Ez a bejegyzés a Hernádi Antikvárium blogján jelent meg eredetileg, de más a közönségünk, úgyhogy időszerűnek éreztem, hogy itt is olvashatóvá váljon. Nagyon szeretem Rejtőt, ez csak egy tartozás első törlesztőrészlete, mondjuk úgy, egy előszó.
Mindenkiben él egy kép Rejtőről,
aki valaha olvasott tőle. Természetesen nem csoda, ha mindenkiben más kép.
Hiszen már életében legendák sora övezte. A könyvtöredékekkel, megfogalmazott
ívekkel kifizetett kávék legendája. A csavargásaié - hogy valóban megjárta
Észak-Afrikát is. Hogy egy időben a Lipóton lakott, s mikor egyszer elkártyázta
az időt és zárt kapu várta: dörömbölni kezdett rajta: engedjetek be! Ne
hagyjatok itt kint a bolondok között! A műgondról nem szólnak a legendák,
arról az alázatról, ahogy ezt a habkönnyű műfajt, a szórakoztatás korabeli
legalját, a filléres regényt művelte. Hiszen amit írt, azért élhet ma is, mert
ezzel a műgonddal és szeretettel formálta a humort, csiszolta a végsőkig, hogy
tényleg könnyű kézzel odavetett, habkönnyű poénnak látsszon.
– Akar dolgozni?
– Nem.
– Miért?
– Elvesztettem a meggyőződésemet.
– És ez mitől jön?
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.
– Azelőtt dolgozott?
– Nem, de hiányzott az elhatározás.
Nagyon sokan gyártották akkoriban szakmányban ezt a zsánert - mert nagyon sokan olvasták akkoriban ezeket a ponyvákat. Érdekes ez, a vesztő helyzetben, reménytelen valóságokban fuldokló idők olvasója szívesen menekül ebbe a pátoszba. Ahol a makulátlan jellemű, sivatagban sem izzadó hősök felülemelkednek a bornírt, szőrős és büdös valóságon, csibész létükre megtalálják az órába karcolt titkos útvonalat a tisztességhez, és a végén az ölükbe omlik a NŐ. Rejtő álomország pátoszának sajátosan hiteles krónikása. Mert amíg a regényei szerkezetükben szigorúan kiszolgálták az olvasói várakozást, a hősei szelíd kisrealizmussal maradtak esendő, szerethető, olykor meglepően valóságízű figurák.
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
– Hm… mintha már hallottam volna magáról.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoiában van?
– Kis község. Avignon és Toulon között.
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem?
– De igen. Quattrocento.
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
– Aha! Ismerem!! A Petrarca?
– B-vel kezdődik a neve…
– Botticelli.
– Azt hiszem…
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
– Tajtékpipákat…
Rémületes, ahogy közben mindennel játszik, a kultúrával, a vágyott és soha el nem ért céllal: hogy befogadja és komolyan vegye az Irodalom (így, nagy betűvel). Karinthy nagyra becsülte - de az irodalom Karinthynak is elnézte inkább azt, amit nagyra becsülhetett benne: a kiváló szituációs érzéket, a zsigeri szinten ható humort, a jellemábrázolást a zsáner elcsalt keretében. És az ötletet, amit minden gátlás nélkül, akármikor, akármilyen szövegbe fon. Rejtő Jenő a pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át, míg ma a varázsát mindezen túl finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédébe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai jelentik.
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
A ponyva hőse különös állatfaj. A ponyva hőse megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak "egy nap a világ", eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.
- Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos.
– Nem.
– Miért?
– Elvesztettem a meggyőződésemet.
– És ez mitől jön?
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.
– Azelőtt dolgozott?
– Nem, de hiányzott az elhatározás.
Nagyon sokan gyártották akkoriban szakmányban ezt a zsánert - mert nagyon sokan olvasták akkoriban ezeket a ponyvákat. Érdekes ez, a vesztő helyzetben, reménytelen valóságokban fuldokló idők olvasója szívesen menekül ebbe a pátoszba. Ahol a makulátlan jellemű, sivatagban sem izzadó hősök felülemelkednek a bornírt, szőrős és büdös valóságon, csibész létükre megtalálják az órába karcolt titkos útvonalat a tisztességhez, és a végén az ölükbe omlik a NŐ. Rejtő álomország pátoszának sajátosan hiteles krónikása. Mert amíg a regényei szerkezetükben szigorúan kiszolgálták az olvasói várakozást, a hősei szelíd kisrealizmussal maradtak esendő, szerethető, olykor meglepően valóságízű figurák.
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
– Hm… mintha már hallottam volna magáról.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoiában van?
– Kis község. Avignon és Toulon között.
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem?
– De igen. Quattrocento.
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
– Aha! Ismerem!! A Petrarca?
– B-vel kezdődik a neve…
– Botticelli.
– Azt hiszem…
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
– Tajtékpipákat…
Rémületes, ahogy közben mindennel játszik, a kultúrával, a vágyott és soha el nem ért céllal: hogy befogadja és komolyan vegye az Irodalom (így, nagy betűvel). Karinthy nagyra becsülte - de az irodalom Karinthynak is elnézte inkább azt, amit nagyra becsülhetett benne: a kiváló szituációs érzéket, a zsigeri szinten ható humort, a jellemábrázolást a zsáner elcsalt keretében. És az ötletet, amit minden gátlás nélkül, akármikor, akármilyen szövegbe fon. Rejtő Jenő a pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át, míg ma a varázsát mindezen túl finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédébe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai jelentik.
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
A ponyva hőse különös állatfaj. A ponyva hőse megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak "egy nap a világ", eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.
- Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos.
– Tán kiüsse a szemed? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy
óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak
gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó ácsorogni…
…Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Írja szintén A detektív, a cowboy és a légióban. Ide nyakék kell - vagy légió és sivatag. A valóság kietlen sivatagában, ahol a cselédből sose lett úriasszony, se a kintornásból milliomos. Rejtő olvasása közben jutott az eszembe: nem kell izgulnom. A zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben épp lakozom. Itt nincs izgulni való, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan például Fülig Jimmy kalandjain, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs.
A vörös bor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz.
Hogy aztán olvassam például a Csontbrigádot - és megrémítsen, valójában ez mekkora tévedés. A zsáner összes szabályát betartva, világunk valósága mégis, komolyan ki van fejtve, és próbára van téve. P. Howard valójában rémületesen jól látta, hova menetel a világa. A maga eszközeivel szólt - sajnos csak nevettek rajta. De legalább nevettek. Úgy hozta a sors, hogy az időszakba, amikor élt, a kultúra szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába ma is legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szeretek pillantani. Mert közben nevethetek. És észre sem veszem: tanulok is esendő, vágyakozó, ostobaságok tengerét cselekvő, mégis szeretni való embertársaimról. Köszönöm, Rejtő Jenő!
…Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Írja szintén A detektív, a cowboy és a légióban. Ide nyakék kell - vagy légió és sivatag. A valóság kietlen sivatagában, ahol a cselédből sose lett úriasszony, se a kintornásból milliomos. Rejtő olvasása közben jutott az eszembe: nem kell izgulnom. A zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben épp lakozom. Itt nincs izgulni való, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan például Fülig Jimmy kalandjain, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs.
A vörös bor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz.
Hogy aztán olvassam például a Csontbrigádot - és megrémítsen, valójában ez mekkora tévedés. A zsáner összes szabályát betartva, világunk valósága mégis, komolyan ki van fejtve, és próbára van téve. P. Howard valójában rémületesen jól látta, hova menetel a világa. A maga eszközeivel szólt - sajnos csak nevettek rajta. De legalább nevettek. Úgy hozta a sors, hogy az időszakba, amikor élt, a kultúra szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába ma is legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szeretek pillantani. Mert közben nevethetek. És észre sem veszem: tanulok is esendő, vágyakozó, ostobaságok tengerét cselekvő, mégis szeretni való embertársaimról. Köszönöm, Rejtő Jenő!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése