Jeanette Winterson: Az időszakadék

„Mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam…”

(Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?)

Shakespeare – újra! Az általam nagyon kedvelt (és a magyar kiadók által meglehetősen mostohán kezelt…) Jeanette Winterson egyik tudatformáló olvasmányához, a Téli regéhez nyúlt a Hogarth Press Shakespeare újra sorozatának keretein belül – és bár jól tette, nem csodálom, hogy sokan ezt tartják a legproblémásabbnak az eddigi feldolgozások közül. Nem egyszerű az alapmű sem, bár a színdarabba bújtatott tündérmese megfelelő távolságból nézve épp oly szórakoztató, mint a Bárd legtöbb műve, Leontes magyarázat nélkül hagyott elborulása és a családtagok végzetes következménnyel járó eltaszítása jóval túlmutat a „tündérmese” keretein. Nyilván Shakespeare-től nem idegen a szereplők gátlástalan halálba küldése, ahogy az őrület sem, mégis: míg a királydrámák többségében azért legalább körvonalazódik valamiféle miért, a Téli rege esetében nem. Királyunk megbuggyant és őrületében szétzúzta életét, hát van ez így.

Mindez nem könnyíti meg a huszonegyedik századi átértelmező dolgát – Winterson ahhoz képest elég jól oldja meg a feladatot, hogy igazán ő sem tud magyarázatot adni arra, miért is borul el főszereplője elméje egyik napról a másikra és miért zúzza szét életét. Kikacsint ránk egy kis Freud a lapok közül, megkapjuk a kötelező köröket a bennünk élő ismeretlen gonosszal és az elfojtott sérelmekkel, tagadásokkal, vágyakkal, titkolt identitásokkal, de… Nem áll össze. Ami meg összeáll, az túl keserű ahhoz, hogy bármiféle megbocsátás létezhessen a mese végén. Azt hiszem, a legnagyobb bajom mind a Téli regével, mind Az időszakadékkal tulajdonképpen az, hogy számomra igenis léteznek megbocsáthatatlan vétkek. Arra, amit Leo-Leontes tett, és amilyen következményekkel e tett járt, nincs bocsánat. Freud ide vagy oda. Semmilyen múltbeli sérelem és elfojtás nem ment a felelősség alól.

Szóval itt ez a Leo.  Aki ezúttal nem Szicília királya, hanem menő üzletember napjaink Londonjában, gyönyörű feleséggel, cuki fiúgyermekkel és épp megszületni készülő kislánnyal. Mindene megvan, mégsem boldog. Ahogy az lenni szokott. Van, hogy a pénz, a siker, a csodás család nem elég, mert… Mert ott ragad egy pici tüske a múltból, befészkeli magát a szívünkbe és csak mérged, amíg ki nem húzzuk. Ha kihúzzuk valaha. Vagy hagyjuk, hogy fúrja-fúrja magát lejjebb és lejjebb és szétrobbantson odabent mindent. Leo egy nap fejébe veszi, hogy felesége a legjobb barátjával (kamaszkori szeretőjével, elfojtott vágyai tárgyával, egy olyan múlt emlékével, amelytől szabadulna is meg nem is), Xenoval csalja. Hogy a születendő gyermeknek nem is ő az apja. Hogy őt mindenki becsapja, megcsalja, kineveti. És eltaszít magától feleséget, csecsemőt, barátot, alkalmazottakat. Az egyetlen, akit maga mellett tartana, ostobasága miatt lesz baleset áldozata. Minden darabokra törik.

Eközben egy özvegyember, akire épp rázáródna a magány és a kilátástalanság ajtaja, egy viharos éjjelen elhagyott csecsemőre lel – aki visszaadja a hitét az életben és új kezdettel ajándékozza meg. A kislány lesz a fény, a jövő, a remény, ami új vágányra tereli az özvegy és fia életét. Hogy aztán tizenhat évvel később a vakvéletlen és néhány szélhámos mesterkedésének köszönhetően az elhagyott kislány beleszeressen Xeno fiába, megtalálja szüleit és összebékítse az egykori ellenségeket. Az, aki elveszett, megkerül. Ám van ebben a történetben más is, aki már sosem kerülhet meg.

Tündérmese ez a javából: szépséges egymásra találások és szívettépő vallomások tömkelege kap helyet a lapokon, közben angyalok hullatják szárnyaikat az esőtől terhes Párizsban (a Xeno által tervezett videojáték angyal-allegóriája zseniális!), minden szereplő megtalálja méltó párját és szól a jazz, mégis… Ki hozza vissza Milót az élők sorába? Ki adja vissza Miminek az elvesztegetett éveket? Ki adja vissza Pauline-nak a szerelmét? Winterson megbocsátó típus: szüksége is volt rá, tudjuk ezt jól önéletírásából. Minden során süt a megértés, a fájdalommal elegy bizalom, a szereplői iránti szeretet, a hit, hogy lehet jobban, hogy felül lehet írni múltbeli bűnöket, hogy az idő begyógyíthatja a sebeket, hogy kaphatunk új esélyt, új családot, új életet. Gyönyörű hitekkel van teli ez a könyv – kár, hogy én képtelen vagyok hinni bennük. Így, bármily szépen ír Winterson, ez korántsem került olyan közel, mint az előző művei.

(És nem került olyan közel, mint a sorozatból Atwoodtól A vihar adaptációja, a Boszorkánymagzat – érdekes megfigyelni egyébként az ilyen újramesék esetében, hogy melyik hang erősebb, az eredeti szerzőé vagy az újraíróé. Míg a Boszorkánymagzat esetében végig azt éreztem, az a könyv sokkal inkább Shakespeare, mint Atwood, Az időszakadék esetében azt érzem, sokkal inkább Winterson, mint Shakespeare – hogy ez mit jelent, vagy jelent-e egyáltalán bármit, nem tudom, de el fogok gondolkodni rajta…)

Kiadó: Kossuth

Fordító: Lukács Laura