Nem vagyok célcsoport. Khm,
nagyon nem. Pedig szerelmes vagyok a Végtelenek
világába, a Neil Gaiman és egyre több alkotótársa által létrehozott sajátos
tükörbe, amiben nagyon sok kultúra eleme keveredik, és amiben nagyon sok
embertársam nézegetheti magát – azaz nekem inkább tükör, mintsem eszképizmus.
És nagyon szeretem a mangát, általában eléggé válogatás nélkül. Kétfelől is
beleszerethettem volna ebbe a habcsók kis mesébe, de kiderült: tényleg nem
vagyok célcsoport. Ez sódzso a javából, kislányoknak szóló cuki manga, és
elsősorban azoknak mesélne, akiket még nem sodort el ez a történet a maga
hihetetlenül összetett, tényleg rajongásig szerethető, de elképesztően érett,
felnőtt világával. Hiszen újramesél valamit, egy picit más szemszögből, mint
ahogy az eredeti történet tette abban a betétmesében, amikor Lucifer felmond,
kiüríti és bezárja a Poklot, rálőcsölve Álomra a kulcsát – s amiben a pokolra
ítélt, de onnan kizavart holtak (mit is tehetvén mást) szétszélednek a
világunkban.
Mégis, lehet valami oka annak,
hogy Neil odaadta ezt a történetét még 2003-ban (és hozzájárult, hogy Jill
Thompson, a manga alkotója tovább gondolhassa a maga módján a Halott fiúk nyomozóiroda sztoriját is
ebbe a bájos formába). Lehet, úgy kalkulált: Halál figurája elbírja ezt a
súlytalanítást, a mese ebben a pár vonalas, karakteres térben ügyesen,
invenciótól dúsan, olykor tényleg frappánsan jelenik meg – hiszen a
legfontosabb rétege a megbocsátásról hibátlan és szeretni való most is. A
Sandman világa úgyis duzzad-nő mindmáig, crossoverek, szereplők köré szőtt betét-
és folytatásszériák folyamatosan születnek, és rendre izgalmasan tudtak az
alapjában is eléggé bonyolult eredetihez hozzátenni (még az olyan kakukktojások
is, mint a Locke & Key - Aranykor).
Szóval picit úgy éreztem magam a becsukása után, mint az egyszeri mesegyűjtő, aki ismerve az eredeti Piroska és a farkas mese mélységes gonoszságtartalmait, végiglapozza a mesét egy leporellóban. Ami mégis mellette szól: mindez utólagos. Az olvasása közben valójában nagyon jól szórakoztam. A manga által adott lehetőségek teremtette rajzos és egyéb poénokon, a karaktereken, Delírium és Kétségbeesés buliján, amit az otthontalan holtaknak adnak. Kacarásztam a berontó démonsereg teremtette feszült csúcsponton (ami amúgy viccnek jó inkább – Hali, aki az eredeti Sandmanban a legerősebb Végtelen, ezt a bagázst egy könnyed fújással porlasztotta volna semmivé). Szórakoztató volt látni, Jill Thompson hogyan ad játékosan mélységet Neil (és persze általa egy egész kultúra-nézet) egyik vezérlő gondolatának: hogy mindenki magát ítéli (például) Pokolra. Gaiman számos helyen eljátszik ezzel az életműben, és nemcsak játszik vele – az egyik leginkább szíven ütő novellája, A másik is ezt tükrözi összevagdosóan élesre. Szerettem, hogy ez itt pont annyira volt csak kihegyezve-élezve, amennyire a keret engedte.
Egyáltalán, már ennek a Holtakat
egybegyűjtő bulinak is megvolt a maga varázsa – mert hogy ne felejtsük, ezek a
pokolból kipaterolt szerencsétlenek. Ebben a mitológiában a legkeményebb
csajnak pont ezért jelenthetnek fejtörést: a továbblépésre a Naptalan Országba
(a saját utat találás birodalmába) éretlenek, a Mennyre nem jogosultak, nincs helyük sem a nap alatt sem egyebütt. És
aranyos ötlet ez a buli, egészen viccesen rajzba rakva – az összes szereplő
éretlen kamasz benne és úgy is viselkedik. El fogom rakni az érett, világokat
jelentő és jellemző testvérei mellett a polcra – s még az se biztos, hogy ha
lesz még ilyen, inkább meghagyom a célcsoportnak. Pont a rajongás természete
miatt. Mert úgy tűnik, ez a hallatlanul
komplex csoda, az utazás kultúránk álomvilágaiba (amely a kétezres évek
legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra, úgy, hogy ezen a címen
valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba
szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik) nem
szegényedik el ettől sem. Hiszen a maga módján Jill Thompson mangája is
megajándékozott a benne-lakással.
Szóval picit úgy éreztem magam a becsukása után, mint az egyszeri mesegyűjtő, aki ismerve az eredeti Piroska és a farkas mese mélységes gonoszságtartalmait, végiglapozza a mesét egy leporellóban. Ami mégis mellette szól: mindez utólagos. Az olvasása közben valójában nagyon jól szórakoztam. A manga által adott lehetőségek teremtette rajzos és egyéb poénokon, a karaktereken, Delírium és Kétségbeesés buliján, amit az otthontalan holtaknak adnak. Kacarásztam a berontó démonsereg teremtette feszült csúcsponton (ami amúgy viccnek jó inkább – Hali, aki az eredeti Sandmanban a legerősebb Végtelen, ezt a bagázst egy könnyed fújással porlasztotta volna semmivé). Szórakoztató volt látni, Jill Thompson hogyan ad játékosan mélységet Neil (és persze általa egy egész kultúra-nézet) egyik vezérlő gondolatának: hogy mindenki magát ítéli (például) Pokolra. Gaiman számos helyen eljátszik ezzel az életműben, és nemcsak játszik vele – az egyik leginkább szíven ütő novellája, A másik is ezt tükrözi összevagdosóan élesre. Szerettem, hogy ez itt pont annyira volt csak kihegyezve-élezve, amennyire a keret engedte.
Fordította: Limpár Ildikó
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése