2019. augusztus 29., csütörtök

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia


Julius Hertzfeld, a sikeres pszichoterapeuta megtudja, hogy gyors lefolyású bőrrákja van. Orvosai maximum egy évet jósolnak neki. Mihez kezd egy pszichiáter a halálos diagnózis birtokában? Nos, elsőre nyilván összeomlik. Ahogy bármelyikünk. Aztán számot vet: családdal, barátokkal, emberi kapcsolatokkal, sikerekkel és kudarcokkal. Majd, immáron visszatérve hivatása keretei (és korlátai) közé, elgondolkodik azon, mit is adott ő, Julius az emberiségnek? Segített-e valójában bárkin, vagy sok évtizedes küzdelme a páciensei lelki egészségéért csupán szélmalomharc volt? Mit ért az élet? Mit ért a munka? Mit ért a temérdek befektetett energia? Egyáltalán: ér-e bármit bármelyikünk élete a nagy egészet szemlélve, vagy valóban csupán cseppek vagyunk a végtelen tengerében? Van-e értelme feltenni e kérdéseket az elmúlás küszöbén? Lehet-e nem feltenni e kérdéseket?

Julius nem aprózza el: felkeresi egyik korábbi páciensét, akit legnagyobb kudarcai közt tart számon. Philip Slate, az egykor szexfüggőséggel három évig kezelt férfi azok közé tartozik, akiken nem tudott segíteni. És most, a halál árnyékában Julius valamiféle önigazolásra vár: tán egy csodára, tán megváltásra – arra, hogy kiderüljön: akkori kudarca valamiképp mégis sikerre vezetett és Philip élete megváltozott. Meg is változott, csak épp nem úgy, mint hitte, és - állítása szerint - a legkevésbé sem Juliusnak köszönhetően. Philip kigyógyult függőségéből, ám azt szélsőséges kapcsolatfóbiával és embergyűlölettel pótolta – mindezt az őt „kigyógyító” német mester, Arthur Schopenhauer pesszimista filozófiáját követve. Philip, az embergyűlölő Philip maga is terapeutaként építené újra önmagát - pontosabban: filozófiai tanácsadóként, akármit is jelentsen eme roppant amerikai elnevezés - ehhez pedig szüksége van Julius segítségére. Üzlet köttetik hát: Julius szupervíziót ad Philipnek, cserébe egykori páciense bevezeti őt Schopenhauer munkásságába és megvilágítja, hogyan is gyógyította meg őt a német egzisztencialista filozófia.

És kezdetét veszi a filozófus és a pszichiáter intellektuális párharca egy csoportterápia keretein belül – amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy ilyen lenne, ha a filozófiáért rajongó, szépíróként is sikeres, amúgy gyakorló pszichiáter Irvin D. Yalom beültetné saját terápiás csoportjába Arthur Schopenhauert. Végülis hajszál híján ez történik: Julius beülteti utolsó terápiás csoportjába a Schopenhauer modern kori reinkarnációjának szerepében tetszelgő Philipet. Nem titkolt szándéka, hogy a csoport dinamikája rést üssön Philip embergyűlölő páncélján – ezzel együtt elültesse benne a terapeutaként nélkülözhetetlen empátia magját. Arra persze egyikük sem számít, mit hoz felszínre kettejükből és a csoport többi tagjából mind Philip megjelenése, mind Julius betegségével kapcsolatos bejelentése.

Két szálon fut a történet: egyfelől hétről hétre követhetjük a csoport üléseit, másfelől kapunk egy gyorstalpaló Schopenhauer életrajzot. Valójában persze ez Philip hitvallásának bemutatását szolgálja (ahogy a csoportról szóló fejezetek meg inkább Juliuséi), ezzel együtt egy ponton roppant idegesítővé válik – ha az ember ismerte az életrajzot, azért, ha nem kíváncsi rá, azért, ha meg egyszerűen csak olvasná már tovább a regényt magát, akkor azért. Yalom szerelmes ezekbe a filozófusokba, ez nyilvánvaló, de jobban örültem volna, ha kevesebb életrajzot és több pszichoterápiát kapok (tegyük hozzá, még így is jóval élvezhetőbb lett, mint a témájában is komorabb, és filozófiából is még nagyobbat markoló A Spinoza-probléma – de, pont a túl sok múltba révedés miatt korántsem annyira élvezhető, mint a Terápiás hazugságok).

A csoportterápia leírása mesteri, a csoporttagok dinamikája életszerű és mélyen emberi – Yalom sikeres csoportterapeuta, úgyhogy ez a legkevésbé sem meglepő. Nem csodálkoznék, ha a regénybeli technikák és történetek a szerző saját praxisából származnának – még úgy sem, hogy nem egyszer bosszantott fel túlságosan is amerikai, már-már hollywoodi színezetű megoldásaival és problémáival (Philip és az egyik csoporttag felszínre kerülő korábbi kapcsolata határozottan ezek közé tartozik, ahogy az egymást követő „vallomások” is). Igenám, de: jól tudjuk, hogy a legelképesztőbb meséket az élet írja, az meg gondolom senkinek sem hat újdonságként, hogy a pszichiáter díványán (jó, a terápiás csoport székein) derülhetnek ki a legmeglepőbb dolgok. Nem tudok igazán haragudni Yalomra időnként túlzásnak ható történeteiért, mert simán el tudom képzelni, hogy megtörténtek – a tanulság meg, amit leszűr belőlük, attól függetlenül örökérvényű, hogy mennyire színezte ki őket.

Végső soron Julius és Philip/Schopenhauer összecsapása egy kérdés köré összpontosul: vajon az élet végének elfogadását megkönnyíti-e a személyes kötődések és a kapcsolati háló kiterjedtsége vagy épp ellenkezőleg, minél jobban kötődünk embertársainkhoz, annál nehezebb elfogadni az elkerülhetetlent, mely e kapcsolatok végét is jelenti? Mi a célravezetőbb a teljes élet felé vezető úton: ha minél több embert gyűjtünk magunk köré, ha minél nagyobb energiát fektetünk kapcsolatainkba, ha felvállaljuk, hogy e kötődések olykor fájdalmat is okozhatnak – vagy ha elzárkózunk a többi ember elől és a csalódás, az életvégi búcsúzás elkerülése érdekében magányra ítéljük önmagunkat? A válasz látszólag egyértelmű – ezzel együtt a filozófiai háttér igencsak érdekes. Miközben megpróbálunk választ találni e kérdésre, remekül szórakozhatunk a csoporttagok egymásnak feszülésén és közös fejlődésén és még tán Schopenhauer halhatatlan filozófiájánál is többet tanulhatunk abból, amit Yalom saját módszerének vall és szinte minden regényébe belecsempész: az „itt és most” technikájából. Terápiás csoportjában Julius is ezt tanítja: bármilyen érzés, konfliktus, nehézség felbukkanásakor ne az oda vezető utat és ne a lehetséges kimeneteleket vizsgáljuk először, hanem azt, mit vált ki belőlünk a történés itt és most. S ha tisztáztuk a jelenbéli hatásokat, az aktuális lelki állapotunkat, ha látjuk, mi a talaj, ami itt, most a lábunk alatt van – akkor lehet elkezdeni a múltba révedve megvizsgálni, hogyan jutottunk idáig, vagy a jövőbe nézni a lehetséges folytatásokért. Örökké a „mi lett volna, ha” és a „de mi lesz akkor” kérdéskörének bűvkörében vergődő szorongóknak (ne tagadjuk: e sorok írójának is) igencsak hasznos ajándékot nyújt e kötet.


Kiadó: Park
Fordító: Résch Éva


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...