nem vágynak kapcsolódásokra? Ó, dehogyisnem. Ám mindenekelőtt valós élményre vágynak. A kulcs ott van (naná hogy ott van) az előző könyvben, ott van „Az Arany-kúra” és a „Szafari” oldalain, ott van a zenei producer Bennie Salazar alakjában, akinek csak akkor áll fel, amikor a gondosan kiszámított, ipari hulladék zenék után, melyeket gondoz, végre egy karcos, disszonáns, de élő, érzelemteli örömzenélést hall; ott van az oroszlántámadást közösen átélő szafarituristák reakciójában, akik az előre megtervezett, beállított, insta-kompatibilis élmények helyett végre valami igazival találkoztak, ami megmutatta a természet erejét.
 
Hol a csapda? Mert persze az is van - hisz amíg a megélés, a valós megtapasztalás és a valós (élőben történő) megosztás helyett  átmész egy másik, titkosabb, tisztább, biztonságosabb közösségi oldalra, addig ugyanazt a gólemet táplálod. Azt hiszem, az egyik legnagyobb kérdés, ami előttünk, emberiség előtt áll manapság, hogy képesek leszünk-e megálljt parancsolni neki, vagy pusztán időről időre új ruhába öltöztetjük, amíg fel nem nő, és már ő akarja megmondani, milyen ruhát venne fel.
 
„Számlálóként mindenekelőtt arra törekszem, hogy az adataim pontosak legyenek. A gondolattól, hogy hamis adatok szennyezik az elemzéseimet nagyszámú, fel nem fedezett, élő emberi lénynek álcázott proxyk formájában, elszédülök, és rosszul érzem magam. A rejtőzködők alkotta nagyobb kép azonban nem aggaszt. Ha olyan létszámot érnének el, hogy másodlagos hálózatuk versenyre kelne annak a hálózatnak a dominanciájával, amelyből az adatainkat nyerjük - ha végső soron észrevétlenül leválnának a társadalmunkról, és alakítanának egy másikat, saját gazdasággal és fizetőeszközzel, sőt, nyelvvel (miközben online látszólag ugyanazok maradnának, mint akik addig voltak) - hamarosan új számlálók jelennének meg a soraikban a saját adataik kiszámolására. Eleinte ez a számolás pusztán az egymással való kapcsolat, kommunikáció és egymáshoz való közeledés utóhatása lesz. Még ha fel is ismerik őket, a rejtőzködő-számlálók akkor is pusztán jó szándékú, semleges entitásoknak tűnnek. Ám fokozatosan napvilágra kerül, hogy miközben maguk a számlálók nem veszik hasznát az általuk passzívan megszerzett adatoknak, azokat kölcsönadják, bérbe adják, és eladják más entitásoknak, akik a maguk számára sokkal jövedelmezőbb módon használják fel őket. Így a rejtőzködők ismét ráeszmélnek, hogy őket tekintik felelősnek – más szóval megint visszakerülnek oda, ahonnan indultak. Az idősebbek pedig túlságosan kimerültek lesznek ahhoz, hogy újabb forradalmat robbantsanak ki, és túl cinikusak, hogy elhiggyék, működni fog. De a fiatalabbak - eltaláltad - megpróbálják elkerülni a számlálókat. Kiürítik az identitásaikat, és új, titkos hálózatot alakítanak, így megint egy újabb, párhuzamos, láthatatlan nemzetbe csoportosulnak, ahol meggyőződésük szerint végre szabadok lesznek. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik.”
 

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Farkas Krisztina