Nem árt, ha tudjuk, hogy német nyelvterületen az ő könyveiből adtak el a legtöbbet - ha az eladások örökös állócsillagát, a Bibliát nem számítom. Nemzedékek romantikus vadnyugat-képének ágyazott - ahogy Onagy Zoltán fogalmaz:
...holt szókincsem jelentős része: wigwam, tomahawk, sápadt arcú, préri, skalp, békepipa tőle való, a messzi gyerekkorból. Nekem is viszonylag hosszan tartó liezonom volt vele kiskamaszként, de mivel kíváncsi gyerekként átbóklásztam akkoriban már a felnőtt könyvtárba is, hamar ráébredhettem, a könyvei által sugallt kép mennyire hamis. Hiszen valójában semmi nem úgy volt - valójában ez az egzaltált, összeférhetetlen, meglehetősen kivagyi úriember, az író soha nem járt komolyan annak az elmesélt, nézetben elcsalt világnak a közelében, amellyel a hírnevét megalapozta. Az egészet ő találta ki, mások beszámolói, újságcikkek, s a saját fantáziája segedelmével. Például
Manitut, úgymond a fő-fő természetistent, aki szelíd és semmilyen szinten nem alapozott analógiája a mi egyistenhitünknek. Más, és mégsem más - de valóságalapja, az bizony deka nincs neki... Ilyen deka-nincs-nekikből áll az egész, érdekes módon az olvasói kapcsolat mégsem ért véget ezzel a ráébredéssel. Kellett hozzá, hogy a kezembe kerüljön az eredeti teljes szövegekből pár, szép, régi kiadásokban - hogy eltávolítson tőle (nem az ifjúságnak átdolgozott verzióban) a kenetessége például, a nehézkesség, az oda nem illő, korából nevelt és abban maradt szóvirágok az indián szájakból. És James Fenimore Cooper... ő is nagyon kellett hozzá, hogy kiszeressek belőle. (Ami azért jelzi azt is, van egy hajlamom ellakni különböző, pátoszos álomországokban.)
Soha nem látott, képzelt világához kapcsolódik egy bájos magyar vonatkozás - egyik legfontosabb visszatérő hőse, Old Satterhand mintaadója a mi észak-amerikai utazónk, Xántus János volt, már ami a hősök kalandjait, a cselekményt illeti... Hiszen amúgy maga a szerző írta bele "szuperhős" maga-magát a könyveibe, s ezt voltaképp sose tagadta (igazi fan fiction alkotó volt, egy hamis képzetekben bőven lubickoló korban). A mintaadó Xántus János tényleg sok időt eltöltött Amerikában. Többek között az új vasútvonal felmérésénél segédkezett, mint rajzoló - akárcsak a róla mintázott regényfigura (ha belegondolunk, a nevükben is pacifikáló vasutak építési versenye volt a fehér embernek az a beavatkozása, aminek hatására a civilizáció mindenhová eljutott, és az indiánokat végképp a rezervátumokba szorították vissza). De vezetett tudományos expedíciót is a Smithsonian Museum felkérésére. A vadonban átélt élményeiről és tudományos felfedezéseiről nem csupán leveleiből értesülhetett a nagyérdemű, hazatérése után több tudományos turnét is tartott Európa nagyvárosaiban. Karl May minden bizonnyal élőben hallotta - s ismerhette a megjelentetett beszámolókat. Hiszen az Old Satterhandot körülkalandozó mellékszereplők egy része kísértetiesen hasonlít Xántus beszámolóiban bemutatott munkatársaira. May Károly nem szégyellt akár ilyen mélységig hozott anyagból dolgozni...
Mint tudjuk, Winnetou kalandjai abban a négy kötetes műben remekül bekeretezik Old Satterhand vadnyugati pályafutását - de ezt a sikeres párost az író nem engedhette el csak úgy. Ha összeszámolnánk, mennyi időbe telt közös kalandjaik teljes sora, természetesen az "alapmű" adta időkeretbe többszörösen sem férne bele. May Károly e téren az egyik első az irodalmainkban, aki nem volt hajlandó elengedni a bevett karaktert... Aztán a könnyű műfajokban számos követője akadt és akad ma is (ha meggondolom, például a krimin belül a műfaj alapozóitól a műfaj királynőjén, Agatha Christin át a kortársainkig ér ez a sor), hiszen úgymond az olvasók újabb és újabb kalandokat követeltek-követelnek a megszeretett figurákkal (s a lusta írónak sem kell újabb hőst megalapozni és megfesteni...). Az író fiatal korában bizonyos kis gazemberségekért négy évet húzott le börtönben - mégpedig a börtön könyvtárosaként. Imádta az útleírásokat - s a hézagokat már akkor a fantáziája segítségével töltötte ki. Ez elvitathatatlan tőle: a fantáziája. De minden mást érdemes fenntartásokkal kezelni - regényei (fordítóink által átdolgozva) tipikusan azok az izgalmas ifjúsági regények, aminek az elolvasta után a fiatal olvasóval érdemes egy jót beszélgetni róluk; mert igazodási pontként, s információs forrásként is használhatatlanok. Tény viszont, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást.
Utólag kimutatták, hogy valószínűleg narcisztikus személyiségzavarral küzdött - amit aztán a sikerben meglehetősen sajátosan élt meg. Az elképzelthez hozzágyártatta a tárgyi relikviákat, az általa elképzelt "vadnyugati" fegyverekkel és ruházatban pózol a fentebb látható fotókon is. Tudatosan építette a legendát, ami amúgy igen jót tett az eladásoknak. Más kérdés, hogy (mint ahogy a tehetséges hazugokban általában) benne is összekeveredett a valóság és a fikció; öreg korára kiszálazhatatlanul a saját mítoszát élte. 1908-ban, a legfontosabb regények megírása után jut el aztán Észak-Amerikába - de nemigen merészkedik a partvidéknél beljebb. Aki ennyire erősen képzel, azt valójában nem is érdekli a "modellje". Milyen érdekes - a mítosz fenntartásában sokat segített, hogy amíg számos világnyelven olvasható, angolszász nyelvterületen (a modell gyanánt szolgáló világban úgymond) szinte teljesen ismeretlen. Kritikai visszhangja szinte nincs - s ami van, megsemmisítő. De gondoljunk bele, a nevével több mint kétszázmillió könyvet adtak el...
Ha volna kamasz fiam, a kezébe adnám. De mint írtam, biztosan beszélgetnénk utána egy jót, a fantáziáról, a vágyról, a magát hősnek regénybe író (mondjuk ki) gyávaságról... Az olvasás ma is megszerethető általa. De érdemes fejben tartani: Karl May íróként az a ritka madár, aki egyszerre volt Albert Einstein és Adolf Hitler kedvence; nem árt elgondolkodni rajta, miért lehetett az elme nagyjainak és elmebeteg diktátoroknak is (nyilván nem ugyanazért, de) ugyanúgy szerethető...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése