És itt ezen a ponton áll meg bennem a gondolatmenet, mert itt, ezen a ponton jut eszembe a Ghost in the Shell egyik fontos monológja (a hajón, mélyre merülés után) - mert mennyiben vagyunk mi, lelkek a test tapasztalatai (is)? Mekkora rész ebben a rész szerinti látásban, a megélhető tükör által homályosan látásban a testé? Mit jelent a test valójában, ruha-e tényleg, és minden a lélek, ahogy egykor ősz fejjel is örök kamasz cimborám, Katona Tibi hirdette? Avagy sokkal szorosabban vett következmény-egység, magunk nevelte és képességeink, létfokunk kitermelte választás egyébként is, ahogy a Kelet nem egy tanában képzelik? Ha elég tágra nyitom ezt a gondolatot, hamar ott találom magam, ahol a főhős, Vireni Orlando férje, Evron: hogy képtelen lennék megtenni. Hűtlenségnek érezném, hiszen felelős vagyok az arcomért, amilyen lett, felelős vagyok a testemért, amilyenné vált - és nem tudom, mi mindent vetnék le a testtel ebből a felelősségből. Lehet, én sem tudnék újhumánná válni... Még akkor sem, ha ezzel tényleg a halált választanám és tényleg az örök élet helyett. Az azonnali halált az örök élet (kényszere) helyett...
Egészen ijesztő lehet ezt így olvasni valakinek, aki azért jött ide, hogy körülszaglássza ezt a könyvet, annak alapján, ahogy mesélek róla. Csak annyit akartam jelezni ezzel a két bekezdéssel: ez a gördülékenyen olvasható, cselekményes, csavaros fantasztikus regény ilyen gondolatokat is megnyithat, számomra legalábbis ennyire izgalmas, megrendítő, létezésem alapvető dilemmáit érintő gondolatmeneteket is szült. Mert amúgy tényleg gördülékeny és csavaros, az író, Markovics Botond e téren tényleg az egyik etalon itthon – mint ahogy megint példaszerű, ahogy a kíméletlen alapötletet világba álmodja. Botond víziói az esetek többségében önmagukban megérnének egy-egy elemző kibeszélést, vagy vele egy mélyinterjút. Ahogy a fantáziáját használja a jelen lehetőségeiből olykor eszelősen merészeket ugorva és mégis megőrizve az érzetet, hogy ez a trambulinugrás nem lehetetlen (sőt, a világai a belső koherenciájuk révén nem is hagynak más lehetőséget, mint ezeket az ugrásokat, például ez esetben az újhumánságba). Na, ez ritka kincs, és tényleg méltóvá teszi az íróját díjra és elismerésre. És közben mindezt sokak számára teszi elérhetővé a könnyed, akcióközpontú előadásmóddal. Olykor éreztem úgy, hogy ez az írói beszélőke azért az árnyalt, sokrétű karakterábrázolásnak nem ágyaz valami jól – de az író ezen a téren is hallatlanul sokat fejlődött, olyan közelmúltban megjelent, szeretni való munkáihoz képest is, mint Az ember könyve.
Feltűnhet, nem mesélem a történetet. Pont azért nem, mert tényleg akkor jársz a legjobban, ha nem olvasod el még az amúgy korrekten távolságtartó ismertetőt se a hátulján. Ha egyszerűen hagyod, hogy az író bevezessen ebbe a jövőbe, ahol már kirajzottunk, ahol már kitoltuk az élet határait bolygóközi térben és életkorban is – bár drága árat fizettünk érte, és hatalmas áldozatok árán sikerült. Tetszik az új autokráciák ábrázolása, és nem tetszik, de sajnos értem, miért egyértelmű, hogy csak egy másikra cserélhetők. Tetszenek a felvetett kérdések és a rájuk adott, Botondtól megszokott kíméletlenséggel megfogalmazott, pontos válaszok. Mostanában azért nem egy könyv a kezembe került (és nem egy film jut az eszembe), ahol a gondolat eljátszott ezzel a szerverparkra menthető emberi tudattal, de egyik látomás sem volt ennyire következetesen húsos és véres. Ahogy hozzáköti a testnyomtatás lehetőségét a tudattároláshoz, az nemcsak az ötlet miatt izgalmas, hanem a következményvilága miatt, mert az író ezeket mindig kíméletlenül, a hőseit nem kímélve méri fel.
Beleéltem magam a könyvébe. Talán ezért élem meg ennyire erősen a dilemmát. Mert halhatatlanság, igen, meg örök fiatalság – ráadásul testek áradatában, lubickolva a változékonyság gyönyöreiben... De egyfelől nemcsak a test elfáradása létezik, hanem a lélek fáradtsága is, másfelől valahol az öregedés leszűrte jó hozadékát is legalább annyira kapom a testtől, mit a belecsomagolt lélektől. Csak az utóbbi időben egy halom olyan tapasztalattal lettem gazdagabb, ami szálazhatatlan a koromtól, és a vele járó kényszerektől, és ezek jó értelemben formálhattak rajtam. Így kívül is maradtam a könyvén, olvasás közben, mert csak egy határig tartalmazták a választásaim. Valahol amúgy örülök neki, hogy a könyvében felkínált legfontosabb választás (még) csak a fantáziáé. Ez a könyv is a megistenülésünkről szól, a maga kegyetlenül hús-vér módján. Márpedig önjelölt isteneinket elnézve jobb, ha nem élhetnek a számos, az Eldobható testekben felmért lehetőséggel a befolyásolásunkra. Mert kizárólag visszaélni volnának képesek vele. Szerintem sajnos nincs olyan, hogy utolsó hazugság...
Amúgy azt remélem, a Kelet szemléletének ebben az egyben maradéktalanul igaza van. Bírnám, ha kiderülne: ezt a csillagközi űrutazást a Föld bolygó nevű intergalaktikus űreszközön amúgy is egy eldobható testben folytatom épp, csak meg kell várnom, amíg természetes úton hámlik le rólam. Hogy mindez, amit tettem vele, meghatározza-e, milyet növeszthetek helyette, vagy lesz választásom (ó, az a szálkás gyöngyhalász test...), az majd reményeim szerint úgyis kiderül. Úgy, hogy eközben a hatalmat mások és magam felett is csak a szokásos eszközökkel gyakorlom – sajnos ez is épp elég alkalmat ad a manipulációra. És szeretném, ha Halál nem a végső ellenségem volna, hanem nagyjából úgy nézne ki, ahogy egy másik kedves mítoszalkotóm láttatja. Szívesebben látnám a véget empátiával teli, olykor humort is csillantó Végtelennek...
Nagyon örülök ennek a víziónak, mert rengeteg dolog eszembe juthatott miatta. Adjatok rá alkalmat, hogy nektek is eszetekbe juthasson, rácsodálkozhassatok általa a rátok jellemző egyediből arra, ami vagy tovább él, mint a test, vagy nem – de amíg létezik, örök terepe marad a kíváncsiságnak.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése