Edan Lepucki: A 17-es számú nő

„Elképzeltem, ahogy halomban állnak az asztalán a kéziratok elcseszett anyák történeteivel. Szegény anya… Az emberek mindig is próbálták eladni ezt a sztorit.”

A december a meglepetések hónapja volt olvasások terén – Edan Lepucki harmadik regényével kapcsolatban nagyon vegyesek voltak a megérzéseim, nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kicsit Hitchcock-i feszültséget, kicsit divatos domestic noirt, kicsit a kilencvenes évek mainstream „a bébiszitternek rejtegetnivalója van” panelre épülő thrillerjeit idéző beharangozók mit is rejtenek. Trükkös könyv ez, műfajhatárokon ugrál vígan és nem hagyja magát beleszuszakolni egy kategóriába sem: kicsit külvárosi szatíra, afféle Hová tűntél, Bernadette?-szerű kritikája az egymás hátsó kertjeit vizslató otthonülő kirakatfeleségek és a gyerek trendiesített viselkedészavarait (pardon: speciális nevelési igényeit) kertipartikon versenyeztető gazdagmamik világának; kicsit pszichológiai thriller két apa- illetve anyakomplexusban szenvedő, társfüggő, pótcselekvésekbe menekülő nő hazugságok és szerepek közt vergődő barátság-féleségéről; kicsit szépirodalmi eszközökkel megírt családi dráma.

A negyvenes hollywoodi producerfeleség, a férjétől épp külön élő, előző kapcsolatból származó kamaszfiát, Seth-et és kétéves szeme fényét, Devint épp egyedül nevelő Lady bentlakó bébiszittert költöztet a puccos házikója mellett álló kisházba és fiai életébe a huszonéves elvetélt művészpalánta, S. (Esther) személyében. Amikor először találkozunk vele, S. minimum furcsa – mintha a hetvenes évekből csöppent volna közénk, rosszul öltözött, dekoncentrált, de őszinte, nagyra nyitott Bambi szemekkel a világra csodálkozó kislányként látjuk magunk előtt, aki nyilvánvalóan a csúf hollywoodi fertő közepében találja magát hamarost. Ám hamar kiderül, hogy S. méltó társa a saját drámáját ki-be-ki-be forgató Lady-nek, már ha szerepjátszásról van szó – a művészetére az ajtót egy nevetséges kudarc után látványosan rácsapó, de attól szabadulni nem tudó (és nem akaró) Szitter kész projektkezdeménnyel a fejében érkezik új állásába, melynek megalkotása érdekében semmitől nem riad vissza.

És bár akad itt egy kamaszfiú, aki szelektív mutizmussal él és nem beszél, de legalább dacos, lázad és megmagyarázhatatlan vonzerő árad belőle - naná, hogy problémás kapcsolatba bonyolódik a Szitterrel -; akad dráma Lady, a folyvást visszakéredzkedő (amúgy tökéletes, támogató, kedves, alkalmazkodó) férj, Karl és az ő híres fotóművész húga, Kit között (minek kiváltója egy kép, a 17-es számú nő, ami Lady-t ábrázolja még a hollywoodi feleségkorszak előtt, csóró, keserű egyedülálló anyukaként – s amiért Karl rajong, a fél világ csodálja a művész albumában, élen Estherünkkel, ám Lady nyilvánvaló módon utálja); gyerekek költöznek el és szülők bukkannak fel; sőt, egy végtelenül feszült hangulatú éjszakai úszómedencében iszogatós jelenet után azon se csodálkoznánk, ha főszereplőink egymás torkának esnének (mondjuk azon se, ha másképp esnének egymásnak); a lényeg, mint mindig, most sem az mi történik. Hanem hogy milyen szerepeket játszunk egymás előtt és miket temetünk magunkba.

Szülők, gyerekek, sérelmek, komplexusok, megfelelni vágyások, fojtogató szeretet, megtagadott kötelékek és mániásan követett minták regénye A 17-es számú nő. Lady megtagadja fiatal életét megkeserítő, kapcsolatát aláaknázó, kudarcai felett diadalt ülő anyját (mondjuk a közvetlen kiváltó okot olvasva teljes joggal) – mégis ugyanazokat a mintákat követi, ugyanúgy fojtja meg szeretetével fiát, ugyanúgy önigazolást keres minden kudarcban és érzi személyes sértésnek, ha a fiú bárki mással alakít ki bármilyen kapcsolatot. Mindeközben könyvet ír(na) a speciális nevelési igényű gyerek neveléséről és közös életükről, de folyvást parttalan önanalizálásba fordul, melynek során nem meglepő módon jórészt az önvád és a kizárólag másokat hibáztatás vágya között csapong, leginkább az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően. Lady vekengése sokszor szánalmas, de kiváló lehetőséget ad Lepuckinak arra, hogy beszóljon a szakmányban gyártott mamimemoárok íróinak – avagy nem, nem kell minden speciális nevelési igényű gyerekből attrakciót csinálni és oldalszázakon keresztül keresni a hibást a kialakult állapotért.

Míg Lady a saját mintáit tagadná és a fia állapota okozta traumát verné le bárkin, akin sikerül, a hozzá képest tulajdonképpen burokban felnőtt S. művészi kudarcait bosszulná meg felelőtlen, alkoholista anyján azzal, hogy groteszk projektbe fog, melynek során átlényegül a szeretve gyűlölt anyává. Ahogy az apa és a mostohaanya által nyújtott pihe-puha, kipárnázott családi háttérből érkező, tehetséges, főiskoláról épp szabadult S. szép lassan belecsúszik az alkohol és a felelőtlen kapcsolatok örvényébe, úgy körvonalazódik előttünk is, előtte is ennek a vállalkozásnak a totális értelmetlensége – és vele egy újabb gigászi kritika a szerzőtől, ezúttal a minden létező ostobaság köré művészi projektet felhúzó önjelölt művészpalántákról, no meg a közösségi média tudat-, közösség- és művészetformáló hatásáról.

Sötét, sűrű és nagyon összetett regény ez – Lepucki nem fél lenézni érzéseink, félelmeink, traumáink és kötődéseink legmélyére. Mindenki szerepet játszik és senki sem veszi észre hogy rajtakapták – azt pláne nem, ha a másik sokkal jobban játssza a saját szerepét. Nagyítóval kell keresni egyetlen őszinte szereplőt, egyetlen játszmázástól mentes kapcsolatot. Markáns kritika, de nagyon szórakoztatóan szembesít saját kapcsolataink hazugságaival és önáltatásainkkal. Jó lenne még olvasni tőle.

Kiadó: Agave

Fordító: Nagy Mónika